A szó legszorosabb értelmében nem volt háborús bűnös, mégis kiszolgálta a náci rezsimet. Kétségkívül a filmtörténet egyik legmegosztóbb alakja volt, aki nő létére egy férfiak uralta világban próbált érvényesülni. Leni Riefenstahl munkássága emlékezetes és forradalmi – minden értelemben. A német rendezőnő életéről most új dokumentumfilm készült Riefenstahl címmel, amelyet itthon a Cirko Film forgalmaz. 

Kevés olyan művészt találni, akinél legalább annyira érvényes a kérdés, vajon szétválasztható-e egy alkotó munkássága és magánélete, világnézete, cselekedetei, mint Leni Riefenstahl esetében.

A 2003-ban, 101 évesen meghalt német rendezőnő művészi öröksége és a náci rezsimhez fűződő összetett kapcsolata nem egy interjút és dokumentumfilmet eredményezett már, de egyetlen ilyen komplex mű sem készült még róla, mint amilyen ez az új film.

A Sandra Maischberger produceri közreműködésével készült, Andres Veiel rendezte Riefenstahl című 2024-es dokumentumfilm bemutatja a művész önmagáról festett képét, de számos olyan bizonyítékot is felmutat, amely arra utal, hogy a (később) tagadásban élő rendezőnő

Andres Veiel hozzáférést kapott a náci propagandafilmjeiről elhíresült Riefenstahl hétszáz doboznyi felvételből álló személyes archívumához, amelyekből elkészítette a filmrendező talán legösszetettebb portréját – a portrét, amely nem próbál meg igazságot osztani, nem próbál dobozokba helyezni vagy a spektrum egyik-másik szélén elhelyezni, sokkal inkább arra törekszik, hogy egyszerre hangsúlyozza ki a nő bűneit és erényeit. 

Nem volt nála megosztóbb

Leni Riefenstahlt nemcsak a múlt század egyik legellentmondásosabb művészeként, hanem a nácik propagandistájaként is számon tartják. Az Akarat diadala és az Olimpia című filmjei a tökéletes test imádatát, illetve a felsőbbrendűség és a győzelem ünneplését mutatta be – ugyanakkor ezek a képek a tökéletlenek és gyengék megvetését is magukban hordozták.

Riefenstahl esztétikája ma aktuálisabb, mint valaha – de vajon igaz ez a filmjei rejtett üzenetére is? 

A film ezt a kérdést a rendező hagyatékában fennmaradt dokumentumok – magánfelvételek, hangfelvételek és levelek – segítségével vizsgálja. Az alkotás előtérbe helyezi Riefenstahl életrajzának töredékeit, és kibővített történelmi kontextusba helyezi.  

• Hogyan válhatott Riefenstahl a Harmadik Birodalom kiemelkedő filmrendezőjévé,
• és hogyan tagadhatta később a Hitlerhez és Goebbelshez fűződő szoros kapcsolatát?  

Riefenstahl a nácizmus bukása után tagadásban élt – azt állította, nem tudott a holokausztról sem –, és soha nem kért bocsánatot, mégis képes volt alakítani örökségét: személyes dokumentumaiban gyászolta „meggyilkolt eszméit”. 

A filmben Veiel új, eddig nem publikált dokumentumok alapján próbálta meghatározni Riefenstahl bűnösségét és felelősségét. Anélkül akarta megérteni őt, hogy felmentette volna. Mint mondta,

egy személyt megérteni akarni nem ugyanaz, mint szimpátiával tekinteni rá.

Riefenstahllal ugyanis nehezen lehetett együttérezni – nézőként legalábbis biztosan, ez az új dokumentumfilm egyes jeleneteinél is látszik. Szemtanúi lehetünk, ahogy a rendezőnő kamerák előtt hazudott, tagadott, kibújt a kérdések alól, az interjúkon és a show-műsorokban összeomlott, ordibált, kiakadt – vagy éppen meg sem jelent. Nem vállalta fel a múltját – pontosabban nem abban a formában, ahogy azt sokan várták tőle.

„Itt nem csak arról van szó, hogy finoman körbejárjuk a személyét, hanem éppen ellenkezőleg, ez a munka destruktív is. Valamit fel kell törnünk, hogy mélyebbre tudjunk nézni” – fogalmazott a rendező Riefenstahl karakterének megformálásakor.

Riefenstahl kategorizált hagyatéka lehetővé tette, hogy a Veiel narratívába foglalja az anyagot. „Van, amit a fókuszba állítunk a dokumentumok közül, mást pedig eltakarunk, ami számunkra nem tűnik fontosnak. A válogatott fotókkal elmeséljük Riefenstahl öregedésének történetét, vagy éppen fordítva, az 1960-as évek anyagának elővételével újra megfiatalítjuk” – mondta a rendező.

A film elbeszélésének központi elemét a talk show-kból és televíziós interjúkból vett részletek adták, amelyek nem csak tájékoztatás céljából kerültek bele a filmbe. A hang nélküli, lassított felvételek engedik, hogy a néző részletesen megfigyelhesse a nő gesztusait, arckifejezéseit.

Ilyen is, olyan is

Nézőként két tűz közé kerülünk, hiszen pontosan látjuk a morális problémákat, és borzadunk el a tudatlanságon, ugyanakkor Riefenstahl tehetségét nem tudjuk elvitatni. Vizuális látásmódja, a munkához való hozzáállása, forradalmi újításai mérföldköveket jelentettek a filmtörténetben. Az első dokumentumfilmesek egyike volt, aki

• sínen mozgatta a kamerát, 
• légi felvételeket készített,
• teleobjektívvel dolgozott.

Hitler támogatásával persze könnyű volt hozzáférni a minőségi felszereléshez, de ez már más kérdés... Filmjei megnyerők, vizuálisan figyelemfelkeltők és esztétikusak voltak, és maga a rendezőnő is ezt az oldalát értékelte a munkájának.

Mivel Riefenstahl elutasította élettörténetének klasszikus fordulópontját, és élete végéig kitartott legendái mellett – semmit sem bánt vagy kérdőjelezett meg –, dramaturgiai szinten ez azt jelentette, hogy a filmből hiányzott egy harmadik felvonás. Veiel végül rájött, hogy

A rendező hasonlóságot vélt felfedezni egy moszkvai parádé képeiben, ahol Putyint alacsony szögből, a menetoszlopok felülről való megmutatásával ábrázolják, míg a pekingi téli olimpia megnyitójáról készült felvételeken az Olimpiához hasonló esztétikát tapasztalt. Leni Riefenstahl életének és hatásának százéves története tehát kulcs a manipuláció mechanizmusainak megértéséhez, amelyekkel napjainkban még mindig találkozunk.

A film országos mozibemutatója 2025. február 27-én lesz.

8/10