Robert Eggers eddigi filmográfiáját elnézve kétségünk se lehet róla, hogy egy különleges műfaj képviselőjéről van szó: a 41 éves író-rendező kosztümös horrorfilmeket készít, nem is akármilyeneket, debütáló alkotása, a 2015-ös The VVitch egy parasztcsalád boszorkányüldözését dolgozta fel. Majd jött a nézőt is egzisztenciális pánikba hajszoló, fekete-fehér A világítótorony, de Az északi is egy egészen felkavaró királydráma lett, némi vikinges maszkulinitással felöntve. Az eredeti tervek szerint a magyar sajtónak már bemutatott, a mozikban széles körben január 2-án debütáló Nosferatu az amerikai direktor második filmje lett volna, amin Eggers jó tíz évvel ezelőtt kezdett el dolgozni, ám a kreatív folyamat nehézkesnek bizonyult, és benne volt a pakliban, hogy még egy olyan tehetséges fószer bicskája is beletörhet, mint amilyen ő.

A Nosferatu remake, egy 1922-es német vámpírfilm adaptációja, amit akkor F. W. Murnau rendezett, és amit hiába tartanak a horror egyik legnagyobb mérföldkövének, anno csúnya botrány árnyékolta be a premierjét. Egy nem hivatalos Drakula-filmről van szó a szemtelen fajtából, mert bár a neveket megváltoztatták benne, és így lett III. Vlad havasalföldi fejedelemből Orlok gróf, Jonathan Harkerből Thomas Hutter, Minából pedig Ellen – a történet főbb taktusai maradtak ugyanazok. Jó egy évszázaddal ezelőtt pedig a Drakula szerzőjének, Bram Stokernek az örökösei nem is haboztak, hogy plágium miatt szétpereljék a Nosferatu alkotóit. A vége az lett, hogy néhánytól eltekintve

Ha csúnyán akarok fogalmazni, akkor az új Nosferatu egy koppintás koppintása, de mivel a remake-ek korát éljük, bele kell törődni, hogy Hollywood lelkesen karol fel egy ehhez hasonló projektet, és volt is az ötletnek létjogosultsága, miszerint Robert Eggers megpróbálta elhozni a fiatalabb generációknak a 20. századi vámpírhorrort, csak épp a megvalósításba hibák csúsztak. Mégpedig csúnya és amatőr hibák.

A Nosferatu amellett, hogy megtartja a jól ismert sztorit – azaz hogy a fiatal, csillogó szemű ingatlanos, Thomas Hutter (Nicholas Hoult) Németországból elutazik a Kárpát-medencébe, hogy főnöke utasítására nyélbe üssön egy üzletet egy magányosan élő erdélyi gróffal, Orlokkal (Bill Skarsgard) –, egyszersmind nagyot csavar nemcsak a Drakulán, hanem a Murnau-filmen is. Lily-Rose Depp karakteréből, Thomas újdonsült nejéből, Ellen Hutterből csinál mozgatórugót. Mindezt egy vadonatúj nyitójelenettel éri el, és Ellent úgy mutatja be, mint egy rémálmoktól és látomásoktól kínzott, magányos lelket, aki a magánya révén kerül misztikus összeköttetésbe a szörnyeteggel, Orlokkal.

Az 1922-es filmben Orlok csak aztán kezd Ellenre vágyni, hogy Thomas mutat neki egy képet a fiatal nőről, itt azonban Eggers egyértelműen főhősnek teszi meg a feleséget, az események katalizátorának, aki nélkül nem indulna el ez az 1838-ban játszódó gótikus pokoljárás, amely a gróf elszabadulásához, és Wisborg pestisjárványához, na és majdnem a világ végéhez vezet.

Hiába szép a külcsín, ha a Nosferatu belül kong az ürességtől

Akár működőképes is lehetne ez a remake, mivel a hangulat nagybetűs, köszönhetően a remek díszleteknek és kosztümöknek. Ha csak az új Nosferatu világát nézzük, azzal semmi probléma nincsen. Depresszióba taszít, reménytelenséggel tölt el Eggers filmje, de a műfajából adódóan ez is a dolga. Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy a szereplők beszédre nyitják a szájukat, minden tönkre is megy.

