A Mickey 17 című, a magyar mozikban március 6-án bemutatott új sci-fi egészen bizarr módon indít. Egy jeges, számunkra ismeretlen, Nilfheim nevű bolygón járunk, ahol egy hangosan pánikoló, szakadékba esett fickó, Mickey (Robert Pattinson) éppen az életéért küzd. Aztán megjön bajtársa, Timo (Steven Yeun), és az arcába röhög a haldoklónak, mondván, ne aggódjon, úgyis újra ki fogják nyomtatni. És amúgy is, mondja már meg: milyen érzés meghalni?

Ez, mármint hogy milyen érzés meghalni, visszatérő gagként jön elő újra és újra az előttünk álló nagyjából 130 perces játékidő alatt. Hősünkről, Mickey-ről tudni kell, hogy nem csak abban a tekintetben nem hétköznapi fickó, hogy szerte a galaxisban nem lehet nála nagyobb szerencsétlenséget találni, hanem mert ráadásként egy Eldobhatót ismerhetünk meg általa. Egy olyan, a Földön eladósodott földönfutót, aki a maffiózók elől menekülve inkább munkát vállalt egy kolonizáló hajón. Ahol biza ő a legalja, akit a legveszélyesebb, leghalálosabb küldetésekre küldenek ki. Hogy aztán szemétből, moslékból és egyéb nyalánkságból megalkotva, egy különleges nyomtató segítségével lényegében klónozzák. A film címében a 17-es erre utal, Mickey már a 17. újranyomtatásánál tart, amikor is a már említett bolygón valami olyasmi történik, amire senki nem számít. Pattinson karaktere nem hal meg, az űrhajón mégis újranyomtatják, így kettő lesz belőle.

Kaotikusan hangzik, és nagyjából ez a legtalálóbb jelző a Mickey 17-re, amelynek a sztorijához hiába adott alapot az Edward Ashton által írt, 2022-ben megjelent Mickey 7 című regény, valahogy a dél-koreai író-rendező, Bong Joon-ho nem talált rajta fogást. Pedig minden adott lett volna az átütő sikerhez, az Élősködők három Oscar-díjas direktora mégsem tudta úgy megugrani a feladatot, hogy a Mickey 17-nek eleje, közepe, vége legyen.

Hiába az ismerős témák, mint a hófedte, posztapokaliptikus környezet, a gazdagok és szegények között dúló osztályharc, az esztelen állatkínzás, Bong Joon-ho azok után, hogy a Snowpiercerrel, az Okjával és a már említett Élősködőkkel mindhárom dologról külön-külön potensen mesélt, itt a székek és padok között a földre zuttyan.

Robert Pattinson kis túlzással az egyetlen tényezője ennek a filmnek, aki és ami ténylegesen működik. Elképesztő, hogy az Alkonyat óta Batmanként is megfordult színész milyen érzékeny alakításokat tesz le az asztalra. Amit a Mickey 17-ben csinál, az a karrierjének az egyik legjobbja, frenetikus pillanatokat hoz a filmben, amikor a 17-es és 18-as másolat egyszerre életben vannak, és az egyik bénázik, gügyög, képtelen kiállni magáért, míg a másik kőkeményen odacsap, és a 17-esnek még a barátnőjét is lenyúlja. Sőt, 18-as arra is képes lenne, hogy a minidiktátorként felbukkanó, Mark Ruffalo által játszott Kenneth Marshallt jól kinyírja. Nemcsak Pattinson kettős szerepe rendkívül szórakoztató, hanem az is, ahogy újra és újra fűbe harap, bár hozzá kell tenni, és ez a dél-koreai író-rendező bravúrja, hogy minden vicces jelenet mellé kapunk egy jó adag melankóliát és szomorúságot.

És tényleg nem tudjuk.

A történetmesélési tempó folyamatosan akadozik, nem ránt be a Mickey 17, inkább az lehet az érzésünk, mintha át kellene rágnunk magunkat a filmen. Amikor azt hinnénk, hogy itt lesz a vége, akkor derül ki, hogy még van hátra vagy 45 perc, és a dolgunkat az sem könnyíti meg, hogy összevissza ugrálunk az időben, valamint a katartikus finálé ugyancsak elmarad. Bong Joon-ho belekap témákba, az édeshármazó Mickey-vel és barátnőjével, szerelmi négyszögekké bonyolítja az egészet, és még két női főszereplőt is majdnem összeboronál, csak hogy hirtelen lehúzza a kukán a sztoriszálat.

Ez az esetlen misztikusság néha nagyon rosszul áll a Mickey 17-nek, máskor meg remekül, köszönhetően annak, hogy az újra és újra meghaló Mickey senkinek sem árulja el, hogy milyen érzés meghalni. Még az őt simogató, Anamaria Vartolomei-féle űrbeli cicababának sem. Pedig a Mickey 17-ben Robert Pattinson tényleg az, aki meghalt, mégis túlélte.

Ahogy utaltam rá, a forgatókönyv pár jó jelenetet, érdekes ötletet, drámai momentumot – például amikor az űrlényekkel kommunikálnak a főszereplők, és próbálják elkerülni a tömegmészárlást – leszámítva szinte értékelhetetlen. A kolónia nem elég sci-fis, a havas bolygó túlságosan kietlen, egyedül talán a futurisztikus nyomtató az, aminek köze van a tudományos fantasztikumhoz. Míg Pattinson élete egyik legjobbját mutatja, addig ráadásul Mark Ruffalo a legrosszabbját hozza, narcisztikus politikusként szinte elviselhetetlen, és kínos, amit művel. Mellé a többnyire ügyes Toni Collette is ezerrel dolgozik azon a Mickey 17-ben, hogy a lehető legtöbb szekunder szégyenérzetet sajtolja ki a nézőből. Még a Walking Deadből ismert Steven Yeunt sem tudnánk dicsérni, a Mickey barátnőjét alakító Nasha Barridge-ot pedig pár romantikusan bizarr megmozdulástól eltekintve öt perc elteltével el lehet felejteni.

Egy olyan zseniális társadalomkritikát, mint amilyen az Élősködők volt, nagyon nehéz follow-upolni, a Mickey 17 a tankönyvi példa rá, ami nem elég humoros ahhoz, hogy sci-fi-vígjátékként lehessen emlegetni, és nem elég drámai, hogy igazán komolyan lehessen venni. Luftot rúgott ezúttal Bong Joon-ho, minden erénye ellenére, mert a Mickey 17-től bőven többet lehetett várni. Újabb mesterművet, épp ezért fáj annyira, hogy csak egy simán oké film lett a végeredmény.

6/10

A Mickey 17 jelenleg is látható a hazai mozikban.