Dél-Amerikában, az USA-ban és pár európai országban már januárban bemutatták az új Zorro-sorozatot, nekünk azonban jó sokat, nagyjából fél évet kellett rá várnunk, hogy a produkció végre megérkezzen hazánkba. Ennek napja július 19-e, amikor is felkerül az RTL+-ra a Zorro első két része, egy olyan spanyol gyártású szériáé, amely hiába mesél el egy viszonylag jól ismert eredetsztorit, nagyon bátran gondolja újra a Johnston McCulley által megalkotott figurát, ám minden eredetisége ellenére valahogy mégsem beszél róla senki a mainstream médiában. Az új Zorro nem csak azzal újít, hogy megkapó és komplex mitológiát épít a főszereplő köré, hanem az évadkezdésben rögtön három Zorrót is kapunk, akiknek az útjai akarva-akaratlanul, de keresztezik egymást. Mindennek pedig az a vége, hogy jó pár izgalmas csetepaté alakul ki a képernyőn.

A karakter háromszoros jelenléte a megszokott egyhez, maximum kettőhöz képest úgy lehetséges, hogy a Cristo Fernández által játszott eredeti Zorro már a nyitányban fűbe harap, miután megpróbálja megvédeni Alejandro de la Vegát (Luis Tosar), Kalifornia nagy hatalmú földesurát. Pedig ez a Zorro rettenetesen jól forgatja a kardját és lasszóját, nagy magabiztossággal üli meg a lovat, de hiába minden hősiessége, végül a korrupt kormányzó és emberei ráhúzzák a balhét, azaz Alejandro meggyilkolását. Főképp bosszúvágytól hajtva érkezik haza Diego de la Vega, Alejandro ficsúr gyereke, akinek az eljátszására igazából jobb embert ki se választhattak volna a castingosok, az Elitből és az 1899-ből ismert Miguel Bernardeau nemcsak arcra, hanem viselkedésre is olyan bájgúnár, hogy senki sem nézné ki belőle, ő lesz a következő Zorro.

A széria nagy ötlete, hogy a maszkos igazságtevőt és magát Zorro legendáját bennszülött hagyománnyá teszi. A harc közben meghalt Zorro álarca alatt is egy indián férfi bújt meg, és az új Zorro szerepkörére ugyancsak egy indián nő, Nah-Lin (Dalia Xiuhcoatl) jelentkezik be. Ezáltal kapunk több Zorrót: az egyiknek a ténykedését flashbackek formájában kísérhetjük nyomon, míg a törzs által méltónak talált Diego de la Vega is magára ölti a fekete kosztümöt, hogy bűnözőkkel és korrupt gazdagokkal harcoljon, de az új Zorrónak az önjelölt női Zorróval is zöld ágra kell vergődnie. Hát nem egyszerű!

Aki hozzánk hasonlóan szerette az Antonio Banderas-féle Zorro-filmeket, annak elég nagy kultúrsokk lehet, hogy a karakter hátterét ennyire átdolgozták, és még az indián hitvilágot, s valamelyest a természetfeletti erőket is hozzákapcsolták Zorróhoz, de végső soron üdítően hat a készítők bátorsága. Pedig nagyon rosszul és visszásan is elsülhetett volna az ötlet. Jó pont, hogy ez a Zorro nem megy át annyira spanyol szappanoperába, visszafogottabb és realisztikusabb a szerelmi szál a történetben, és az írók még arra is odafigyeltek, hogy Diego de la Vega hőssé válása realisztikus legyen. Diego ugyanis a háta közepére sem kívánja az álarcot és a felelősséget. Párszor bukik, elverik, ugyanakkor ahogy halad előre a sorozat, úgy teszi magáévá a karakter a tényt, hogy a környéken szenvedőkön csak ő segíthet.

Banderastól különbözőbb e Zorro-sorozat címszereplője nem is lehetne, de nem baj, Miguel Bernardeau láthatóan nagyon élvezi a csibészes jótevő eljátszását, közte és siket segítője, Bernardo (Paco Tous) között minden eszmecsere feldobja a sorozatot, és Diego de la Vega személyiségének elmélyítésében sokat segít a Lolitával (Renata Notni) való se veled, se nélküled kapcsolata is. Tegyük hozzá a tragikus múltat, a gyászoló fiú témáját, és akármennyire klisésen hangzik is a felállás, működik.

Kár, hogy technikai bakik azért vannak: sajnos túl sok az időlassítás, ami az akciójeleneteknél, a menőnek szánt kardozásoknál belerondít a végeredménybe és kizökkenti a nézőt. Vannak még béna, ügyetlen vágások és jump cutok, amelyek ugyancsak bezavarnak, és a jelentőségteljesnek szánt, de túl hosszan kitartott összenézések a karakterek között hasonlóképpen komikusan hatnak.

A fényképezés viszont festménybe illő itt-ott, a 19. századi Kalifornia egészen szépen elevenedik meg a szemeink előtt. És bár a nők sminkjei túl modernek, mintha egy 2024-es szappanoperából pattantak volna át vendégszerepelni, a kosztümök és az épített díszletek korhűek. Amikor az alkotók a túltolt slow-motion megoldásokkal nem Zack Snydert próbálják utánozni, akkor a fizikai összecsapások – lovaglások, robbantások, üldözések... – is ütősek. Van itt minden, amit egy efféle kalandsorozattól elvár az ember.

Egyáltalán, vannak még ehhez hasonló kalandsorozatok a tévében? Nem nagyon, pontosan ettől nagy szám a Zorro, mely szerencsére bőven magasabb minőséget képvisel, mint egy sima, délutáni széria. Már csak azzal, hogy a maga nemében, a viszonylagos egyszerűségében, de újszerű tálalásában valami eszméletlenül szórakoztató, tipikusan az a fajta néznivaló, amit nyári darálásra találtak ki.

7,5/10

A Zorro első két része az RTL+-on szinkronnal tekinthető meg július 19-től.