A kiméra az a fajta film, ami attól a pillanattól kezdve, hogy meglátjuk a langaléta, mindig elegáns, az archeológia iránt érdeklődő főszereplőt, Arthurt (Josh O’Connor) valahol Olaszországban zötykölődni a vonaton, olyan érzésünk támad, mintha valami különös lázálmot néznénk. Nem csoda, az író-rendező Alice Rohrwacher a mágikus realizmus nagy kedvelője, így A kimérában is úgy fonódik össze a misztikum a lehangoló valósággal, hogy közben kapunk egy olyan életszagú szeletet a nyolcvanas évek Toszkánájából, ami könnyen megüli a gyomrunkat. Kőkemény művészfilmről van szó, amelynek a felütése annyi, hogy a börtönből frissen szabadult hősünk hazatér az általa jól ismert olasz városkába, hogy folytassa léhűtő életmódját, na és azt a hobbiját, ami miatt sittre vágták: a sírrablást. A múlt és a jelen A kimérában csavaros módon egymásba fonódnak, Arthur pedig útközben kénytelen saját gyarlóságával is szembenézni.

Ha drámai fronton van ennek az évnek nagy felfedezettje, akkor az Josh O’Connor, aki a The Challengersben úgy hozott egy lecsúszott teniszsztárt, hogy arra szinte nincsenek is szavak, most pedig hasonló szétesést produkál a 34 éves brit színész, csak éppen az olasz vidéken. Míg a The Challengersben azért még lehetett O’Connor karakterével szimpatizálni, ebben az esetben A kiméra nagy kihívása az, hogy egy abszolút kedvelhetetlen fickót állít a középpontba, aki inkább érdekes, mintsem szerethető. Arthurról tudni kell, hogy szívszerelmét elvesztette, barátnőjének szőrén-szálán nyoma veszett, azóta pedig a férfi mindössze árnyéka önmagának. Teng-leng, ide-oda fújja őt a szél, és a filmet nézve az az érzésünk, hogy a főszereplő akármit csinál, nem fogja megtalálni a helyét, ennek a történetnek egyszerűen nem lehet happy end a vége.

Arthurnak, bár láthatóan fájdalmas számára a létezés minden napja, egy különleges képesség áll rendelkezésére: meghallja a múlt árnyait, akik suttognak a fülébe. És így talál meg olyan történelmi romokat, ereklyéket, amelyekből botcsinálta segítőivel együtt pénzt teremt. Nyilván az egészet illegálisan csinálják Arthurék, bűnözőknek adják el a talált portékákat, a helyi rendőrök meg ímmel-ámmal, de folyton az önjelölt Indiana Jonesok nyomában lihegnek. Ha a filozófiai oldalát nézzük, nagyon izgalmas, hogy Arthur, bár képes felvenni a kapcsolatot a múlttal, az elhunytak által otthagyott tárgyakkal, az állítólag meghalt barátnőjének mégsem leli nyomát.

Nem gondoltuk volna, hogy az Indiana Jones művészfilmbe való csomagolása ennyire jól sülhet el, márpedig a direktor érdekes képi megoldásainak, a gyönyörű fényképezésnek, és a nyolcvanas évekbeli filmek húzásait megidéző gageknek – mint például a felgyorsított futásnak és verekedéseknek – köszönhetően A kiméra különleges élményt nyújt. Adjuk még hozzá a meditatív tempót, ami a történetmesélést jellemzi, illetve egy abszurd szerelmi szálat, ami egy Italia (Carol Duarte) nevű csodabogár nő és a különc Arthur között kezd kibontakozni, és rögtön érthetővé válik, hogy miért emlegetik sokan a közelmúlt legkülönlegesebb drámái közt ezt az olasz újdonságot.

Ahhoz képest, hogy Toszkána mennyire napsütötte, virágos, zöld és élettel teli a valóságban, Alice Rohrwacher valami egészen mást céloz be ezzel a filmmel. Varázslatos elemei ellenére A kiméra megpróbálkozik azzal, hogy valódinak érződő olasz vidékieket mutasson be, akik egyszerű gondolkozásúak, egyszerű dolgoknak örülnek, lepusztult környezetben élnek, de nekik és a földhöz ragadtságuknak is köszönhető, hogy Josh O’Connor karaktere olyan látványosan kívülállóvá, szenvedő művészlélekké válik, akinek minden odds ellenére az utolsó percekre mégis felsejlik valamiféle földöntúli boldogság lehetősége. Keserédes a befejezés, de abból a fajtából való, ami velünk marad, és ha éppen egy érzelmesebb pillanatunkban ülünk be a filmre, akkor még katartikus élményt is adhat. De hogy elgondolkodtat, az biztos.

A kiméra már abból a szempontból is különleges néznivaló, hogy a könnyebben befogadható művészfilmek közé tartozik. Az arra hajlamosak azért elveszhetnek a teóriák gyártásában, a különböző motívumok értelmezésébe is belefoghat az, akinek kedve van hozzá… végső soron a sztori egy, az elmúlással, a múlt árnyaival, és a reménytelen szerelemmel küszködő, érzékeny fickóról szól. Josh O…Connor legutóbbi alakításait elnézve pedig tényleg nehéz megmondani, hogy itt, vagy pedig a The Challengersben jobb-e, amit csinál.

A játékidőből azért a készítő lejjebb csíphetett volna, a többnyire remek flow ellenére itt-ott megbicsaklik A kiméra, és a nem hétköznapi főszereplőnek köszönhető, hogy nem válik picit sem unalmassá. Meg persze a komplexitásnak, a mágikus realizmus olasz tálalásban ritkán képviselteti magát a moziban. Az biztos, hogyha 2024-ben van elhallgatott filmcsoda, az A kiméra, és bár ez az alkotás nem való mindenkinek, sőt sokaknak megülheti a gyomrát, megérdemli a ráfordított időt… mert ha betalál, akkor nagyot fog ütni. Annak ellenére is, hogy a forgatókönyv, a karakterek vázlatosnak és ad hocnak érződnek, és koherens történetté csak a végére válik ez a dráma, mely a maga nemében gyönyörű és költői.

8,5/10

A kiméra még elcsíphető idehaza a nagyvásznon.