A vizes élőhelyek világnapja (február 2.) alkalmából bemutatták Szendőfi Balázs természetfilmes rendezésében, a WWF Magyarország szakmai vezetésével és a LIFE LOGOS 4 WATERS projekt partnereinek közreműködésével készült Eltékozolt vizeink című rövidfilmet. Az alkotás a múlt és a jelen bemutatása mellett egy jobb jövőt remél az ország kiszáradó tájai számára, miközben megoldásokat is kínál.

A 23 perces rövidfilm középpontjában fontos téma áll: az, hogy a klímaváltozás korában milyen károkat okoz hazánkban az értékes vizek gyors elvezetése a csatornákon és szabályozott folyóvizeken át, és hogyan szárad ki az ország, különösen az Alföld. Bár mindez ijesztően hangzik, az Eltékozolt vizeink a pozitívumokra is felhívja a figyelmet: kiderül, miként pezseg az élet azokon a területeken, ahol már helyreállították a vizes élőhelyeket, és megtartják a vizet a tájban. 

Döbbenetes, de mára Magyarország vizes élőhelyeinek több mint 90 százaléka eltűnt. Ha ez nem lenne elég, a meglévők zöme rossz állapotban van. Ezeknek az élőhelyeknek a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás, továbbá a természet megóvása érdekében rendkívül fontos szerepük lenne. Gazdasági megfontolásból azonban ezeket a területeket más célokra használják.

Szendőfi Balázsnak nem ez az első alkotása, amelyben rávilágít, miért fontos megőrizni és helyreállítani hazánk természeti értékeit. A Volt egyszer egy vadvízország, a Megsebzett táj vagy a Hegyek-völgyek halai is arról tanúskodnak, hogy van miért küzdeni, ha szeretnénk megóvni a körülöttünk lévő természetet, és fenntartani mindazt, amit az említett ökológiai rendszerek biztosítanak minden élőlény, köztük az ember számára is.

A film készítői konkrét példákon keresztül szemléltetik, hogy a múltban és a jelenben milyen gyakorlatok vezettek odáig, hogy

ami a felszínen a vizes élőhelyek eltűnéséhez, a felszín alatt pedig a vízkészletek látványos gyorsaságú csökkenéséhez vezetett, különösképpen a Duna–Tisza közi Homokhátságon. 

Rossz helyre megy a víz 

A tájat behálózó – az 1970-es évekig kiépült, és néha még ma is bővített – belvízelvezető csatornák és vízelvezető árkok hatalmas problémát jelentenek, hiszen ahelyett, hogy a víz beszivárogna a talajba és elraktározódna a természetben, sebesen elfolyik, ezzel kitéve a területet a klímaváltozás miatt egyre súlyosbodó hőhullámok és aszályos időszakok hatásainak. Bár a szárazodásnak több oka van, csak néhányra lehetünk közvetlenül hatással. Az egyik legfontosabb a területi vízgazdálkodás módjának és a tájhasználatnak a megváltoztatása. 

Farkas Viktor Mátyás, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője szerint

a víz elvezetése helyett, ahol csak lehet, a természetes vízmegtartó megoldásokat kell előtérbe helyezni, amihez két kulcsfontosságú változás szükséges. Az egyik az évtizedekkel ezelőtt kiépített csatornarendszerek felülvizsgálata és a klímaváltozással beköszöntő új viszonyokhoz való adaptálása. Sajnos ezek működésükkel még ma is csapolják a tájat, és hozzájárulnak a területek kiszárításához. A csatornákon elhelyezett műtárgyak (például zsilipek) lezárásával ez a folyamat lassítható és visszafordítható. Emellett pedig az eltűnt vizes élőhelyek helyén vissza kell adni a területet a víznek: az új zöldmezős beruházásoknak nem szabad a táj további lecsapolását eredményezniük, a korábban lecsapolt vizes élőhelyek egy jelentős részét pedig helyre kell állítani, hogy az időszakosan megjelenő többletvizet elvezetés helyett meg lehessen őrizni a szárazabb időszakokra.

Az Eltékozolt vizeink azért jó példákat is mutat, ahol a természetalapú vízmegtartó megoldások megvalósultak: patakmedreket állítottak helyre, belvízelvezető csatornákat zártak le, teret adtak a víznek, így a száraz, üres területek helyett buja természet nyújt otthont növény- és állatfajok tucatjainak.