Nem ez az első alkalom, hogy valamelyik streamingszolgáltató olyan – valós történéseken alapuló – produkciót tűz műsorra, amely hétköznapi (munkás)emberek megoldhatatlannak tűnő, életeket megváltoztató problémáit, a vállalati hanyagsággal, kapzsisággal, korrupcióval és hazudozással vívott szélmalomharcát, ugyanakkor az összetartás erejét mutatja be. Ott van például az HBO-n debütált Csernobil vagy a Netflix A korona című sorozatának az aberfani katasztrófára fókuszáló része, amelyek hasonló témát boncolgatnak, mint a napokban megjelent Mérgező város (Toxic Town).

1995-öt írunk, a közép-angliai Corby városában járunk. Az egykor a város központját jelentő, már leállított acélművek helyére a kormány lakóházakat és vidámparkot építene. Megkezdődnek a munkálatok, azonban hamarosan kiderül, hogy a terület kadmiummal és más, rendkívül mérgező anyagokkal szennyezett. A káros anyagokkal teli – nyitott tetejű – teherautók a tudatlan lakosok mellett elhaladva, egy nem éppen szabályszerűen kialakított szeméttelepre szállítják a hulladékot.

Ekkor még senki sem sejti, hogy a mérgező anyagok belélegzése miatt több tucat kisbaba születik majd testi fogyatékkal a környéken…

A valós történetet feldolgozó Mérgező város mindössze négy részből áll, de nincs is szükség elnyújtott, nyolc-tíz epizódosra habosított sztorira, hiszen a kulcsfontosságú történések és fejlemények saját részeket kapnak.

• Az első rész 1995-ben játszódik, amikor két corby-i nő ugyanazon a napon ad életet fogyatékos babájának;
• a második 1999-ben, amikor egy rejtélyes telefonhívás után az egyik anya gyanakodni kezd, hogy a deformációk között kapcsolat lehet;
• a harmadik 2002-ben, amikor az igazságért kampányoló anyák végzetesnek tűnő akadályba ütköznek; 
• az utolsó pedig 2009-ben játszódik, amikor a kormány és az anyák összecsapnak a bíróságon, egy furcsa alak pedig döntő tanúvallomást tesz.

A sorozat tempója feszes, a narratíva lényegre törő, ableizmusnak pedig nyoma sincs, Jack Thorne emberséggel és érzékenyen, ugyanakkor hatékonyan és nagyon is tudatosan mutatja be a fogyatékos gyerekek és szüleik másfél évtizedes kálváriáját. A küzdelem, a kitartás, az önmarcangolás témakörei mind előkerülnek a sztoriban, az író ugyanakkor úgy ábrázolja a fájó valóságot, hogy közben nem nézi le az érintetteket. 

Netflix-sztárok új köntösben

A sorozat központi szálát a mozgalom élére álló Susan McIntyre (akit Jodie Whittaker alakít) karaktere, valamint hiányzó ujjakkal született fia adja. A színésznő játéka az első perctől az utolsóig meggyőző, egyszerre intenzív és érzékeny, csakúgy, mint maga Susan.

A főszereplő Whittaker mellett két, korábban a humoros és szerethető karakterükről elhíresült Netflix-sztárt láthatunk teljesen új szerepben. A Szexoktatásból ismert Aimee Lou Wood, valamint A Bridgerton családban szereplő Claudia Jessie nemcsak a bugyuta és szórakoztató, hanem a drámai hősöket is hitelesen, élvezetesen adják vissza. Karaktereik – a súlyosan beteg kislányát elveszítő Tracey, és a deformált lábbal születő kisfiú anyja, Maggie – bár hasonló helyzetben vannak, máshogy állnak az ügyhöz, és más perspektívából mutatják be a történteket. 

Karaktereiknek keresztül megismerhetjük, milyen egy támogató, és milyen egy rossz kapcsolatban élni; hogy mit jelent elveszíteni egy háromnapos csecsemőt; és azt is, hogyan ingatja meg egy beteg gyermek szüleinek értékítéletét, ha az apa éppenséggel a mérgező hulladékot termelő vállalat munkatársa…

A főhősök tehát kimondottan jól összehozott figurák, ám ez már kevésbé mondható el a negatív karakterekről. Az egysíkú, felszínes rosszfiúk viselkedése és dialógusai kiszámíthatók, már-már karikatúraszerűek, ami némileg csökkenti a produkció színvonalát. A színészek – Brendan Coyle és Ben Batt – azonban ennek ellenére is hitelesen hozzák az antipatikus és lekezelő, szinte ütni való alakokat, így könnyen szemet hunyunk a béna dumák felett.

A főhősökhöz képest kissé szürke a Rory Kinnear által megformált ügyvéd, a Robert Carlyle alakította önkormányzati képviselő, valamint Stephen McMillan karaktere is – utóbbi az első személy, aki aggodalmát fejezte ki az egykori acélgyár területének működtetése miatt. Bár az említett színészek mellékfiguraként jelennek meg a sorozatban, mégis központi szálakat mozgatnak, szerepük pedig kulcsfontosságú a történet végkifejlete szempontjából, ezért némi pluszárnyalatot, minimális háttértörténetet kaphattak volna.

Nem tökéletes, mégis működik

Nemcsak az antihősök, de a vizuális megoldások is esetlenek, például amikor közeli felvételeken nézhetjük végig, ahogy Maggie kirázza a mérgező port férje nadrágjából, vagy amikor a csatornába vezetik a folyékony méreganyagot. Az operatőri (és a rendezői) munkára az említett jeleneteken kívül nem lehet panasz. Alapvetően letisztult, de precíz képi világ jellemzi a sorozatot, ahol nincs szükség megrázó vagy túlzó képsorokra ahhoz, hogy a vizuális történetmesélés effektív legyen.

Szerencsére a drámai hatás érdekében hozzáadott elemek és a kidolgozatlanul maradt karakterek jóformán semmit sem vesznek el az összképből. A moralitás kérdéskörére felhúzott történet, bár több évtizedes sztori, máig aktuális lehet: a kapzsiság és a közösség örökös harcát mutatja be, ráadásul egy olyan korban, amikor minden szabályozás a közérdek nevében történik. 

A Mérgező város a tragikus felütés ellenére pozitív végkicsengésű sorozat, amely bebizonyítja, hogy a sallangmentes, tényszerű brit történetmesélés sokkal élvezetesebb produkciókat szülhet, mint a rétestészta hosszúságúra nyújtott, sokszor művivé váló amerikai tévédrámák zöme.

 7,7/10