A Vera nővér egy két évtizedes lelki utazás leképezése egy zárdába vonuló nő történetén keresztül. Cécile Embleton és Alys Tomlinson 2024-es dokumentumfilmjét 2025. február 1-jén és 2-án vetítik a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon. 

Vera nem tervezte, hogy apáca lesz, rossz döntései vezették az elszigetelt belarusz kolostorig. Mindössze húszéves volt, amikor férje, Oleg börtönbe került, méghozzá miatta: Vera (akkor még Olga) drogos volt, sok fiatalt szoktatott rá a szerre. A bűntudat felemésztette. Nem feltétlenül az Istenhez fűződő viszonya miatt vonult be, sokkal inkább önmaga megfejtése volt a cél. Eleinte úgy tervezte, hogy addig marad bent, amíg Oleg nem szabadul. Igen ám, csakhogy Oleg időközben beleszeretett egy másik nőbe, Vera nővér pedig magára maradt.

Az ortodox közösségben Vera leginkább az állatok – főleg a lovak – mellett érzi jól magát, gondoskodását feléjük mutatja ki igazán. A négylábúak a nővér csendes önvizsgálatának és lelki átalakulásának elengedhetetlen kellékei. Vera magányos lovas, aki úgy vágtat a havas erőben, mint egy szláv westernhős. Csakhogy ő nem másokkal, hanem saját magával viaskodik: őrlődik a múlt, a jelen és legfőképp a jövő között. 

Mintha csak egy Tarr Béla-film lenne

A Vera nővér valódi lassú film, azaz slow cinema. Amellett, hogy szemlélődő, megfigyelő és elmélkedő, tele van a kolostor hétköznapjait ábrázoló hosszú, elnyújtott snittekkel, ami kevés szöveggel és narrációval párosul. Emiatt sokan Tarr Béla és Andrej Tarkovszkij filmjeihez hasonlítják a másfél órás brit dokumentumfilmet.

Az egész filmen végigvonul a kontraszt, ami leginkább a vizualitás terén mutatkozik meg. A hófödte, hideg belarusz táj ridegsége szöges ellentéte az ortodox apácák fekete öltözékének, meg a sötét, zárt kolostornak, ahol legfeljebb a gyertyafény ad némi melegséget.

Az ismétlődő, kiszámítható napi rutin bemutatása mellett idővel megismerhetjük a nő családját, illetve a visszaemlékezésekből az is kiderül, Olga hogyan csúszott bele a függőségbe.

amely eleinte megnyugvást adott neki, de idővel felfedte a valódi arcát. A zárda azonban keretek közé szorította őt és a függőségét is, esélyt adva arra, hogy Olga immáron Vera nővérként építse újjá az életét. 

De nem Vera az egyetlen függő, aki a zárdában él: több férfi is hasonló múlttal került be a gazdaságba, ahol a nő szeretett állatait gondozzák. 

A fekete-fehér kép szinte észrevétlenül színesedik ki a film végére. A szélsőséges zárdai életet maga mögött hagyva a nő világa kinyílik, és elkezdődik a „való világra” való rácsodálkozás. A vizuális átmenet jól mutatja, milyen változások mehetnek végbe a főhősben, aki a fekete leplet levetve levetkőzi az ortodox szabályokat, és nyit egy szabadabb, ugyanakkor bizonyos értelemben frusztrálóbb lét felé.

Verát korábban huszonévesnek is hihettük volna, hiszen a monokróm kép babaarcot kölcsönzött neki, a „kiszínezett” felvételek azonban felfedik ráncosodó, középkorú arcát, és rádöbbent minket arra, hogy 

Az identitását egyre kereső, már a negyvenes éveiben járó nő a film utolsó jeleneteiben is meginog, mégis sziklaszilárd tanúbizonyságot tesz kitartásáról és erejéről. A lovakkal korábban meghitt, bensőséges kapcsolatot ápoló Verát a zárdából kilépbe Franciaországban próbálják a díjlovaglás formalitására oktatni. Arcáról könnyen leolvasható, hogy a tréner szavai felzaklatják, mégis szótlanul tűri az új szabályokat. Húsz év berögződéseit nem lehet könnyű maga mögött hagynia.

8/10