Schwechtje Mihály Sünvadászat című filmjével nyílt meg a 13 év kihagyás után visszatérő 44. Magyar Filmszemle. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) rendezőjének második nagyjátékfilmje, amely a túlterheltség problémáját járja körül, február 13-tól, a Mozinet forgalmazásában látható a hazai mozikban.

Mitévő legyen egy fiatal lány, aki amellett, hogy tanulmányait igyekszik abszolválni egy idegen városban, két kisgyerek és két, a válás szélén táncoló szülő összes negatív energiáját magába szívja? Erre a költői kérdésre keresi a választ Schwechtje Mihály második nagyjátékfilmje, a Sünvadászat.

Bogi, a túlhajszolt és bizonytalan egyetemista (Mari Dorottya) klasszikus éneket tanul a Zeneakadémián, vidéki lányként azonban nehezen találja a helyét a fővárosban. A tanulás mellett idősebb unokatestvére, Tamás (Polgár Csaba) és felesége, Zita (Jakab Juli) gyerekeire vigyáz. A házaspár kapcsolata válságban van, a kettejük közötti feszültség pedig akaratlanul átragad a gyerekekre – és persze Bogira. A lány feje felett összecsapó hullámok majdnem tragédiához vezetnek.

Ez már több a soknál

A fiatalok többsége megkapta már egy-egy idősebbtől, hogy

Mitől vagy fáradt? Olyan fiatal vagy még…

Vagy valami hasonló mondatot, miközben egy huszonéves is lehet túlhajszolt, az ő élete is tele lehet kihívásokkal. Sok fiatalban él a kényszer, hogy bizonyítson; hogy megfeleljen az iskolában és/vagy a munkahelyen; hogy kellő energiát fordítson emberi kapcsolataira, legyen szó szerelemről, családról vagy barátokról.

A film főhőse, Bogi különösen nehéz helyzetben van, hiszen ránézésre sokkal empatikusabb, mint egy átlagos fiatal, ez pedig folyamatosan hátráltatja őt a saját céljai elérésében. Képtelen az akarata érvényesítésére, fél kiállni önmagáért, vagy úgy cselekedni, ahogy azt a belső hangja sugallja. Az élet minden területén a környezetére, annak utasításaira és reakcióira hagyatkozik.

Tudja, hogy ez nem tesz jót neki, mégis beletörődik a sorsába. Nagyobb probléma azonban, hogy ezzel a tűréssel mások életét – jelen esetben a két kisgyerek mindennapjait – is nehezíti.

Vétkesek közt cinkos, aki néma

A filmet Bogi és a szétszakadóban levő család egymáshoz (és önmagukhoz) való őszintétlensége hajtja előre. A központi karaktereken keresztül két különböző, mégis nagyon is hasonló embertípust ismerhetünk meg. Míg egyikük hallgat, addig a másik hazudik, a végeredmény azonban ugyanaz: a színlelés, a sumákolás és az álszentség csupa negatívumot szül.

Bár nincs kimondva, idővel rájövünk, hogy a filmben egyetlen nap történéseit sűrítették össze, a nap pedig nem áll másból, mint egyetlen összefüggő rohanásból (egyik szülőtől a másikig, a nagyszülőtől a munkahelyig, a balettóráról az énekvizsgáig, a házibuliból a lakásig) és merő gyomorgörcsből − szó szerint. 

Merthogy elég egy percre levenni a szemet a gyerekről, és máris lenyeli a mágnest, ráadásul rögtön kettőt, életveszélybe sodorva saját magát meg kis híján Bogit is. 

mint ahogy újra és újra szemtanúja lenni annak, hogy minden ostor Bogin csattan, a szülők pedig ahelyett, hogy magukba néznének, rendre a külső tényezőket okolják nehézségeikért. 

A rendező gyakran szemérmetlenül közeli betekintést enged a szereplők – és saját gyermekei – életébe, ezek a naturalista és realista elemek pedig meglepően jól működnek egy olyan filmben, amely a túlhajszoltságot és a frusztrációt hivatott bemutatni.

Merthogy a zenei betétek, a vitajelenetek, az öklendezések és gyerekhiszti ismétlődése a nézőt legalább annyira túlstimulálja, mint a karaktereket. Nem ez lenne a film lényege? Schwechtje Mihály elérte, hogy nézőként is teljesen beleéljük magunkat a történetbe.

Hatásos, és csak ez számít

Mari Dorottya tökéletes választás Bogi szerepére, hiszen pont úgy fest, mint aki a végtelenségig tűri, hogy kizsigereljék. A lány ártatlansága, „kukasága” és feszengése láttán már minket is szétvet az ideg: hogy lehet valaki ennyire konfliktuskerülő és életképtelen, miközben belső hangja és kötelességtudata folyamatosan lelkiismeret-furdalást kelt benne a mulasztásokért?

Persze akármennyire is feszengünk a tehetetlensége láttán, legalább annyira szimpatizálunk is a fiatal lánnyal, aki bár önként vállalta a bébiszitterkedést, de ezzel közben a saját jóllétét is kockáztatja. A Sünvadászatban a pesztrálás azonban negatív spirálba küldi a tehetséges egyetemistát, sőt kis híján az egész családot traumatizálja.

Tamás és Zita kálváriáját látva elkönyveljük, hogy ilyen kapcsolatban a rémálmainkban sem szeretnénk élni, pláne nem gyerekeket is belevonni (akik a valóságban a rendező sajátjai). Ebből a szempontból a film − ha másnak nem − elrettentő példának tökéletes. A gyerekeket a nagyszülőhöz lepasszoló apa stílusa már-már bicskanyitogató, a munkába temetkező anya tudatlansága pedig a véget nem érő önsajnálatot vegyíti hanyagsággal és nemtörődömséggel.

A szakadatlan gyerekbömbölés, a szülői kommunikáció hiánya és a felek (ön)ámítása borzasztó szcenáriókat szül. Kizárt, hogy az ilyen helyzetekből bárki is jól kijöjjön… Az elkeseredettség az első perctől az utolsóig süt a filmből, amely tökéletesen ábrázolja, milyen nehézségek árán képes boldogulni egy ember a mindennapokban. Bár végig abban reménykedünk, hogy a másfél órás film végére a főhőssel együtt mi is fellélegezhetünk, szó sincs ilyenről: ebből a mókuskerékből bizony nincs szabadulás. 

7/10