Egy slank, hatalmas szemekkel pislogó fekete macska az egyetlen kapaszkodónk az Áradás (Flow) című animációs filmben, ami egy egészen különleges, posztapokaliptikus világba kalauzol el bennünket 85 perc erejéig. Lettország Oscar-nevezettjéről van szó, ami a díjátadón két kategóriában is esélyes, de az Áradás megkerülhetetlenségét az is erősen fogó ceruzával aláhúzza, hogy a világpremierje a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Un Certain Regard versenyszekciójában volt, és azóta bárhol vászonra kerül, nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is körbetapsolják. Teszik mindezt teljes joggal.

Manapság egy picit túlságosan is hozzá vagyunk szokva, legfőképp a Disney-animációknak hála, hogy az állatokról szóló filmekben a szereplők táncolnak, beszélnek, viccelődnek, rosszabb esetben énekelnek, akár rappelnek is. Az Áradás ennek a bugyuta, 6 éveseket célzó irányzatnak mutat egy hatalmas fityiszt azzal, hogy a lehető legkomolyabb tálalást kapta az író-rendező Gints Zilbalodistól, és írótársától, Matiss Kazától, akik – bár mágikus elemeket pakoltak a filmjükbe, mindenféle párbeszéd nélkül rakták le elénk a mozivászonra a végeredményt.

Az, hogy a készítők mennyire imádhatják a valóságban az állatokat, önmagáért beszél. A főszereplő macska már-már hátborzongatóan valósághűen viselkedik. Halat lop a kutyáktól, kicselezi őket, majd egy gazdátlanul álldogáló családi ház felső ablakán bemászva a napra fekszik, hogy a puha ágyon aludjon. Aztán felkel, kinyújtózik, ásítozik, mielőtt kénytelen-kelletlen nagy útra indul. Az Áradás címe egészen beszédes, a filmben a világvégét egy bibliai méreteket öltő özönvíz okozza, ami újfent támadásba lendül. Emiatt a fekete cicának menedékre kell találnia, mielőtt a hatalmas hullámok a vesztét okoznák.

Akinek van macskája, jól tudja, hogy néha mennyire nehéz életben tartani ezeket a kis dögöket. Esnek-kelnek, nem vigyáznak magukra, az a mondás sem véletlen, hogy egy cicának kilenc élete van. Az Áradásban, bár kevés ideig tartunk a főszereplővel, legalább tízszer harap kis híján fűbe a magányos fekete cica. És még csak az sem húzza ki teljesen a slamasztikából, hogy egy, az útjába úszkáló ladikon barátokra lel: egy labrador, egy lemúr, egy vízidisznó és egy kígyászkeselyű társaságában.

Néha viszályaik vannak, máskor megmentik a másik életét, és általuk a film alkotói olyan univerzális témákról beszélnek, amelyek bennünket, a vászon előtt ülő embereket is mozgatnak. A macska megtanulja, hogy barátok nélkül nehéz a túlélés, a kutya épp ellenkezőleg, a falkájától egy kicsit elszakadva végre kockázatot vállal, na és a lemúr a saját kárán okulva jön rá, hogy eddig túlságosan kapaszkodott a múltba. Míg a madár? Nos az ő sztorija az, ami különösen varázslatos módon ér véget, és nehéz is bármi konkrétat mondani róla anélkül, hogy őrült teóriákba ne bocsátkoznánk.

Még egyszer leírom, az Áradás sztorija mindenféle beszéd nélkül bontakozik ki ennyire komplexen. A készítők a saját kutyájuk, macskájuk viselkedését vizsgálták a végletekig, majd állatkertekbe is elmentek, hogy a számukra nem annyira elérhető vadállatokat is megfigyeljék. Animációs tálalás, videójátékos átvezető, videókba illő körítés ide vagy oda, ennek az alaposságnak köszönhető, hogy a filmjük komoly, drámai, és helyenként könnyfakasztóan érzelmes lett.

Persze mindennek megvan a maga hátránya, mivel mindent az állatok szemén keresztül látunk, nem derül ki pontosan, hogy mi történt a világgal. Ennyire tönkretették az emberek a környezetet, hogy a jég elolvadt, és a megnövekedett víz maga alá söpörte a szárazföldeket? Miért tűnik úgy, hogy ciklikusan jön az árvíz? Mik azok a macskaszobrok mindenütt? A madár az, aki megmenti társait? Vagy a macska kívánsága? Bármennyire is a valószerű tálalásra törekszik ez az Oscar-jelölt film, azért mégis hagy bennünk egy csomó kérdést, ami a nézők egy részét zavarhatja. Mások viszont a teóriagyártásnak köszönhetően kapaszkodhatnak még bele ebbe a megtört világba. Merthogy van mibe és van miért. Az Áradásnak szíve-lelke van, és egy újabb fontos lépés lehet az Arcane után azért, hogy végre ne mondják azt a mainstreamben utazó nézők, hogy a „rajzfilmek gyerekeknek valók”.

Az Áradás felnőtteknek lett kitalálva, megkövetel egy bizonyos szintű érett gondolkozást, sőt mi több, elmegyek odáig, hogy filozófiai kíváncsiságot, na és persze állatszeretetet. Ritkán mondhatunk olyat, hogy ez az Oscar-jelölt macskabolondoktól jött macskabolondoknak. Az Áradás pont ilyen, és bár a helyenként furcsán kinéző, máskor gyönyörű animáció stílusa arra predesztinálja, hogy rétegfilm maradjon, afféle rejtett gyöngyszem, aki rátalál és fogékony rá, biztosan imádni fogja.

Én személy szerint imádtam, a hiányosságai és ködössége ellenére is jobban, mint a kicsit disney-s, kicsit túlságosan hálivúdi A vad robotot, ami ellen az animációs kategóriában megy majd az Áradás a Filmakadémia gáláján. A végén nagy valószínűséggel úgyis az új Pixar-szenzáció, az Agymanók 2 diadalmaskodik majd, de egy olyan olyan filmnek, amit csak úgy lehet aposztrofálni, mint egy szerelmes levél a cicákhoz, képtelenség nem drukkolni.

Csodás lett ez a lett indie-csoda, és picit vérzik is az ember szíve, hogy ha már olyan jó animációs szakembereink vannak idehaza, ők vajon miért nem rántanak össze valami hasonlót.

8,5/10

Az Áradás jelenleg is elcsíphető a magyar mozikban, előzetes hozzá itt nézhető meg.