Gyerekkorában utálta a spenótot és a sóskát, de mára megszerette. Nagy Feró szívesen tölt időt a konyhában. A köztársasági elnök által egy héttel ezelőtt, március 15-én Kossuth-díjjal kitüntetett rockénekesnek nincsenek nagy álmai, azt vallja, a boldogsághoz elég egy baráti társaság, no meg néhány üveg bor.

Milyen ételeket főz szívesen mostanában?

A legkedvesebb ételem a mézes-csilis rák, amit annak idején Dörner Györgytől tanultam, s azóta fokozatosan továbbfejlesztettem: legalább egy marék fokhagymát használok hozzá, és két csomag petrezselyemzöldet. A főzést általában egy pohár borral kezdem, persze azért a tepsibe is öntök egy keveset, mert hogy néz az ki, hogy én iszom, a ráknak meg nem adok? A legfinomabb része a tepsi oldalára odasült mártás, azt friss kenyérrel szoktam felitatni. Egyébként én a kezdetektől fogva úgy főzök, hogy megnézem, milyen alapanyagok vannak odahaza, s ha nagyon gyér a kínálat, akkor is főzök egy csurgatott levest köménymaggal, ecettel ízesítve. Ha véletlenül találok egy kis szalonnát, azt is beleaprítom. A minestrone levesem állítólag kitűnő, de abból csak nagy adagot tudok főzni.

Mikor vett a kezébe először fakanalat?

Gyerekkoromban sokat kuktáskodtam édesanyám mellett, így lassan megtanultam tőle sok mindent: krumplit pucoltam, kikevertem a nokedlinek való tésztát. Életemben először egy paprikás krumplit készítettem, s a legjobban az tetszett, hogy önállóan főztem vacsorát az egész családnak. Egyébként a paprikás krumpliba én mindig lecsókolbászt teszek, mert az nem módosítja az ízét, mint a füstölt kolbász. A bablevest is anyámtól tanultam, de ő nagyon egyszerűen készítette, csak bab volt benne. Aztán egyszer egy pesti vendéglőben megkóstoltam a Jókai-bablevest, és beleszerettem.

Gyermekkorából milyen ízekre emlékszik vissza?

Olyan voltam, mint általában a gyerekek, utáltam a spenótot, a sóskát, a töltött káposztát kapros szósszal, az utóbbit viszont ma már imádom. Szegény családban nőttem fel, édesanyám szinte a semmiből varázsolt finom ételeket. Erdélyi származású a családom, így sokszor volt nálunk puliszka, amit én is szoktam főzni, a legfinomabb tejfölös csirkepaprikással. Imádtam anyám húslevesét, s azért is szerettem, mert a csirke lábát is belefőzte a levesbe. Sosem felejtem el, amikor ’56 után életemben először kaptam egy svájci csokoládét, nem akartam hinni az ízlelőbimbóimnak, annyira finom volt!

Külföldön járva milyen ételeket kóstolt?

Bármerre járok, mindig a helyi ételeket keresem; egy alkalommal Malmőben jártunk, és meghívtak minket egy magyar étterembe. Mondtam nekik, hogy én inkább valami svéd specialitást kóstolnék, otthon ehetek elég töltött káposztát. Feltálaltak egy grillezett lazacot barnamártással, még mindig a számban van az a fantasztikus íz. Egy másik alkalommal Spanyolországba utaztunk, s gondoltam, megkóstolom a hallevesüket, mert a legutóbbi, bretagne-i nagyon ízlett. Kihoztak egy nagy tál levest, belemertem, s ahogy kiemeltem a léből a szedőkanalat, egy „százlábú” terpeszkedett benne, s az egyetlen szemével engem bámult! Gyorsan visszatettem a kanalat, s közben rájöttem, hogy a hallében nemcsak hal van, hanem polip is és egyéb tenger gyümölcsei. Egy percig haboztam, hogy mi tévő legyek, s mivel láttam, hogy körülöttem az emberek jóízűen falatoznak, én is szedtem a tányéromba, és elkezdtem enni. Egyébként szívesen eszem kagylót, rákot, még csigát is, de például a rántott skorpiót vagy a sült kígyót inkább kihagynám.

Hogyan kapcsolódik össze a bor és a gasztronómia az életében?

Főzés közben szeretek borozgatni, s néha már nem tudom eldönteni, hogy főzni szeretek jobban, vagy inni. A mézes-csilis rákot például rozéval locsolom, de a végén már inkább shirazt kortyolgatok hozzá. Szeretem a finom borokat, jókat lehet beszélgetni poharazgatás közben.

Mi volt élete legnehezebb és legszebb pillanata?

A legnehezebb talán az volt, amikor nagyon megbántottam a kedvesemet, és ő ezt ajándékkal viszonozta. Akkor döbbentem rá, hogy az igazi szerelem és az igazi szeretet feltétel nélküli, Isten ajándéka. A legfelszabadultabb pillanat pedig az volt, amikor az egyik nagy sportcsarnokbeli buli véget ért: a szponzor még azt is előírta, hogy melyik nótánál milyen ruhában legyek, hogy melyik sapka legyen rajtam, és hogy mikor kell „beszólni” a közönségnek. Amikor eltelt a két óra, s elénekeltem az utolsó dalt, nagyot sóhajtottam, s megkönnyebbültem, hogy nem fogják visszakérni a támogatást.

Mi az, ami nap mint nap örömet szerez, s mi az, ami bánatot okoz?

Nem engedem, hogy bármi is bánatot okozzon nekem! Teljes egészében pozitív gondolkodású ember vagyok, még ha néha nem is mondok teljesen igazat, akkor is ügyelek arra, hogy a füllentésnek pozitív legyen a tartalma.

Milyen elvek szerint éli az életét?

Engedjük meg, hogy mindenki a saját életét élje, mert nincs senkinek sem joga beleszólni a másik életébe, legfeljebb figyelmeztetheti, ha úgy látja, hogy nagyon rossz irányba megy. Két szállóigém is van: az egyik „a vidámság és a rock and roll”, a másik „optimistán bele a reménytelenségbe”. A rock and rollban az a fontos, hogy az ember a vidám oldaláról fogja fel az életét, s hogy legyen meg a szabadságérzete, hogy mindent megtehet, ameddig nincs túlzottan mások terhére.

Milyen álmokat szeretne megvalósítani, mielőtt elhagyná ezt a bolygót?

Az az igazság, hogy egyáltalán nem szeretném elhagyni a földet! Ez, úgy tűnik, sikerül is, mert én már régen az örök vadászmezőkön vágtatok a lovammal, amikor itt a földön még mindig éneklik: „Boldog szép napok, ég veled!” Örülök, hogy a hegymászó Horváth Árpád felvitte a rice-kendőt a Mount Everestre, de szerintem az álmainkat megtalálhatjuk egy pohár borban is. Leülünk a barátokkal, előveszünk egy-két üveg bort, és aznap „megokosodunk”.