Jó ötlet volt a Netflixtől a balett világáról, a balett-táncosok életéről, egy balettiskola történésdús mindennapjairól sorozatot készíteni. A Tiny Pretty Things (A rivaldafény ára) ideálisnak mondható tíz része, a sorozatműfaj lehetővé tesz egy részletesebb, komplexebb betekintést azoknak, akik esetleg egy ilyen iskolába vagy pályára vágyakoznak, bár tegyük hozzá, a film az amerikai balett világát mutatja be Chicagóban.

De a műfajspecifikus adottságok ugyanazok: ugyanazokon a fizikai gyötrelmeken, lelki-szellemi személyiségfejlődésen, agressziótól, lelki manipulációtól sem visszariadó mestereken, jellemalakuláson, a világhoz való viszonyulás stációin megy keresztül mindenki, aki erre a szó szerint kegyetlenül nehéz, ám gyönyörű pályára adja a fejét.

A test és a lélek folyamatos sanyargatása és határainak tágítása, a drákói fegyelem és a sorozatos lemondások, a szívósság és a kitartás, a gyakorlatilag mindenről való lemondással járó életforma dacára a színpad, az önkifejezés lehetősége, a művészet testközelből történő megtapasztalása, az érzések tánccá, mozdulatokká formálása mégis olyan távlatokat nyit és olyan fokú szabadságot ad, ami mámorító. 

mely mámort nemcsak a színpadon, de a mozdulatok gyakorlása és tökéletesítése közben, a zene hallatán, a zenével történő együtt rezgés során a próbateremben is nap mint nap átél az ember.

A drákói fegyelem, a hihetetlen összpontosítás és koordináció megteremtése után eljön a térrel való határtalan találkozás, a zenére repülés, önmagunk megismerésének olyan fázisai és csodája, amelyet nem adhat vissza egyetlen más művészeti ág sem. Hiszen a táncban az ember egész valójával, testével dolgozik, s míg hazudhatnak a szavak, és hazudhat az ecset is, a filmvászon meg azt mutatja meg, amit akar. 

Elég az emberre ránézni, tánc nélkül is, puszta porhüvelyében, hogy lássuk aznapi hangulatát, világhoz és önmagához való viszonyát tartásán, járásán, gesztusain, puszta kisugárzásán, anélkül hogy megszólalna.

A tánc minden apró lelki rezdülést felnagyít, felerősít, s elő lehet ugyan venni a rutint, a színészi talentumot, és a művészi átlényegülés is megtörténhet, de az igazi tánc, az igazi művészet lélekből teremtődik. 

Közben persze a test sérül, jelez, kiabál, hogy ez sok, hogy ez nem jó – ekkor még a lélek elhallgattathatja és legyőzheti, de a test kiáltani fog, ha nem bánnak jól vele. És kiköveteli a magáét. Legyőzés és behódolás kérdése tehát a balett és minden táncműfaj: legyőzöm a testemet, vagy behódolok neki? Parancsolok neki, utasítom, vagy együttműködöm vele? Melyik a művészet? Nem egyértelmű. Ez a balett nagy kérdése. És ez a nagy kérdés érződik A rivaldafény árán, ahol az alábbi tételmondat is elhangzik:

Milyen igaz ez a való életre is. Mert a fájdalom mindig ott van, de ha megszelídíted, ha uralod, domesztikálod, te győztél, de ha legyűr, akkor elvesztél.

Erről szól ez a sorozat, amely kissé amerikai, kissé hatásvadász (azért a tolerálható határon belül), még egy bűnügyi szál is szervesül benne, ami persze még izgalmasabbá, szinte thrillerré teszi; mindenesetre valódi.

A balett-táncos szereplők ismerik ezeket a problémákat, a filmszínészet már csak hab a tortán. (Mindegyikük egy valós, hiteles szín.)

Kylie Jefferson megkapóan, egyedien és kiválóan alakítja a fekete balett-táncos főhőst, aki frissen érkezik a chicagói iskolába a kómában fekvő, tetőről lezuhanó prímabalerina helyére (máris megvan a bűnügyi alaphelyzet), de az antipatikus és kissé zűrös Bette-et alakító táncosnő, Casimere Jollette is fontos eleme a szériának, ahogy a zord és gyakorlatilag kizárólag visszataszító tulajdonságokat mutató iskolavezető is hiteles Lauren Holly tolmácsolásában.

a sanyarú családi sorsokban és szülői szeretethiányban, és a lehető legtermészetesebb benne a homoszexualitás és a férfi-férfi közötti házasság. Viszont a fordító sajnos bizonyára nem ismerte semennyire a balettnyelvet, és nem is mélyült el benne, mert például a boltozatot (milyen jó a boltozatod! – brrrr!) számos esetben használja, miközben az nemes egyszerűséggel rüszt. Az attitűd szót pedig, amely magatartásformát is jelent, tehát egyébként is használatos a magyarban, attitűdének, a pas de deux-t meg, horribile dictu, társastáncnak fordítja, ami a bécsi keringőtől a szvingen át a csacsacsáig minden, csak nem a kettős a klasszikus balettben, és minden további nélkül maradhatott volna pas de deux. Hiszen az adagiót se fordítjuk kényelmes tempójú tánctételnek. Szóval egy szakmai lektor nem ártott volna; ki tudja, ez pénzhiány vagy puszta figyelmetlenség.

Azért nem baj, ha megnézzük A rivaldafény árát,

Mert sanyargatás, fizikai erőszak, abúzusok, önkínzás ide vagy oda, azért egészen más élet balett-táncosnak lenni, mint anyagmozgatónak, bérszámfejtőnek vagy kintlevőség-kezelőnek. Legyen bármilyen is az adott szakmát űzők attitűdje.