Jó pár évvel ezelőtt, ha megkérdezték volna, hogy mit tartok a regényen alapuló sorozatok csimborasszójának, kapásból a Trónok harcát mondtam volna. Legalábbis az ötödik évadig, amíg David Benioffnak és D. B. Weissnak ott volt a kezük alatt A tűz és jég dala alapanyagként, és közelről követhették sorvezetőként George R. R. Martin sztoriját. Aztán lehagyták a könyveket, Havas Jon visszatért a halálból, a Trónok harca pedig a dialógusokat, a szövevényes cselekményt és az eposzi méreteket öltőnek és sokkolónak beharangozott finálét tekintve is beleállt a földbe, mint a gerely.

Nem fenyeget hasonló ballépés a Netflix új misztikus sorozata, a Száz év magány esetében, köszönhetően annak, hogy a december 11-én bemutatott produkció teljes egészében a kolumbiai író, Gabriel García Márquez 1967-es könyvét dolgozza fel. Az egyelőre 8 résszel látható, de 16 részesre tervezett széria az elejétől kezdve teljes súlyával támaszkodik a terebélyes családi drámára, amelyért a szerző Nobel-díjat kapott: a szövegkönyv igényes, a fényképezés valami elképesztően gyönyörű, ergo csak a jéghegy csúcsa, hogy a készítők még a mágikus realizmust is úgy ültették képernyőre, hogy ezek a snittek hátborzongatóak, horrorisztikusak és elgondolkoztatóak egyben. Pont, mint a forrásműben.

Pedig Gabriel García Márquez nagyon nem akarta, hogy a könyvéből bármiféle film vagy sorozat készüljön, az író kézzel-lábbal tiltakozott a szórakoztatóipar ellen, és hogy bekebelezzék a Buendía család történetét. A kolumbiai alkotó úgy gondolta ugyanis, hogy túlságosan szövevényes, hosszú időt felölelő felnőttmese ez ahhoz, hogy értékelhető legyen a végeredmény.

A Netflix-féle Száz év magány a legelső percétől odaszögez a tévéhez, csak úgy ontja magából a stílust. A 19. század elején kezdünk, valahol Kolumbiában, José Arcadio Buendía (Marco Antonio González) és Úrsula Iguarán (Susana Morales) arra készülnek, hogy egybekeljenek, a falu és szüleik azonban ellenzik a frigyet, elvégre a férfi és a nő közvetlen unokatestvérek. Jó vidéki szokás szerint a rosszmájú lakosok a szájukra veszik a fiatal párocskát, akik csak boldogok akarnak lenni, ám egy rosszul elsült kakasviadalnak vérontás lesz a vége. Ez az a pont, amikor José Arcadio és szerelme elhatározzák, a saját lábukra állnak, és jó pár barátjukkal karon fogva megkeresik a saját helyüket a világban.

Mindez, mármint az exodus rögtön a pilotban megtörténik, szerencsétlenségükre viszont éveken keresztül bolyonganak a főszereplők a dzsungelben, a hőn vágyott tengert meg az istennek se találják. Ha mindez nem lenne elég, Úrsula képtelen a háta mögött hagyni anyja jóslatát, miszerint a vérfertőzésnek malacfarkú torzszülöttek lesznek az eredményei, így minden alkalommal, amikor a fiatal nő szül, rettegés kapja el.

A Buendía pár egzisztenciális krízise végig visszatérő motívum marad. Miután képtelenek rátalálni a földi paradicsomra, úgy döntenek, a saját kezükkel alkotják meg maguknak azt, és Macondo néven apró települést építenek, ahol minden házra egyformán süt a nap, és mindegyik otthon egyforma távolságra van a víztől. Utópisztikusan hangzik, de mondjuk ki, az is. Macondo egy elvarázsolt hellyé válik, ahova lehet, hogy a José Arcadiót és Úrsulát bolygató szellem nem követi őket, másfajta furcsaságokkal tömve lesz a település. Ahogy halad az éveket, évtizedeket, generációkat felölelő sztori, úgy válik egyértelművé, hogy Macondóban senki nem vonja fel a szemöldökét azon, ha egy pólyás csecsemő lebegni kezd, de az alkímia felé forduló családfő, a cukorkagyáros nej a maguk nagyon eltérő módszereivel így is ugyanazon dolgoznak: egy otthon megteremtésén.

A Száz év magány grandiózus, misztikus elemekkel megpakolt családi dráma, amely eléri azt a bravúrt, hogy általa visszaköszönjön a regény korszakalkotó irodalmi zsenialitása, megragadó nyelvezete, ugyanakkor az érdekes kamerahasználatnak, perspektíváknak köszönhetően a fényképezés is olyan művészi értéket mutat fel, amit pont nem egy Netflix-sorozattól várnánk. Helyenként úgy hat a Száz év magány, mintha egy abszurd módon szép, lassan hömpölygő festményt néznénk egy kiállításon, és ez talán mindent elmond arról, hogy milyen szintű igényességre számíthat, aki leül a tévé elé.

A főszereplők, a világ rejtélyei iránt szüntelen érdeklődést mutató, az elején Marco Antonio González által játszott José Arcadio és neje, a földhözragadtabb Úrsula (Susana Morales) úgy maradnak a fiaikat a jóság felé terelgető emberek, hogy közben egészen durva dolgokat művelnek: ott van ugye a vérfertőzés, a gyilkosság, de az állatias szex és az esetenként mutatott könyörtelen hozzáállás is azt mutatják, hogy nagyon komplex figurákról van szó.

A Száz év magány viszont nemcsak a világban való elveszettségről és helykeresésről szól, hanem arról is, hogy a szörnyű traumákat átélt emberek bizony a gyerekeiknek átadják a sebeiket, akik arra ítéltetnek, hogy megismételjék felmenőik hibáit. Utóbbiakból pedig, ahogy belendül az évad, úgy egyre több akad, az egyik fiú vándorcigányokkal megy világgá, a másik saját magába feledkezik bele, míg a Buendía lányok az önhittségük áldozatai lesznek.

Ennél jobban megírt, szebben fényképezett, méltóságteljesebb sorozatot nemhogy a Netflixen, máshol sem lehet találni per pillanat. Bár a tempó néha picit túl lassacska, mégis a 60 percnél is hosszabbra rúgó epizódokba rengeteg eseményt passzíroztak bele az alkotók. Akik nyilvánvalóan szívüket-lelküket beletették az adaptálásba, Laura Mora és Alex García López valódi, audiovizuális szerelmes levelet írtak a Száz év magányhoz.

Hogy alulértékelt a Netflix-sorozata, nem vitás, talán az eredeti spanyol nyelv-angol felirat miatt a tengerentúlon is csak a szaklapok dicsérik rommá a Száz év magányt, a fórumok alapján a hétköznapi nézők még nem találtak rá. Ahogy meglepő módon idehaza is csak az 5-6. helyig lépett fel a Netflix top 10-es listáján a regényadaptáció. Reméljük, lesz ez még jobb is, mert korszakalkotó misztikus dráma született, amit kár kihagyni.

10/10

A Száz év magány első fele szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.