Jókora titoktartás övezte A Fehér Lótusz harmadik évadának nyolcadik részét, az évadzárót, ugyanis az HBO egyetlen újságírónak se adta ki előre az epizódot, nehogy véletlenül kiszivárogjanak az antológiasorozat legújabb fejezetének végső csavarjai. Fejezetének, mert az író-rendező, Mike White a szemünk láttára nőtte ki magát napjaink Agatha Christie-jévé, egy olyan whodunnit-szériával, amelyen hétről hétre rágtuk tövig a körmünket. Na és persze nevettünk az önmagukból kifordult gazdagokon, akik ezúttal Thaiföldre mentek, hogy luxuskörnyezetben szívják egymás vérét, és lubickoljanak az önsajnálatban a tengerparton.

Egy olyan sztorinál, mint A Fehér Lótusz, nyilván az utazás a lényeg. A karakterívek, a személyiségfejlődések és ezek aspektusai egészen szépen ki is csúcsosodtak a sorozatban, de a nézők nagy részét mégiscsak az érdekli, amikor lemegy a nap, hogy ki a gyilkos, ki az áldozat, mi váltotta ki az erőszakot és agressziót. Évadról évadra ide jutunk el, mert mindig van egy bűntény, és mindig van egy – vagy jelen esetben több – áldozat. Innentől spoilerekkel folytatom.

Közel 90 perc, ennyire rúg a harmadik etap fináléja, és ezúttal Mike White talán túlnyújtózott ahhoz képest, ameddig a takarója ért. Valahogy az első fél óra ütemét nem találta el az alkotó, túlságosan sok szálon, rengeteg karaktert futtatott ahhoz, hogy rendesen elvarrjon mindent. Igaz, még így is képes volt kihozni a maximumot ebből a buddhizmusban, vágyban, identitáskeresésben bővelkedő szezonból. Bár az évadzáróban akadtak az írónak olyan ötletei, amelyek nem nyerték el a tetszésemet. Mégpedig nagyon nem.

Bármennyire is központi szerepet játszott a Ratliff-család, és lett tényleg Patrick Schwarzenegger a televíziós évad egyik nagy felfedezettje, White egészen csúnyán visszatáncolt velük kapcsolatban. Irtó vicces volt, ahogy a Sarah Catherine Hook-féle Piper ráeszmélt, igazából csak egy kósza ideát kergetett, és valójában nem vágyott a szerzetesek közé, mert nem képes elengedni azt a luxuséletmódot, amit eddig élt. Hasonlóképp megjárta a poklot – és majdnem a mennyországot – a família legfiatalabb tagja, a Sam Nivola által játszott Lochlan, ugyanakkor épp a sráchoz fűződik a készítők legnagyobb ballépése, hogy nem merték meglépni, a karakter meghaljon a thaiföldi hotelben.

Ehhez képest az az őrlődés, amit a családfő, a Jason Isaacs által hozott Timothy részéről láthattunk, ahogy folyamatosan, az utolsó pillanatig morfondírozott, hogy saját bukása miatt másvilágra küldje-e szeretteit, már forgatta bennem a kést ezerrel. Úgy tűnik, Ratliffékre egy jó, egy rossz húzás jutott, váltogatva, mert hiába volt végig zseniális a folyton delíriumban úszó Parker Posey Victoriája, az ő sztoriját se zárta le rendesen Mike White. Némiképp arculcsapás, ahhoz képest, hogy milyen erős pillanatok fűződtek az anyukához.

Ugyanakkor az a pálfordulás, amit Saxontól láthattunk, minden pénzt megért, hiszen egy agyatlan, izomkolosszus csajozógépből lett egy gondolkodásra nyitott, önfejlesztő könyvet forgató fiatal. Patrick Schwarzenegger a nagy fináléra is tartogatott puskaport, az utolsó részben felmutatott egy olyan játékot – főképp, amikor hosszan, könnyes szemmel bámulta az ölelkező Chelsea és Rick párosát –, ami jó időre beleégett a retinába. Valószínűleg nem csak az enyémbe, mindenkiébe. A fiatal Schwarzi díjakra méltó alakítást mutatott A Fehér Lótusz új évadában, mindvégig.

A negyvenes nők triója, Kate (Leslie Bibb), Jaclyn (Michelle Monaghan) és Laurie (Carrie Coon) kimulatták magukat az orosz bűnözőkkel, aztán egy szabályos kört leírva visszatértek éppen oda, ahonnan elindultak. Legfőképp a Carrie Coon-féle Laurie-tól vártam volna valamiféle tökösséget, ám ő is visszatáncolt abba a toxikus, megjátszott női barátságba, amit az évad nagy részében láthattunk a hármastól. Kicsit csalódás, de nem a sorozatban, hanem a karakterben. Ilyen az, amikor realisztikus az írás, de erre még visszatérek.

