- Kultúr
- Cinematrix
- tévé
- sorozat
- sci-fi
- dűne
- spin-off
- irodalom
- regény
- brian herbert
- első évad
- pilot
- ajánló
- streaming
- kritika
- science fiction
Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
További Cinematrix cikkek
Sokáig megfilmesíthetetlennek hitték, még David Lynch is olyan csúnyán belebukott a feldolgozásába, hogy a rendező a mai napig inkább hallgat saját Dűne-filmjéről. Azonban a Legendary Entertainment végre valahára belenyúlt a tutiba, amikor Denis Villeneuve-öt bízták meg, hogy készítse el nagyvászonra a klasszikus, Frank Herbert által 1965-ben írt sci-fit. A 2021-es első film hagyott kívánnivalót maga után, viszont a Dűne második része már olyan szinten mozgott, hogy simán modern klasszikusnak, a vizuális történetmesélés mesteri példájának mondható, pedig alig pár hónapja mutatták be.
Nem véletlen, hogy a Dűnét a mozikban sikerre vivő Legendary stúdió egy tévésorozatot is célul tűzött ki, és franchise-t kezdtek építeni, elvégre Villeneuve filmjei együtt simán átlépték az 1 milliárd dolláros bevételt világszerte, annak ellenére, hogy az első részt a koronavírus-járvány és az HBO Maxon való egyidejű bemutatás is sújtották.
A Maxon november 18-tól látható Dűne: Prófécia legalább akkora kreatív pokoljáráson ment keresztül, mint a mozifilmes adaptációk. Jöttek-mentek az alkotók, maga Villeneuve is kiugrott a projektből, és a részben Magyarországon forgatott, hat részes előzményszériát jócskán újra kellett írni és dolgozni, mire megkapta végső formáját. A showrunner, aki kipofozta a Dűne-sorozatot, az az Alison Schapker volt, aki íróként az Aliason is közreműködött, de a Lost írószobájában is kiemelkedő munkát végzett az ABC-klasszikus második és harmadik évadán, később pedig dolgozott a Fringe című FOX-os sci-fin. A képet némileg árnyalja, hogy Schapker kezében az Altered Carbon hatalmasat bukott, de második etapja is, ami megpecsételte a netflixes sorozat sorsát. Nem igazán lehetett tehát kiszámolni, hogy a Dűne: Prófécia vajon milyen lesz.
Csak hab a nem túl étvágygerjesztő tortán, hogy az új Dűne-sorozat Frank Herbert fia, Brian Herbert és Kevin J. Anderson előzményregényén, A dűne nővérein alapszik. Ezekről a könyvekről tudni kell, hogy az eredeti hat Dűne-regényhez képest, amelyeket Frank Herbert jegyzett, nem annyira jó a megítélésük, inkább pénzlehúzásnak, új bőr lehúzásának lettek elkönyvelve a tősgyökeres rajongók által. Olyan sztoriknak, amelyek a Dűne világában játszódnak, de az általuk megütött minőséget illetően inkább illenek be a fanfiction kategóriába, mint hivatalos, kánonbeli könyveknek.
Valamelyest megdöbbentő, hogy a fenti tények ellenére a Dűne: Prófécia valahogy mégis potens alkotás lett, köszönhetően annak, hogy egy olyan témát húz elő a farzsebéből, ami manapság szinte mindenkit érdekel:
a mesterséges intelligenciát és annak veszélyeit.
Pár évtizeddel a Butleri Dzsihád után, tízezer évvel Paul Atreides felemelkedése előtt járunk a történet szerint, amikor az emberek legyőzték a rájuk törő gondolkozó gépeket. Frank Herbert első Dűnéjétől eltérően azonban itt nem az Atreidesek állnak a középpontban, hanem a felmenőik gyávasága miatt megbélyegzett Harkonnenek. Egészen pontosan két lánytestvér, akik a később a Bene Gesseritté terebélyesedő, titokzatos női szekta vezetőivé válnak, egy olyan csoportosulásé, akik furmányosan, de bele akarnak szólni a nagy Házak hatalmi játékaiba, a háttérből irányítva, és végül első császárnőként saját emberüket az Impérium élére helyezve. Igen ám, de a levesükbe beleköp egy, az Arrakisról érkezett katona, aki láthatóan különleges erők birtokába került a sivatagos bolygón, és aki mindent elkövet azért, hogy felelősségre vonja azokat, akik a mai napig gépeket használnak. Még akkor is, ha nemesi sarjakról van szó…
A Dűne: Prófécia rettenetesen sok karaktert mozgat, ebben a készítők láthatóan a Trónok harca mintáját próbálták követni, ahogy a politikai machinációk és az elég sok szexjelenet is az HBO fantasyjét idézik meg.
