Több mint egy tucat Oscar-díjra jelölték, mégsem átütő alkotás a Jacques Audiard által rendezett – a dráma, az akciófilm és musical elegyeként leírható – Emilia Pérez. Bár szinte minden elemébe bele lehet kötni, pozitívum pedig vajmi kevés van benne, mégis egy közepesre sikeredett filmről beszélhetünk.

Úgy ültem be a 13 Oscar-díjra jelölt Emilia Pérez sajtóvetítésére, hogy fogalmam sem volt, mi vár rám. Nem tudtam, miről szól, nem olvastam róla kritikákat, és a trailert is csak félig néztem meg. Utóbbiból arra következtettem, hogy újabb drogos akciófilmet látok. A környezetemben mindenki azt szajkózta, hogy szörnyű film, miközben az ismerőseim is csak a nemzetközi sajtóból értesültek a produkció „borzalmasságáról”. 

A vetítés végén azonnal megírtam nekik, hogy az Emilia Pérez nem borzalmas, inkább hullámzó színvonalú alkotás. Való igaz, hogy sok benne az elképesztően béna és amatőrnek tűnő mozzanat, párbeszéd és jelenet, a dalokról pedig jobb nem is beszélni, de a film furcsamód működik. 

Tudtam, hogy a film főszereplője (Karla Sofía Gascón) transznemű, de azt nem, hogy az Emilia Pérez egy transznemű személy átalakulására − továbbá az átalakulás hatásaira − fókuszál. Ez a transzformáció adja a történet mozgatórugóját: Manitas Del Monte, a hírhedt kartellfőnök nővé akarja operáltatni magát, ehhez kéri Rita Mora Castro ügyvédnő (Zoe Saldana) segítségét.

ami nemcsak a transzneműséget, hanem a leszbikusságot is boncolgatja. Pontosabban boncolgatná, mert nem igazán teszi.

Emilia karaktere és megformálása a nemzetközi sajtóban nagy port kavart, hiszen nem éppen hitelesen reprezentálja a transzneműeket. A film amolyan lelki megtisztulásként, megjavulásként értelmezi a testi átalakulást, mintha Emilia ezzel vezekelne a bűnökért, amelyeket kartellfőnökként követett el. A transzneműség azonban nem erkölcsi döntés, az átváltozás folyamata pedig nem mentesít a múlt alól. A jelenet, amikor a transz nő idegességében erőszakossá válik, és hirtelen ismét férfi hangon szólal meg, szintén sokakban ellenérzést váltott ki.

Ami a leszbikus kapcsolatok bemutatását illeti, kétféle esetet láthatunk: amit a transznemű főhős folytat a feleségével (Selena Gomez), akit még férfiként vett el, valamint új szerelmével, Epifaníával (Adrianna Paz). Karla Sofía Gascón egy interjúban úgy fogalmazott, Emilia és Epifanía leszbikus kapcsolatáról senki sem beszél igazán, de ott van. „Nagyszerű, hogy az emberek nem beszélnek róla. Normalizálták. Elfogadják.”

Abban rossz, ami a lényeg

Ha a felemásra sikeredett LMBTQ-ábrázolástól eltekintünk, érdemes egy másik kihagyott ziccert is elemezni. Az Emilia Pérez abban a legrosszabb, ami tulajdonképpen a film lényegét adja: a musicalben. 

Az utóbbi években orrba-szájba készülnek a musicalek, aminek legtöbbször pénzügyi okai vannak, de azt sem lehet elfelejteni, hogy a közönség könnyen kapcsolódhat a filmekben szereplő dalokhoz, amelyek érthető és átélhető üzenetekkel, emlékezetes énekhanggal és fülbemászó zenei kísérettel hatnak a nézőkre.

A zene szerepe több a puszta érzelmi jelzéseknél, segítheti előremozdítani a cselekményt, fejlesztheti a karakterek személyiségét, vagy kifejezheti akár a főszereplő vagy az antihős érzéseit és vágyait is. Ebben a filmben a dalok sokszor köszönőviszonyban sem állnak a történettel, máskor pedig túlságosan is szó szerint értelmezik azt. Ilyenkor olyan, mintha a színészek egyszerűen csak dallamosan felmondanák a forgatókönyvet, nem pedig kontextusba helyeznék az adott dalt.

