Szinte már perverzió, ahogy az HBO sorozata a gazdagokat parodizálja

További Cinematrix cikkek

A Fehér Lótusz új évada egy véres gyilkossággal kezd. Nem meglepő ez, a Mike White által írt és rendezett széria 2021-es premierje óta az a legnagyobb húzása, hogy egy Agatha Christie-regénybe illő krimiről van szó. Már ha nem számítjuk a produkció azon aspektusát, hogy egyúttal viccesen maró társadalomkritika is, ami a felső tízezret veszi célkeresztbe. Ennek megfelelően a főszereplők iszonyúan gazdag turisták, akik egzotikus helyszínekre – először Hawaiira, majd Szicíliába, a február 17-én elstartolt harmadik etapban pedig Thaiföldre – érkeznek, mindig a Fehér Lótusz nevű szállodalánc egy-egy hoteljébe, hogy az eleinte kéjes, negédes hangulat a végére veszélyes őrjöngésbe csapjon át.

Bevallom, többségében úgy szeretem nézni a sorozatokat, hogy egyszerre haladok a szélesebb közönséggel, mégiscsak megvan annak a maga bája, hogy különféle fórumokon lehet kibeszélni a látottakat. Van is miről írogatni, hiszen Mike White, A Fehér Lótusz készítője, miután olyan realityket járt meg versenyzőként, mint a The Amazing Race és a Survivor, nyilván kiismerte ezekben a műsorokban, hogy milyen szemét húzásokra képesek egymással szemben az emberek. A valóságshow-beli tapasztalatait pedig fikcióba ültette át, ennek lett a végeredménye ez a pokolian realisztikus kapcsolatokkal és párbeszédekkel tömött széria. Amiben, ha lehet, most minden eddiginél több az utálható, tenyérbe mászó, opportunista, bűnözésre hajlamos, semmirekellő karakter, és még sorolhatnám a negatív tulajdonságaikat.

Többségében mindenki mással szeretek tévézni, ezúttal viszont az HBO kiadta A Fehér Lótusz első hat részét pár újságírónak, és elmondhatatlanul hálás vagyok nekik érte. Kapartam volna a falat, amennyiben ezt heti egy részben láthatom. A Fehér Lótusz új évada magához képest lassan, vánszorogva, csigatempóban indít, és a negyedik részig nem is szabadul el az a tipikusan „fehér lótuszos”, szürrealisztikus hangulat, amit egy ilyen régóta futó sorozattól rögtön az elejétől elvárna az ember.

Pedig a szereplőgárdán – amelynek többsége az első percektől kezdve rettenetesen antipatikus, szinte könyörögnek a pofonért – nem múlik semmi. Kezdve a Ratliff-családdal, a mérhetetlenül karrierista családfővel (Jason Isaacs), de a nyugtatókon élő anyuka (Parker Posey), az identitásválságos legkisebb fiú (Sam Nivola), és a helyi vallásért rajongó egyetlen lánytesó (Sarah Catherine Hook) is megérik a pénzüket. És akkor még nem volt szó a Patrick Schwarzenegger-féle rendkívül arrogáns Saxonról, akivel külön is interjúztunk a sorozatról. Csak utólag, az évad nagy részét látva jöttem rá, hogy mit is értett Schwarzi fia az alatt, hogy „kellemetlenül érintette a flörtölés a testvéreivel”.

Mike White nem fogta vissza magát, és ami a vérfertőzéses szálat illeti, valami olyasmit tett le az asztalra, ami a Lannister-tesókon edzett közönséget is jócskán sokkolhatja. Engem a hatodik részre padlóra küldött pár fordulat a Ratliff-famíliával kapcsolatban, és garantálom, hogy ezzel a Tisztelt Olvasó is hasonlóképpen lesz pár hét múlva.

Nem lehet elégszer elmondani, hogy A Fehér Lótusz évadról évadra hemzseg a gazdag szemétládáktól, Ratliffék csak annak a bizonyos jéghegynek a csúcsa, a gyilkos szándéktól hajtott, Walton Goggins-féle Rick és barátnője, az Aimee Lou Wood által játszott, hihetetlenül naiv és butácska Chelsea úgyszintén megjárják saját bejáratú poklukat. Valamint itt vannak még rajtuk kívül a negyvenes barátnők, a tévésztár Jaclyn (Michelle Monaghan), a texasi, falusi hétköznapokba belelangyosodott Kate (Leslie Bibb) és a szebb életről álmodó, örök ígéret Laurie (Carrie Coon), hogy ellopják a show-t.