A szereplőgárdából kiemelkedik a The End of the F***ing Worldben látott Jessica Barden, aki a Bene Gesserit-vezér Valya Harkonnent alakítja, és akin keresztül látjuk, hogy a kvázi főszereplő képes bárkin és bármin átgázolni a hatalomért. Az idősebb, már sokat tapasztalt Valyát Emily Watson alakítja, hasonlóképp komplex módon, ami a kidolgozottságot illeti, ahhoz egyértelműen Valya áll a legközelebb, aki a női testvériségben később nagy elánnal használt, fenyegető hangot is először megvillantja a szériában. Úgy, hogy legalább annyira kiráz minket tőle a hideg, mint a filmekben.
A Dűne-sorozat legnagyobb ellensége: a fanservice
A Prófécia más aspektusaiban is vért izzadva igyekszik megidézni Villeneuve adaptációit, a homokférget egy az egyben onnan emelték át, de a többi látomásos jelenet hasonlóképp erőltetetten hat. Ahogy a Harkonnen vs. Atreides különcsata is egészen indokolatlan és megalapozatlan ebben a spin-offban, és az állandó fűszerhasználat is. Schapker és csapata hiába mutatja be zseniálisan a háttérből irányító szektát, ha a saját munkájukat agyonverik a felesleges fanservice-szel.
A másik Harkonnen-testvér, Tula (Emma Canning és Olivia Williams alakításaiban) már jóval papírmasébb karakter marad, ahogy a kegyetlen császárnak szánt, Mark Strong-féle Javicco Corrino is olyan, mintha fejben ott se lett volna a forgatáson. Egy fokkal jobb a helyzet Ynez (Sarah Sofie Boussnina) esetében, akit egy fiatal gyerekhez adnak hozzá, az a szál már jóval megindokolhatóbb a sztoriban, főleg hogy az első nagy konfliktus ezen robban ki. Kár, hogy a harmadik epizód – a sajtónak négyet adtak oda előre a sorozatból – flashback mivolta megakasztja a mesterséges intelligencia körül forgó drámát, mert tényleg ez utóbbi a Dűne: Prófécia legizgalmasabb hozománya.
Ha már itt tartok, muszáj megemlítenem Travis Fimmelt, akinek azóta, hogy a Vikingekben 2013 és 2017 között eljátszotta a sokak által imádott Ragnart, a karrierje folyamatos mellényúlásokból állt. Bukott a Warcraft-filmmel, kritikailag elhasalt a Rebel Moonnal, és bár a Boy Swallows Universe-ben nagyszerű volt, és hasonlóképpen vitte a hátán a Raised by Wolves című sorozatot, némiképp a 45 éves ausztrál benne ragadt egy egyfajta antihős szerepkörben. Nos a Dűne: Próféciában erőszakos géprombolóként, a Bene Gesserit legnagyobb leendő ellenfeleként ő az, aki a Valyát játszó színésznők mellett a leginkább kiemelkedik a sorból. A zsoldos, Desmond Hart őrületét kevesen tudnák úgy átadni, mint Fimmel, néha komolyan sajnálja az ember, hogy nem jut neki picivel több játékidő a Dűne-előzményszériában.
A látvány nemcsak a pilotban erős, hanem később is. Szerencsére az alkotók nem lőtték el beetetésként az összes büdzséjüket a sorozatkezdésre, hanem spóroltak későbbre is, hogy azért maradjanak grandiózusnak érződő sci-fis snittek.
Nyilván Hans Zimmer zseniális zenéi hiányoznak, és Denis Villeneuve távolmaradása is a középszerűség felé lökdösi a Dűne spin-offját. Legfőképp az íráson, a hosszadalmas, unalmas párbeszédeken hasal el ez a széria, amely valahogy a stílusos stílustalansága miatt soha nem válik úgy igazán élettelivé. inkább Szürke másolata az új mozifilmeknek, mint valami visszhang, ami részről részre egyre kevésbé hallható.
A Dűne: Prófécia teljes stábja erős széllel szemben volt kénytelen vitorlázni. A nehézkes kreatív munka, a rossz alapanyag, Villeneuve kiválása mind rányomták bélyegüket a szériára. Csoda, hogy koherensnek érezhető, valamennyire élvezhető lett ez a sorozat. A Pingvintől, az HBO másik idei nagy durranásától utcahosszal elmarad, de azoknak, akik a Dűne 3-ig időznének még egy picit ebben a világban, azoknak jó lehet. Csak az elvárásokat lentebb kell csavarni, és úgy odaülni a tévé elé, mintha félig-meddig egy CW-sorozatot néznénk…
6/10
A Dűne: Prófécia első része már elérhető a Maxon, a folytatás minden hétfőn érkezik. A kritika a sorozat első négy epizódja alapján íródott.