Egészen érdekes trend kezdett el kibontakozni mostanában, az elmúlt évek folyamatos mellényúlásai után olyan videójátékos adaptációk érkeztek, amelyek megérték a pénzüket és a nézők belefektetett idejét és energiáját. Mindenek előtt a leginkább a The Last of Us első évada emelkedett ki a sorból, bár Pedro Pascal és Bella Ramsey nem voltak egyértelmű választások a Naughty Dog kultikus túlélőpárosa, Joel és Ellie eljátszására, a készítőgárda élén Craig Mazinnal és Neil Druckmann-nel jó érzékkel fogták meg a PlayStation-játék reménytelen hangulatát és horrorisztikus körítését.

Hasonlóképpen betalált az Amazon Prime a Fallouttal, amely ugyancsak egy posztapokaliptikus játéksorozat tévébe való átültetése volt, csak éppen az elszálltabb, humorosabb fajtából. Igen, voltak melléfogások is, mint a Mortal Kombat-film, esetleg a Monster Hunter, de tartotta bennünk a lelket, hogy még a Netflix is rátalált az útra, köszönhetően a League of Legends világára támaszkodó Arcane című animációs szériának.

Aztán most, augusztus 8-án befutott a hazai vásznakra is a Borderlands, hogy elvegyen tőlünk minden reményt, és emlékeztesse rá a közönséget: Hollywood még mindig képes arra, hogy ordenáré filmeket készítsen népszerű videójátékokból. Fájó, mert a 2009-es Borderlands-játék és folytatásai arról lettek híresek, hogy mennyire mókásak, röviden összefoglalva adrenalindús looter shooterek voltak, amelyekben akár a barátainkkal karöltve, kooperatív módon is irthattuk a Pandora nevű bolygón az utunkba kerülő ellenségeket. Pont a franchise abszurd humorát, harsány stílusát sikerült azonban az író-rendezőnek, Eli Rothnak rosszul feldolgoznia. Nem fogunk kertelni,

A Borderlands tulajdonképpen egy csapatépítős tudományos-fantasztikus film, valami olyasmi, mint A galaxis őrzői volt, ám Eli Roth agymenése még azt a szintet sem éri el, amit a Rick és Morty egyik epizódja olyan találóan kifigurázott. Nem annyira rossz film, hogy szinte már jó... hanem bődületesen rossz, mindenféle lelket és kreativitást nélkülöző filmszemét, aminek minden másodpercét küszködve nézi az ember.

A film alapsztorija nagyjából annyi, hogy van egy nagyon kemény fejvadász, bizonyos Lilith (Cate Blanchett), akit egy óriáscég vezetője, Atlas (Edgar Ramírez) erőszakos eszközökkel kér fel arra, hogy találja meg lányát, Tiny Tinát (Ariana Greenblatt). Hősnőnknek hova máshova kéne mennie, mint a játékok ikonikus bolygójára, a szeméttől és léhűtőktől hemzsegő Pandorára, ahol Lilith különc figurákból toboroz csapatot, hogy egy szájas robottal, Claptrappel kiegészülve fedezzék fel a planéta titkát, és kenjék el a mohó rosszfiúk száját.

Nehéz dolga van az embernek, amikor a Borderlands legnagyobb hibáját kell kiemelnie, mert hemzseg a film a közönségességtől és kreativitást még nagyítóval sem lehet találni benne. Kezdjük azzal, hogy a sztorivezetés kapkodó, a jelenetek nem állnak össze, logikai bukfencek és a tehetségtelen vágói munka is rányomják a bélyegüket a végeredményre. Arról nem beszélve, hogy kapunk egy snittet rögtön az elején, amikor Cate Blanchett karaktere úgy narrálja a látottakat, mintha ötéveseknek próbálna esti mesét elmondani... ez az a pont, amikor az embernek először eszébe jut, hogy inkább haza kéne menni, és hagyni a fenébe a dolgot, de sajna nem az utolsó.

A szereplőgárda tagjai között semmiféle kémia nincsen, csak úgy vannak egymás mellett. Ennyire rossz csapatot legutoljára a Rebel Moonban láttunk, az általában remekül játszó Cate Blanchett ihletetlen árnyéka önmagának, az Ariana Greenblatt által életre keltett Tiny Tina nagyon próbál őrültködni, de inkább csak kellemetlen, amit csinál, a Dr. Patricia Tannist alakító Jamie Lee Curtis mintha ott se akarna lenni, a teljesen felejthető, átlagosnál is átlagosabb zsoldosként, Roland szerepében felbukkanó Kevin Hart pedig hozza azt, amit Kevin Hart hozni szokott... a bántó középszerűséget.

Találunk itt nagy neveket, de a karakterek annyira alulírtak, és oly módon béna karikatúrái a játékok hőseinek, hogy máshol felmutatott tehetség ide vagy oda, egyikük sem képes bármi értelmezhetőt kihozni ezekből a papírmasé alakokból. Sőt, Eli Rothék talán legnagyobb felsülése, a mindenféle koreográfiát nélkülöző, bűnronda CGI-akciójelenetek és álmosító lövöldözések mellett, hogy

Sokat ekézték a Mad Max – A harag útja előzményfilmjét, a Furiosát, de tessék megnézni annak a látványvilágát, és összehasonlítani azt és a Borderlandset. Utóbbi szinte bántja a szemet, a PS2-érát idézi fel, az űrhajók és mindenféle különleges effektekkel megvalósított elemek szinte leesnek a vászonról, annyira rosszul festenek. Nem beszélve a fegyverekről, legalább e tekintetben rendesen megidézhette volna Eli Rothék feldolgozása a játékokat, elborult pisztolyokból, puskákból és vállról indítható őrületből a Borderlands sosem fogyott ki ugyanis.

Ha már cikkünk elején Craig Mazint emlegettük, a mostanában egészen magára talált alkotó, aki a The Last of Us mellett a Csernobilon is dolgozott, állítólag ügyesen megmunkált forgatókönyvet adott le a Borderlandshez. Ha ehhez a tartják magukat a többiek, még akár valami ki is sülhetett volna ebből a filmből. De aztán újabb és újabb írók jöttek, és végezetül úgy szétbarmolták Mazin munkáját, hogy a szakember végül azt kérte, inkább meg se jelenjen a neve a stáblistán. Talán a Borderlands-filmmel is valami hasonlót kellett volna tennie a Lionsgate-stúdiónak, mert a 2021 tavaszán Magyarországon leforgatott sci-fi sokáig a fiók mélyén kallódott, ott kellett volna hagyni, és kulcsra zárni a fiókot.

A Borderlands a filmkészítés megcsúfolása, melynek egyetlen perce sem szórakoztató.

1/10

A Borderlands szinkronnal nézhető meg a hazai mozikban.