Riasztó világban élünk. Megértük azt, hogy pár éve még jókat nevettünk a „Hasta la vista, baby!”-n és a Skyneten, most meg már mesterséges intelligenciával simítják ki a nagy Oscar-esélyes A brutalistában a főszereplők magyarnyelv-használatát. Sőt mi több, a képregényekből merítkező, rajzolók hadát foglalkoztató Marvel is mesterségesintelligencia-gyanús posztereket ad ki a Fantasztikus Négyeshez, az év egyik legjobban várt szuperhősös filmjéhez. Az MI itt van a nyakunkon, aminek egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy több veszélye van, mint haszna. Már ha nem számoljuk az olyan rendkívül szórakoztató filmeket, mint a Társ című új thriller, ami egy annyira modern szerelmes sztorit dolgoz fel, hogy a címszereplője konkrétan egy szexrobot.

A magyar mozikban január 30-a óta vetített, valljuk be, nem túl sok hype-ot kapott Társ úgy indul, hogy egy fiatal pár, a minden szerepében jófiúként felbukkanó, Jack Quaid által játszott Josh, valamint barátnője, a Sophie Thatcher-féle Iris elmennek hétvégére a barátaikhoz. Itt várja őket Eli (Harvey Guillén) és a fiúja, Patrick (Lukas Gage), valamint az Irisre mindig gyanúsan pislogó Kat (Megan Suri), és az ő szeretője, a világ legtipikusabb orosz maffiózója, Sergey (Rupert Friend). Az olyan, a horror és a thriller határmezsgyéjén egyensúlyozó filmekben, mint a Társ, lehet tudni, hogy valami rosszul fog elsülni, és az erdő közepén lévő házból a végén nem jönnek ki túl sokan élve. Ebből a szempontból nem is okoz meglepetést Drew Hancock alkotása, azonban ahogy eljutunk a végkifejletig, az annyi csavart hoz, hogy beleszédül az ember.

Szokták mondani, hogy egy thrillernek rosszul is állhat, ha túl fordulatos. A Társat hasonló váddal azonban nem lehet illetni, mert úgy jönnek kb. 10 percenként az okosabbnál okosabb leleplezések ebben a másfél órában, hogy az ember álla tényleg folyamatosan ott kopog a padlón. Nem győzöm felszedni onnan, és el nem bírom mondani, mekkora felüdülés ez manapság, hogy egy szkriptről üvölt az átgondoltság és az ész, összehasonlítva az olyan nagy költségvetésű sci-fikkel, mint a Transformers és a Godzilla, amelyeknek a cselekményébe tuti, hogy gép is besegített, annyira lelketlenek.

Bár mindenféle előtudás nélkül a legjobb beülni a Társra, így se gondolom túl nagy hibának, hogy lelőttem a tényt, miszerint Iris egy szexrobot, akit Josh karaktere barátnőnek használ. Mert ez csupán a legelső csavar, ami után jön még legalább húsz. Itt aztán senki nem az, akinek és aminek látszik, és a forgatókönyv nem is lassít le, a Társról az utolsó snittig lerí, hogy az első filmes író-rendezőnek ez egy szerelemprojektje lehetett. Ennyire jól átgondolt fordulatokkal építgetni a feszültséget már-már mesteri, és nagy szerencsénk, hogy amellett, hogy sűrűn véres, drámai a Társ, még groteszkbe hajló humornak sincs híján. De hát egy olyan fickó a készítő, aki a szintén elborult Blue Mountain State című sorozaton is ügyködött.

Persze az sem árt, hogy a főszerepekben olyan fiatal tehetségek viszik hátukon a filmet, mint a Yellowjackets felfedezettje, Sophie Thatcher, akinek nagyon jól áll az egészen gyorsan öntudatra ébredő Iris. Csak hab a tortán, hogy Jack Quaid még ahhoz képest is idegesítően jófiú, mint amit a The Boys című szuperhősös sorozatban láttunk tőle. Komolyan! Szabályosan összeszorul az ember ökle a fickótól ebben a filmben, és képtelenség nem szorítani érte, hogy a toxikusan kedves Josh-nak végre verje már be valaki a fejét.

Nyilván ezúttal nem a világ tétje a tét, hanem inkább csak a karakterek személyes túlélése, ugyanakkor a visszafogottabb hangvétel, a szerelmes filmnek való álcázás kellő bájjal tölti meg a végeredményt. Ennek köszönhető, hogy én személy szerint irdatlanul jól szórakoztam a filmen, hónapok óta először keltem fel úgy előle, hogy na ezt néztem volna még tovább, bőven.

Dühítő, hogy pont a Társ az év első olyan filmje, ami nem egyszerűen jut el a magyarokhoz – az első hétvégéjén mindössze 7 ezren ültek be rá, mert ezt biztosan sokan imádnák idehaza. Könnyen fogyasztható, jól csúszik, és arcon nyomja a nézőt annyi társadalomkritikával, hogy jó ideig ne felejtsük el a látottakat. Hozzájárul az élményhez, hogy a kicsit nyögvenyelős kezdés után végig pörög is ez az új thriller, a folyamatosan érkező fordulatok rákényszerítik az ember agyát, hogy dolgozzon. Na és ott vannak a picit tévésorozatba illő, de azért lelkes színészi alakítások is, amiknek lehet örülni. Surranópályán, de az Eretnekben is remeklő Sophie Thatcherből lassan tényleg igazi „scream queen” avagy sikolykirálynő lesz. De ennek én csak örülni tudok, belé több tehetség szorult, mint Sydney Sweeney-be, aki mostanában apácás horrorban sikongatott.

Milyen jól tette, mert egy remek popcornthrillert rakott így össze, amit lehet, hogy idehaza valamiért elkerülnek az emberek, de legalább világszerte visszahozta a pénztáraknál a 10 millió dolláros büdzséjének a kétszeresét. A folytatás talán nem ütne már ennyire, de az utolsó jelenet alapján még az is benne van a pakliban.

Sokszor panaszkodunk, hogy Hollywoodban manapság már nincs eredeti ötlet, csak remake-ek, rebootok és franchise-ok uralkodnak. A Társ nemcsak egy romantikus hétvégébe bújtatott modern társadalomkritika, hanem egy feszült és fordulatokkal csordultig öntött véres thriller, és egy teljesen eredeti ötlet, förtelmesen jól kibontva. Nagyon híján voltunk már, nagyon kellett már valami ilyesmi a nagyvászonra.

9/10

A Társ (Companion) jelenleg is látható a magyar mozikban.