Alig ocsúdtunk fel a tavalyi évet domináló Szegény párákból, Jórgosz Lánthimosz már megint olyat alkotott, hogy csak fogtuk a fejünket. A miskolci CineFesten a magyar közönség ismét megbizonyosodhatott róla, hogy a görög filmmágusnak bizony nincs ki mind a négy kereke. A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness) maratoni hosszúságú, és nem is a legjobban eltalált alkotása, de semmi pénzért nem hagytuk volna ki.

Visszatérő színészek, új arcok, friss perspektíva, megszokott elborultság: A kegyelem fajtái iskolapéldája a Lánthimosz-féle művészfilmnek, amely első ránézésre a legkevésbé sem marketingképes, mégis nézők sokaságát fogja a moziba vonzani – már csak a rendező neve, valamint az A listás szereplőgárda miatt is. 

Emma Stone, Willem Defoe és Margaret Qualley lassan olyanok Lánthimosznak, mint Johnny Depp vagy Helena Bonham Carter Tim Burtonnek: a személyük kezd elválaszthatatlan lenni az alkotótól.

aki Cannes-ban már díjat is kapott az alakításáért.

A filmben fontos szerepet kap még Hong Chau, Joe Alwyn és Mamoudou Athie, de az Eufória sztárja, Hunter Schafer is feltűnik néhány perc erejéig. Bár az előzetesből kiindulva azt hihettük volna, hogy nagyobb szerep jut neki, sajnos körülbelül másfél jelenet erejéig láthattuk a vásznon. 

Hármas, mint egy szárnyas oltár

A kegyelem fajtái egy 184 perces, három részre tagolt antológiai film, amely végtelenül nihilista, mégis bibliai utalásokat tartalmaz, A tékozló fiú példázata mondandóját mutatja be.

• Az első fejezet (The Death of R.M.F.) mese az önálló döntésektől megfosztott férfiról, aki próbálja megszerezni az irányítást tulajdon élete felett;
• a második (R.M.F. Is Flying) egy történet a rendőrről, aki gyanút fog, hogy hazatérő felesége nem ugyanaz a személy, aki korábban eltűnt a tengeren;
• a harmadikban (R.M.F. Eats a Sandwich) pedig egy nő szerepel, aki elhivatottan kutat egy bizonyos különleges képességgel rendelkező illető után, akiből nagyszerű spirituális vezető válhat. 

A film – amely a kontrollról szól – találóan a Sweet Dreams Are Made of These című számmal indít, amelynek a szövege a (ki)használás jelenségének ad hangot. Semmi nem maradt a giccses, színes Szegény párákból, az új film(ek) közepében ismét az erőszak áll, amiből bőven kapunk: gyilkosság, autóbalesetek sokasága, bántalmazás, állatkínzás, vér, verejték és miegymás. Például az egyik jelenetben kiborítanak valakit a tolószékből és kétszer áthajtanak rajta terepjáróval. 

Az előzményekről vajmi keveset tudunk, egyszerűen belekerülünk Lánthimosz és írótársa, Efthimis Filippou disztópikus fantáziaburkába, ahol nem a cselekmények verbalizálására, hanem sokkal inkább a kontextus feltárására kerül a hangsúly, ezzel párhuzamosan pedig a külvilág és a szereplők belső világa is kidolgozatlan, pontosabban mellékes marad.

A karakterek rendkívül nyíltan és egyértelműen kommunikálnak, de ezen cseppet sem lepődünk meg, gondoljunk csak vissza a Szegény párák főhősnőjére, Bella Baxterre: ami a szívén, az a száján. Lánthimosz nem először nyúl az őszinteséghez, mint kommunikációs elemhez.

A színészgárda mindhárom részben feltűnik, és bár Plemons elviszi a show-t, Emma Stone grimaszai, Willem Defoe nevetségesen komoly külseje, Margaret Qualley naivitása és Hong Chau hűvös attitűdje is jócskán hozzátesz a filmhez.

Az operatőri munka könnyen felismerhető, jellegzetes és tipikus, a dialógusok helyett legtöbbször a vizualitás a beszédesebb. A rendellenesség hangulatát a fekete-fehér visszaemlékezések (álomképek), a torzító hatással bíró nagy látószögű felvételek, a meglepően közeli snittek, valamint az üresség ábrázolása fokozza. Bár Lánthimosz eddig előszeretettel vette a történéseket felülről, ebben a filmben sok az alacsony látószögű jelenet is, amivel felnagyítja a karaktereket, kiemelt jelentőséget adva egy-egy motívumnak.

A jól megszokott, már-már elvárt provokatív zenei aláfestést Jerskin Fendrix angol zeneszerző tette hozzá a filmhez, aki ezúttal a fülsiketítő zongora, valamint kórus mellett döntött. A szegmensek a klasszikus stílusú zenétől a kitartó, egyhangú ismétlésekig terjednek – utóbbi annyira frusztráló, hogy valóssággal roncsolja az agysejteket.

Rövid vagy hosszú?

A film tele van ötletekkel, de a hármas tagolás és az egyenként alig egyórás epizódok olyan érzést keltenek, mintha A kegyelem fajtái részletekből állna, amelyeket egyszerűen képtelenek voltak játékfilm hosszúságúvá nyújtani, ehelyett a darabokat összegyúrták egyetlen, megmagyarázhatatlan masszává. A három filmet látszólag az égvilágon semmi nem egyesíti kiforrott történetté, ugyanakkor millió közös elem, motívum, beszólás, és a teljes színészgárda is megismétlődik a részekben.

Lánthimosz egyébként le sem tagadhatná, hogy az ő fejéből pattant ki a sztori, hiszen a bizarr állatok és a beteg szexuális gyakorlatok ábrázolását már automatikusan hozzá kötjük. A film azonban az aberrált jelenetektől eltekintve is frusztráló, főleg mert egyszerre kényszeríti a nézőt arra, hogy elmerüljön a rend nélküli fantáziavilágban, miközben vigyorogva mutatja be, mi történik azzal, aki megszegi az íratlan szabályokat.

6,5/10