A trió kapcsán muszáj vagyok kiemelni, hogy női barátságot ennyire pontosan és gyomorba vágó módon férfi író nem ábrázolt még sorozatban, Mike White valami eszméletlen érzékenységgel ígéri be a nők első felbukkanásától kezdve, hogy lesz itt verbális mészárlás és egymás kibeszélése ezerrel.

Az évad vége felé nemcsak Ratlifféknél, Rickéknél, hanem Jaclynéknél is elszabadulnak az indulatok, és akkor még nem említettem az első évadból visszatérő, Belindát játszó Natasha Rothwellt, aki kikapcsolódni és eszmét cserélni érkezik a thaiföldi Fehér Lótuszba, de a végére ő is joggal kezdi félteni az életét.

A Fehér Lótusz harmadik évadában az a legdurvább, hogy paradicsomi környezet ide vagy oda, hat rész elteltével sem tudom, vajon ki lesz az áldozat és ki a gyilkos. Egyre több karakternek durran el az agya, több emberhez is pisztoly kerül, és ha Mike White a csehovi módszert követi, akkor biza ezek el is fognak sülni.

Ahogy az az HBO nyaralós sorozatában lenni szokott, ezúttal is szerephez jutnak helyi talentumok, egy aranyos szerelmi szál bontakozik ki a civilben K-popsztár, A Fehér Lótuszban Mookot alakító Lisa, és a kapuőr, Gaitokot alakító Tayme Thapthimthong között, valamint kapunk egy teszetosza igazgatót, a Christian Friedel-féle Fabian személyében. Thai dívának pedig érkezik Lek Patravadi jóvoltából Sritala Hollinger, aki titkon még mindig a show-bizniszről álmodik, de lehet, hogy a befejezésre az ő neve is a váratlanul sok áldozat közé lesz felírva. Utóbbit nyilván találgatom, de A Fehér Lótusz harmadik évada minden eddiginél véresebb finálét, na és több hullát ígér.

A kissé lassú tempót az elején, valamint a kevésbé ütős főcímet és közepesebb eredeti betétdalokat leszámítva A Fehér Lótusznak még mindig megvannak a maga pillanatai. Legalább háromszor tekertem vissza azt a snittet, amikor a Made in Thailandre befutnak a nyaralók, ám titkon tartok tőle, hogy vajon mikor fogy ki Mike White-ból a kakaó és a kreativitás, és mikor kezd el a sorozata önismétlővé válni. Itt-ott már most is látszik, hogy bizonyos karaktereket, például a kikapcsolódni képtelen üzletember apát vagy a „gonosz tinilányokat” Chelsea és Chloe (Charlotte Le Bon) személyében újrahasznosítja az alkotó, és kicsit átdolgozva dobálja be nekünk másodszorra. A csavaros sztori és a többnyire új figurák konfliktusai azonban egyelőre megmentik A Fehér Lótuszt a középszerűség mocsarától.

Az igazság az, hogy az ehhez hasonló, a pofátlanul gazdag felső tízezret kritizáló, lefelé viszont sosem rugdosó sorozatokat, maró és bátor társadalomkritikákat illik megbecsülni egy olyan korban, amikor a többség kritikusan meg se mer szólalni semmiről, nehogy cancelt kapjon, és a humor is annyira gyáva lett a film- és sorozatiparban, hogy manapság már semmivel sem lehet viccelni.

Mike White viszont a közönsége elé is odatartja a görbe tükröt, és bár groteszk és elborzasztó, amit néha látni benne, nagyon jókat lehet röhögni ezen a jelenségen, amit A Fehér Lótusznak nevezünk. Ha szerencsénk van, akkor műfajteremtő lesz ez a sorozat, hivatkozási alap. De hogy már most is popkulturális mérföldkő, az egészen biztos.