Lily-Rose Depp már Az idol című HBO-sorozatban prezentálta a közönségnek, hogy mekkora antitalentum. A Nosferatuban Johnny Depp lánya konkrétan a kezdő Kristen Stewartot idézi fel bennünk azzal, ahogy minden jelenetében ködös szemmel, félig nyitott szájjal réved a semmibe. Igen, a ruhák szépek, de Lily-Rose Depp egyszerűen képtelen elhitetni a nézővel, hogy egy 19. századi, vámpírgróftól és látomásoktól gyötört nemeshölgy lenne. Úgy néz ki a színésznő, mint egy modell, és nagyjából annyi átélést is képes mutatni, mint a Victoria’s Secret show-kban a kikent-kifent hölgyemények szoktak. Azaz semennyit.

A maníros, túlságosan körmönfont párbeszédekkel egyébként a többiek sem tudnak mit kezdeni, még az okkult tudományokban elmerült Van Helsinget, akarom mondani Von Franzot alakító Willem Dafoe is mindössze árnyéka önmagának, és annak, amit például a hasonszőrű Szegény párákban hozott nemrég. Amikor a film működik, akkor az csakis Nicholas Houltnak köszönhető, aki önmaga egy horrorisztikus road movie-t hoz el a vászonra, de A koronából ismert Emma Corrin és Aaron Taylor Johnson is szinte leesnek a vászonról, annyira lerí róluk, hogy maskarába öltözött színészek, és nem karakterek egy történetben.

Eggers bukása mindez, mert nem elég, hogy rosszul castingolt és jól csengő nevű, de gyatrán teljesítő színészeket pakolt a Nosferatuba, a forgatókönyve is irtózatosan dagályos lett. Teli felesleges, időhúzásnak érződő és semmitmondó dialógusokkal. Világépítésben megint jól vizsgázik a készítő, hangulatteremtésben se rossz,

A Nosferatuval kapcsolatban nemcsak az volt a nagy kérdés, hogy tud-e bármi újat mondani – a válasz erre az, hogy nem igazán tud – az eddigi Drakula adaptációkhoz képest, hanem az is nyilván foglalkoztatta a vámpírfilmek rajongóit (vannak még egyáltalán ilyenek?), hogy vajon Orlok gróf ebben a filmben miképp fest majd. Nos spoilerek nélkül annyit mondhatok, hogy bénán, meglepően rosszul fest a főgonosz. Hiába játssza Nosferatut egy olyan, a filmes átváltozásokban ásznak számító színész, mint Bill Skarsgard, aki az Az-filmek bohócát is remekül hozta, ezúttal ő sem tud mit kezdeni a rossz dizájnnal, amit a karaktere kapott. Orlok gróf ebben a filmben nem elég szörnyűséges, a hirtelen felbukkanásai a frászt se hozzák ránk, ehelyett Eggers inkább azt célozta meg, hogy  a karakter undorkeltő legyen. És mindemellett idegesítő?

Orlok ezen verzióját iszonyatos hallgatni, a beszéde monoton lett, ráadásul töri az angolt, és többször megakad, mire egy-egy mondatot végigmond. A végére én személy szerint a falat kapartam minden egyes alkalommal, amikor az ősöreg vérszívó elkezdett makogni, egészen komolyan próbára tette a tűrőképességemet.

Ha van horrorfilm, amelyiktől el lehetett volna várni, hogy rendesen megborzongasson, főleg így a tél közepén, az a Nosferatu. Sajna csúnyán elhasalt a feldolgozás, nemcsak az év legnagyobb csalódása, hanem Robert Eggers eddigi legrosszabb filmje is. Nagy falatnak bizonyult a rendezőnek, hogy modernizálja ezt a klasszikust, és bele is bukott. Ráadásul nem elég, hogy az új Nosferatu nem félelmetes, de még Drakula perverzióba hajló érzékiségét sem sikerült Eggersnek vászonra ültetnie. Épp ellenkezőleg: a film központi, megdöbbentőnek és gerjesztőnek szánt szexjelenete groteszk paródiába illő, ahelyett, hogy bármiféle erotikát fel tudna mutatni. Lily-Rose Depp a kínos teljesítményével joggal pályázik a következő Arany Málnára, mert ahogy felakadt szemekkel, üvöltve élvezkedik, annak minden másodperce rettenetesen kínos.

4,5/10

A Nosferatut január 2-től játsszák a magyar mozik, mi eredeti hanggal, magyar felirattal láttuk a filmet.