Egy ennyi szereplőt mozgató sorozatban, mint A Fehér Lótusz harmadik évada, néha nehéz megmondani, kit szánt az alkotó tényleges főszereplőnek. Mint kiderült, és a finálé jócskán aláhúzta, Aimee Lou Wood, azaz Chelsea és az ő párja, Walton Goggins, vagyis Rick voltak azok. Két olyan embert állított a középpontba Mike White, akiknek egyike sem tudott felülemelkedni saját magán. Egészen pontosan Rick a fafejűségén, bosszúvágyán, és azon, hogy olyan szeretetre vágyott, amit már nem kaphatott meg. Ahelyett, hogy a kissé túl ezoterikus, túl naiv Chelsea-re támaszkodott volna. A szerelmespárnak köszönhetően kaptuk meg a sorozat eddigi legtragikusabb végjátékát, igazi görög drámába illőt, amire simán és mindenfajta óvatoskodás nélkül rá lehet írni, hogy

Gogginsról régóta tudjuk, hogy nagyon éli az antihős szerepköröket, de itt még a Justifiedhez képest is nagyot alkotott a színész, aki képes volt egy elmeroggyant bérgyilkossal, a Sam Rockwell-féle Frankkel összeállni, hogy a thaiföldi hotel tulaját, az egykori sztár Sritalát (Lek Patravadi), de főképp idős hölgy férjét, Jimet (Scott Glenn) terrorizálják. Ennek kapcsán Rockwellt nagyon ki kell emelni, volt pár jelenete, amiben lopta a show-t, ám Walton Gogginst és Aimee Lou Woodot végső soron ő sem volt képes elhalványítani. A duó túl erős volt együtt, és ahogyan kézen fogva a saját vesztükbe rohantak, az gyomorba vágta a nézőt, de rendesen.

Mike White tulajdonképpen Chelsea-ék szálába írta bele a helyi hoteldolgozók már-már Disney-filmbe illő románcát, ahogy a fehér lovag és elég férfiatlan Gaitokot (Tayme Thapthimthong), a kapuőrt és a Lalisa Manobal-féle Mookot boncolgatta lelkileg. Ami velük történt, már inkább tragikomédiának bizonyult, hiszen Gaitok úgy vált végre férfivá a kiszemelt nő szemében, hogy hátba lőtte Ricket, aki a halott szerelmével sétált el a horizont felé.

Nevettem volna – ha bírok ettől a sok lélekölő drámától – azon, ahogy Gaitok a hülye napszemüvegében végül Sritala testőrévé vált. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a hölgyemény nem él túl sokáig a finálé után a sorozat világában. A fordulatot még egy kis iróniával kente meg, mint a vajas kenyeret, ahogy Lalisa karaktere Gaitokék kocsija mellett szaladt. Fordult a kocka, Gaitok „nyert”, de milyen áron.

Aki legközelebb állt ahhoz, hogy azt mondhassa, ténylegesen övé a happy end, az Natasha Rothwell Belindája, aki továbbképezni jött magát Hawaiiról Thaiföldre, és bár a szerelem is bekukucskált az ablakán, inkább kizsarolt a törvény elől menekülő Gregből (Jon Gries) ötmillió dollárt, majd a masszőrnő végül a fiával (Nicholas Duvernay) és nagy mosollyal az arcán hagyott el egy újfent gyilkosnak bizonyuló földi paradicsomot. Persze Belinda, afféle Mike White-osan, nagy árat fizetett a bebiztosított jövőjéért, hiszen

A főcímet én a végére megszoktam, nem volt az rossz, kár, hogy a zeneszerző, Cristobal Tapia de Veer kreatív nézeteltérések miatt a következő etapon már nem dolgozik. Mike White persze marad, és vele együtt remélhetőleg ez a lélegzetelállító fényképezés és vizuális feszültségépítés is. Elég a cunamis álomra gondolni, vagy az évadzáróban a majmok üvöltésére a klimax előtt. White nagyon ért hozzá, hogy – bár ezúttal a játékidőt túl hosszúra és néha üresjáratosra hagyta – amikor kell, elérje, a néző szíve a torkában dobogjon.

A Fehér Lótusz harmadik évada minden eddiginél halálosabb lett, le is hozott rendesen az életről a 85. percre, mégis, ha holnap jönne az antológiasorozat folytatása, már az is túl késő lenne. Azonnal akarom, itt és most. Ezt a hatást pedig, talán mondani se kell, manapság kevés sorozat tudja elérni.

Évadzáró: 7,5/10

Teljes harmadik évad: 8,5/10

A Fehér Lótusz harmadik évada, és az azt megelőző etapok szinkronnal és magyar felirattal nézhetők meg a Maxon.