Ironikus vagy nagyon is stílszerű Demi Moore-nak egy olyan testhorrorban főszerepet játszania, ami egy öregedő sztár, Elizabeth Sparkle kálváriáját mutatja be, aki végső kétségbeesésében egyedülálló módszerhez nyúl, hogy visszanyerje fiatalkori énjét? Bár hivatalosan október 10-én kerül a hazai mozikba, a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon már bemutatták Coralie Fargeat A szer (The Substance) című filmjét, amely Cannes-ban nagy port kavart, és a magyar közönséget is sokkolta. 

E sorok szerzője legfeljebb akkor ülne be egy horrorra, ha pisztolyt szegeznének a fejéhez – eddig legalábbis azt hitte; azonban a pszichológiai thriller jegyeit magán viselő A szer előzetese annyira izgalmasnak tűnt, hogy muszáj volt megnéznie a filmet.

Demi Moore beletenyerelt a dolgok közepébe, hiszen egy olyan filmben játszik főszerepet, ami tulajdonképpen a saját életére is ráhúzható – persze csak bizonyos mértékig. A színésznő minden bizonnyal túl van néhány szépészeti beavatkozáson, szerencsére azonban ismeri a határokat, nem úgy, mint karaktere.

A szer röviden és tömören egy középkorú tévés fitneszsztárról szól, aki bár még mindig a reflektorfényben él, a testével együtt a lehetőségei is kezdenek halványulni, aminek – természetesen – a kor az oka. Egy baleset, na meg egy rejtélyes fiatalember azonban örökre megváltoztatja az életét, meg annak a fiatal lánynak is, akivel Sparkle kénytelen önmagán osztozkodni. Igen, önmagán…

Önmaga legnagyobb ellensége

Elizabeth Sparkle-nek már a neve is beszédes, hiszen a sparkle annyit tesz: csillogás. Ez a szó jelenti a mindenséget a tévés fitneszsztár számára, aki a hollywoodi pompából kiöregedve a munkanélküliség határán találja magát, miután a reggeli tévéműsor producere, Harvey (Dennis Quaid) kiteszi őt, hogy helyet csináljon az utódnak, vagyis egy fiatalabb, a nézők számára vonzóbb lánynak.

Az önostorozásba kezdő Elizabeth már ekkor az őrület határán táncol, igaz, még inkább a kétségbeesés és a hitetlenkedés dominál a viselkedésében. A sors aztán úgy hozza, hogy találkozik egy orvossal, aki felajánlja neki a csodaszert, amellyel visszanyerheti (vonz)erejét, a nő pedig némi vacillálás után a változás útjára lép.

A kezdetben még finomkodó,

vagyis Sue (Margaret Qualley), aki tökéletes jelölt a fitneszműsorba, egyetlen apróságot leszámítva: kéthetente ott kell hagynia a forgatásokat, hogy beteg anyját ápolja. Ám ahogy Sue, úgy az anyja sem az, akinek látszik.

Mindennek ára van, a szórakoztatóiparban meg aztán pláne, ezzel hamar szembesül Elizabeth, Sue és a producer, Harvey is. Utóbbi nevetségesen és karikatúraszerűen túlzó karakter, megtestesíti a szenzációhajhász, tenyérbemászó, mégis nőgyűlölő górét, személyiségét pedig nemcsak a szövege, de a film vizuális elemei is kihangsúlyozzák, sőt felnagyítják. Bejnamin Kracun operatőr folyamatosan váltogatja a halszemoptikát és a kényelmetlenül közeli felvételeket, amelyek láttán Harvey valósággal belebújik az intim szféránkba, azonnal viszolygunk tőle. 

De a két női főszereplőtől is ránk jön a hányinger, igaz, más okból. Míg Sue annyira tökéletes, hogy az már gusztustalan, addig Elizabeth nemcsak mentálisan, de fizikailag is egyre ijesztőbb lesz, amit a paranoia számlájára írhatunk. A főhősök egymást (és önmagukat) kizsákmányolva igyekeznek érvényesülni. Idővel belátják, hogy szélmalomharc az egész, de túl későn eszmélnek, Pandora szelencéje már visszazárhatatlan.

Ahogy múlnak a hetek, úgy változik meg a személyiségük, úgy lesznek egyre elvetemültebbek, egyre kiszámíthatatlanabbak, egyre frusztrálóbb jelenségek. Bár testhorrorról beszélünk, a szereplők által tanúsított mentális megborulás sokkal ijesztőbb, mint az amorf külső: a film pszichológiai thriller elemei gyönyörűen kidomborulnak.

Napjaink filmes üdvöskéje, Margaret Qualley hibátlanul hozza a karaktert, egy élő Barbie (gonosz nővére) elevenedik meg a vásznon, de Demi Moore alakítása is megér egy misét, aki olyan elhivatottságot mutat a karakter iránt, amilyet ritkán látunk tőle.

Popkulturális motívumok sora

A szer valódi filmtörténeti utalássorozat, sokszor csak idézi bizonyos alkotók stílusát, míg máskor konkrét filmekből kölcsönzött motívumok jelennek meg benne. Ha a hangulatot nézzük, Luis Buñuel abszurditása találkozik a Frankenstein történetével, de a nyolcvanas években népszerű trashponyvák is inspirációként szolgálhattak, főleg azoknál a jeleneteknél, amelyek annyira gyomorforgatóan gusztustalanok, hogy már-már gagyik, és inkább nevetést, semmint pfujolást váltanak ki a nézőkből.

Stanley Kubrick munkássága is rányomta bélyegét a filmre. A Ragyogásból ismerős vörös folyosók nyomasztó, fullasztó, mégis végeláthatatlan üressége a téboly tökéletes bölcsője. Emellett a 2001: Űrodüsszeia steril, hideg, fehér terei is visszaköszönnek mind a fürdőszobában, mind a széfes jelenetekben. És akkor még nem beszéltünk Alfred Hitchcock hatásáról, hiszen a Vertigo legendás zenéje, Bernard Herrmann szerzeménye is felcsendül A szerben.

Fargeat úgy tálalja Sue hiperszexualitását, Elizabeth egyre szörnyűbb megjelenését, az önutálat és a tárgyiasítás romboló hatását és a fenntarthatatlan szépségideák ábrázolását, hogy egyszerre döbbenünk le rajta, mégis érezzük, a valóság pont ilyen. A film igazi testhorror, tele vérrel, tűkkel, hányással, csontokkal és bőrrel, vagyis mindennel, ami természetes, mégis undorító. Nincs benne jumpscare, nem esünk ki a székből egy-egy jelenetnél, de a vacsora könnyen visszajöhet…

A szer provokatív, durva, feketehumorral meghintett, szúrós film, ízig-vérig szatíra. Bármennyire is szórakoztató és látványos, kissé lassan indul be, és talán picit el is van nyújtva, a keretes szerkezet – a film elején felbukkanó, majd a végén visszatérő központi motívum – azonban szellemes elem, és tökéletes metaforája egy csillag születésének és pusztulásának.

A film a hosszúsága (2 óra 20 perc) ellenére szinte végig leköti a figyelmet, ami a nem várt fordulatoknak, az éles és intenzív hanghatásoknak, a szemkápráztató látványvilágnak és a három főszereplő zseniális alakításának köszönhető. Nem csoda, hogy Cannes-ban bezsebelte a legjobb forgatókönyv díját.

8,5/10