Stephen King a legtöbb írásával sokkolja, terrorizálja, érzelmileg romokba dönti olvasóját. Nem véletlenül emlegetik a 77 éves regényírót a horror mestereként. Ebből adódik, hogy a Stephen King-adaptációk is nagy hatásfokon rémisztgetnek, legyen szó az olyan kultikus filmekről, mint a Ragyogás, a Tortúra, az 1976-os Carrie, de az új hullámos feldolgozások hellyel-közzel megteszik ugyanezt – utóbbiak közé lehet sorolni az Az-filmeket és az Álom doktort is bőven. Az ember megszokta már, hogy amikor egy Stephen King-filmre megy a moziba, akkor leforrázott arccal, maximális reménytelenséget érezve jön ki onnan két óra elteltével. Remegő kéz a jumpscare-ek miatt... opcionális.

Pont ezért egyedülálló a maga nemében a február 27-től a hazai vásznakon is látható A majom, amely egy 1980-ban megjelent King-novellán alapszik, és a véres trancsírozást olyan elemmel dobja fel, amire a legvadabb álmainkban sem gondoltunk: féktelen humorral.

A majom író-rendezője az az Osgood Perkins, aki a nyomozós, Nicolas Cage-ből szörnyeteget csináló, a Twin Peaks nyomdokain haladó Longlegs című thrillert is elhozta nekünk. Osgood Perkins zsenialitását tükrözi, hogy A majomhoz azzal a szemlélettel nyúlt, hogy ha már annyira groteszk dolog a halál, miért ne lehetne azt mosollyal az arcunkon fogadni.

Egy egyetemi tanárom mondta azt hajdanán, hogy „kedves hallgatók, ha én most itt összeesnék a katedrán, önök vélhetően nagyon megijednének. Ha viszont összeesnék, majd újból és újból és újból összerogynék, akkor már nevetnének. Ez különbözteti meg a tragédiát a tragikomédiától”. Ugyanezt csinálja meg A majom, csak az egészet horrorba, misztikumba ágyazza, és emlékeztet rá, hogy annak idején a Final Destination-filmsorozat miért működött olyan szépen, a zsáner ugyanezen válfajában.

A történet egy ikerpárral, Hal és Bill Shelburnnel indít, akik egyik napról a másikra apa nélkül maradnak, és még a nyakukba szakad az öregük által hátrahagyott gülüszemű majombaba. Egy dobverős, nagy vigyorral üldögélő figura, amelynek bár kulcslyuk van a hátán, jaj annak, aki megpróbálja felhúzni. Amikor ugyanis a majom apró dobverőivel elkezdi ütni a dobját, akkor annak csúnya vége lesz. A bábu el van átkozva, és holttestek jelzik az útját. Van, aki lángoló fejjel rohan bele a vesztébe, másnak egy séf vágja el véletlen a nyakát, és olyan is akad, akinek az ártatlan esti fürdőzés válik egy kicsit túl megrázóvá.

A legmókásabb része ennek a Stephen King-adaptációnak az, amikor a főszereplő kölyköket alakító, kettős szerepben látható Christian Converyvel együtt fedezzük fel azt, mi vár azokra a szerencsétlenekre, akik megpiszkálják a bábut. Mivel random, hogy ki lesz az áldozat, mindig nagyot üt, amikor valaki fűbe harap. Egyszerűen a trancsírozást és az öldöklést nem lehet megunni A majomban. Kár, hogy amikor a felnőtt Halre és Billre vált a sztori, immár Theo James alakításában, akkor a ritmus megtörik. Akkor is van miért szeretni a filmet, Elijah Wood egy egészen agyament karaktert hozva próbálja meg három perc alatt ellopni a show-t, ugyanakkor a fiával kapcsolódni próbáló, apaszerepben tetszelgő Hal szála túl tipikussá válik. Road movie jelleg ide, őrült gonosz ikertestvér oda, Osgood Perkins addigra minden puskaporát ellövi, és az utolsó, megint csak véres és humoros csattanók is inkább már csak fáradt mosolygást képesek kiváltani.

Stephen King-rajongóknak ez a film igazi aranybánya, főleg az olyan kikacsintások miatt, mint hogy a srácok babysitterét Annie Wilkesnek hívják, és a sztorinak otthont adó kisvárost is egy ponton elönti a köd, és az ehhez hasonló easter eggeket is mókás keresgélni, hiába nincs még húsvét.

A majom emellett tiszteleg olyan kultikus elődök előtt, mint a Szörnyecskék (Gremlins). Osgood Perkins szemtelenül magabiztosan jelzi, hogy igen, tudja, hogy az ehhez hasonló megszállós horrorok régen milyen utakat tapostak, ő viszont a lehető leginkább eltér tőle.

A Fehér Lótuszból ismert Theo James ahhoz képest, hogy nincs mindig hálás dolga, kihozza a maximumot az ikrekből, és a gyerekkor-felnőttkor szembeállítása, bár erősen emlékeztet az Azra, mégis ügyes húzás. Főleg, hogy a gyerekek anyukájaként megkapjuk napjaink legalulértékeltebb színésznőjének, Tatiana Maslanynak a jutalomjátékát, aki bár az Orphan Black című sorozattal sokak kedvence lett, a She-Hulkkal azért jócskán leírta magát, így van mit javítania a renoméján.

Ahhoz képest, hogy A majom mindössze 98 perces, egészen hosszúnak érződik. Ez egyszerre dicséret és kritika a filmmel szemben, mert jó sok cselekményt sűrített bele a készítő, ugyanakkor a novellát nem sikerült úgy hosszabbá tennie, még a humoros megoldásokkal sem, hogy itt-ott ne érződjön vontatottnak a végeredmény. De legalább, amikor működik, akkor A majom tényleg frenetikusan vicces. Aki nem hiszi el, hogy lehet Stephen Kinget humorral vászonra vinni, az ezt nézze meg! És Osgood Perkinst írjuk fel gyorsan azoknak a listájára, akik a regényírót épkézláb módon képesek adaptálni. Mert az elmúlt években ilyen minőséget csak Mike Flanagan tudott.

7,5/10

A majom jelenleg is látható a magyar mozikban.