Úgy tűnik, hogy a fordulatos thrillerek egykori mestere, M. Night Shyamalan producernek nem is olyan csapnivaló, mint rendezőnek. Az amerikai filmkészítő az elmúlt években sorra bukott az újdonságaival… A csapda túl kiszámítható lett, a Kopogás a kunyhóban pedig mintha egy Shyamalan-paródiának készült volna, nem beszélve az Időről, amely az erős koncepciója ellenére a végére csúnyán összeesett. Ott tartunk most már konkrétan, hogy a néző akkor jár a legjobban, ha A sebezhetetlen készítője a lehető leginkább háttérbe lép, és a gyeplőt átengedi a fiatal feltörekvőknek.

Valami ilyesmi történt a Maxon október 10-én bemutatott A Caddo-tó esetében is, ami egy fordulatos thriller lett, a Shyamalan-életmű legdarkosabb és legügyesebb pillanatait megidézve, mégis a harmincas éveikben járó író-rendező páros, Celine Held és Logan George olyan üdítő módon dobta fel az időutazós zsánert, hogy az valami hihetetlen.

A Caddo-tó két szálon fut, az egyiken egy Paris (Dylan O’Brien) nevű fiatal férfi az anyja tragikus halálát igyekszik valahogy feldolgozni, míg a másikon egy Ellie (Eliza Scanlen) nevű lány a fogódzkodónk a történetben, ő folyamatosan az anyjával, Celeste-tel (Lauren Ambrose) veszekszik, feldúlva kishúga, Anna (Caroline Falk) hétköznapjait is, pusztán azért, hogy a nevelőapával, Daniellel (Eric Lange) kiszúrjon. Egy multigenerációs családi tragédiáról van itt szó, de hogy mennyire, az csak akkor kezd el kibontakozni, amikor a legkisebb lánynak, Annának nyoma veszik, így aki csak él és mozog, elkezdi keresni a gyereket a tó környékén.

A filmben látott környezet önmagában is hátborzongató, a lápos-labirintusos Caddo-tó nem éppen olyan hely, ahol az ember gyereket nevelne. Pláne amikor félbevágott krokodilok, fura, gépi hangok kezdik el a lakosok kedélyeit borzolni… akkor fut át az agyunkon, hogy itt valami nem stimmel. A drámázás, az Ellie és az anyja közötti tányértöréssel és ideges kiabálással teli konfliktus, Paris önmarcangolása nagyjából a játékidő feléig tart, hogy aztán A Caddo-tó átcsapjon valami egészen másba.

Innentől spoilerekkel folytatom, saját felelősségre olvasson tovább, mert a film úgy nyújtja a legteljesebb élményt, ha valaki mindenféle előzetes információ nélkül ül le elé.

A nagy kérdés ugyebár, hogy hova tűnt Anna, és ezt az írópáros kivezethette volna sci-fis, vagy akár horroros magyarázatra is, ha biztonsági játékot kívánnak játszani. Ehelyett azonban Celine Held és Logan George a shyamalani felkavaró misztikumra szavaztak, és milyen jól tették, mert a Max saját gyártása akkor kezd el igazán felpörögni és beszippantani az embert, amikor eljutunk az időutazáshoz. Ezt meg kell magyarázni egy picit: a filmben a tó útvesztőiben időhasadékok vannak, és ha az ember átmegy az egyiken, akkor másik időperiódusban találja magát.

A nagy hajtóvadászat, az Anna utáni keresés egy szinte irányíthatatlan időutazós természetjárásba megy át tehát, amelybe a Dylan O’Brien által játszott Paris és a tűzről pattant, Eliza Scanlen-féle Ellie is belekeverednek. Ami a színészek játékát illeti, ahogy a szálak egyre jobban bonyolódnak, O’Brien, Scanlen, de a Sírhant művekből ismert Lauren Ambrose alakításai egyszerre válnak intimebbé, realistán visszafogottá és kétségbeesetté – összébb és összébb szorítva a tévé előtt ülő néző szívét.

Az, hogy időutazásról van szó, és Anna az idősíkok között veszett el, csupán az első csavar, ami behúz, ezt rengeteg hasonló sorsfordító momentum követi az alig 90 perc alatt. A Caddo-tó a legjobb példa arra, hogy nem kell sok évados kifejtés – mint mondjuk a netflixes Dark esetében – ahhoz, hogy egy több generációs, időutazós thriller összeálljon a szemünk előtt. A Max filmje nagyon rövid idő alatt megcsinálja a bravúrt, a szkript az elmúlt évek egyik legjobbja, olyan feszes, és felesleges rizsát nem tűrő, hogy az szinte hihetetlen.

Az ehhez hasonló, keszekusza időutazós filmek nagy gyengesége, hogy a szálakat úgy kanyarintják a készítők, hogy a végére szinte érthetetlenné válik az egész. Gondoljunk csak a Tenetre, amit hiába adott ki a kezei közül egy akkora korszakos zseni, mint Christopher Nolan, mégis legalább ötször meg kell nézni ahhoz, hogy valamennyire összeálljon. Ebből a tekintetből Nolan elbukott, a saját zsenialitásának vált az áldozatává, A Caddo-tó esetében viszont egy perc erejéig sem lehet hasonlót érezni. Sőt!

A Caddo-tó sztorivezetése a legvégére, az utolsó jelenetekre csúcsosodik ki, amikor már úgy markoljuk a székünk karfáját, hogy elfehérednek az ujjaink. Mint kiderül, az alkotók a befejezésre tartogatják a puskaporuk legjavát, amikor ez a film olyan gyomrost visz be a nézőjének, hogy jóval a megtekintés után is csak keresi a szavakat.

Ha azt mondom, hogy A Caddo-tó vége a legszomorúbb lezárás, amit az elmúlt években filmben láttam, abban egy jottányi túlzás sincsen. Még úgy is, hogy a végső üzenet igazából az, hogy minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell, de ez a szemernyi optimizmus picit sem javít az ember közérzetén, hiszen a finisre – a maguk egyéni tragédiáival – úgy odanőnek szívünkhöz a karakterek, hogy a Tisztelt Olvasó a saját bőrén is érezni fogja azt a fájdalmat, amit ők. Ezt garantálom.

A Caddo-tó nemcsak az év egyik legnagyobb meglepetése, de a legjobb filmek listáján is simán ott van a helye, katartikus élmény azoknak, akik már nem hisznek a misztikus thrillerek erejében. Ettől majd újra fognak.

9/10

A Caddo-tó szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Maxon.