Ilyennek látják a musicalt azok, akik utálják a musicaleket? 

− adódhat az emberben a kérdés, miután több betétdal is kimerül annyiban, hogy a színészek a zenére elhadarnak valamit, esetleg a vaginoplasztikáról és az ádámcsutka eltávolításáról énekelnek egy percig, miközben a mesterséges intelligencia által rajzoltnak ható, bandázsolt színészeket nyomnak az arcunkba. Az uncanney valley jelensége jut az eszünkbe: az emberi lényekre hasonlító humanoid tárgyak nyugtalanságot és furcsa idegenkedést váltanak ki a megfigyelőkből. Talán pont ez volna a cél egy ilyen jelenetnél?

A filmben a finálét leszámítva lényegében egyetlen emlékezetes zenés pillanat sincs, pláne nem pozitív értelemben. A musicalek másik kulcseleme – a koreográfia – végig kaotikus, már amikor van, merthogy legtöbbször még normálisan összehangolt mozdulatsor sincs egy-egy jelenetben. Némelyik produkció amatőr videoklipre hasonlít; egyenesen olyan, mintha egy iskolai projekt keretében, semmint profi filmstúdióban, szakemberek részvételével készült volna. 

Elveszett jelentés

Jacques Audiard francia rendező spanyol nyelvű musicalt készített, ami már önmagában merész húzás. A direktor ráadásul nagy dobásokkal készült – kár, hogy ezek alig fizetődtek ki. Az El Mal című dal például a korrupciót feszegeti, de a produkció után ez a témakör többé nem kerül elő, és nem nyer magyarázatot. Az Emilia Pérez nem mer lemenni a kulcsfontosságú témák mélyére, éppen ezért nem hagy mély nyomot a nézőkben, érdemi hatást nem igazán vált ki belőlük.

A világsajtóban több olyan cikk is megjelent, ami azt kifogásolja, hogy a rendező valójában nem is végzett alapos kutatómunkát Mexikóról és kultúrájáról, ezért pont úgy ábrázolja az országot, ahogyan azt egy kívülálló tenné. Ráadásul csupán egyetlen ízig-vérig mexikói színésznő, Adriana Paz kap nagyobb szerepet a filmben.

Valószínűleg ezért nem szúrt szemet – fület – neki, hogy a kartellfőnök nejét alakító Selena Gomez spanyolja hagy némi kivetnivalót maga után. Köztudott, hogy a mexikói származású, de Amerikában felnövő énekesnő nem beszél folyékonyan spanyolul. Ez még rendben is lenne, de

• olyan, mintha végig könyvből olvasná a szöveget,
• és olyan, mintha a Duolingóról tanulná a nyelvet.

A film Mexikóvárosban játszódik, logikus, hogy a színészek (szinte) végig spanyolul beszélnek.

Az a néhány alkalom, amikor Saldana vagy Gomez angolul szólal meg, valósággal bántja a fülünket. Idegennek, szokatlannak és teljesen feleslegesnek hat, jóformán semmit nem ad hozzá a kontextushoz vagy a történethez. A párbeszédek sokszor úgy hangzanak, mintha gyorsan lefordították volna őket franciáról angolra, majd spanyolra.

Hiába van tele hibával, a film összességében nézhető, sőt akár élvezhető is, hiszen a történet, ha nem is idegőrlően izgalmas, de legalább valamennyire érdekes. Vannak benne fordulatok, megható és elgondolkodtató jelenetek, kedvelhető karakterek és mellékszálak, amelyek a végén összeérnek. Az amatőrfilmes jeleneteken kívül azért szépen megfotózott képeket is kapunk, az operatőrök előszeretettel játszanak a színekkel. Az eleinte sötét képi világ idővel kivilágosodik, kiszínesedik, a végén pedig ismét szürkés árnyalatba borul.

A két és negyed órás mozi az utolsó fél órában iramot vált, ez menti meg. Bár a film végére sem jövünk rá, mi a sztori valódi mondandója és üzenete, az utolsó percekben már egymást érik a történések, az izgalmas események, és az emlékezetes csúcspont, amely olyan lezárást ad a filmnek, hogy arra – valljuk be – nem igazán számítottunk.

Az Emilia Pérez 2025. február 27-én, a Mozinet forgalmazásában kerül a hazai mozikba.

6/10