Ma már csak kevesen vannak, akiknek a nagypénteki étkezésről a pattogatott kukorica jutna eszébe. Ez a sós-vajas ropogtatnivaló inkább a mozik világával kapcsolódik össze a városi emberek gasztronómiai tudatában. Pedig jó pár évtizede még élt az a hagyomány, hogy a kálváriákhoz vezető utak mentén szabad tűzön készült kókist,

Még a protestánsok körében is élt az a szokás, hogy csak pattogatott kukoricát vettek magukhoz ezen a napon. Jól illett ez a fogás a húsvét előtti negyvennapos böjtbe, ami nagyjából a Kr. u. IV. század óta azt jelentette, hogy késő délutánig semmit sem ettek a hívők, és este is kerülték a húst, a tojást és a tejtermékeket.

Az étkezések tekintetében a legszigorúbb nap a nagypéntek volt, amit még a nem katolikus keresztények is böjttel töltöttek, hiszen ez a nap hordozta Jézus életének legtragikusabb momentumát, a kereszthalálát. De még az igen puritán, tűzön pattogtatott kukorica is fejedelmi lakomának számított volna azoknak, akik a negyvennapos böjt alatti péntekek legszigorúbb hagyományát követték, és csak hét búzaszemet ettek ezeken a napokon.

A magok misztériuma egyidős az emberiség történetével. Nagy kultúrák ott születtek, ahol kellő mennyiségű gabona állt rendelkezésre a lakosság élelmezésére. Így voltak ezzel a termékeny félhold népei, korábban a perui inkák, később pedig Mexikóban az aztékok is, akiknek a pattogatott kukoricát köszönhetjük. Dolores Piperno, a Smithsonian's Tropical Research Institute paleobotanikusa szerint egyenesen a pattogatott kukorica alapozta meg az Azték Birodalmat.

A teosinte névre hallgató őskukorica csövecskéje csak néhány szem magot tartalmazott, és azok is annyira kemények voltak, hogy nemhogy elrágni, de megőrölni is szinte lehetetlen volt kőkemény termésfala miatt. Viszont ugyanúgy ki lehetett pattogtatni azokat, mint mai leszármazottjait.

Természetesen hangutánzó szavuk is született erre a csemegére: totopoca. És ugyan évszázadok alatt kinemesítették a kukorica termékenyebb, lisztté őrölhető verzióit is, az ősgabonát továbbra is előszeretettel fogyasztották pattogtatva. És nem csupán az étkezésben leltek örömöt benne, de ünnepi ruhadíszként is használták, akárcsak nálunk, ahol füzérbe kötve a falusi szobákat ékesítette.

A spanyol hódításnak köszönhetően a „pattogó” kukorica ismertté vált az egész világon, de igazi fölemelkedést számára a gőzgépek és az acéleke megjelenése hozott, amiknek köszönhetően az 1800-as évek elején Nebraska, Iowa és Indiana államokban a „préri aranya” jelentette a fő bevételi forrást. A nagy mennyiségű kukorica városi megjelenése pedig magával hozta, hogy a kézműves, cserépedényben történő családi pattogtatás helyett színre lépjen az ipari változat.

Előbb Frederick J. Meyers szabadalmaztatott 1875-ben egy modern, nyeles kukoricapattogtatót, majd 1885-ben Charles Cretors lépett színre Chicagóban egy mai szemmel is modern, mobilis és elektromos géppel, ami már olajos pattogatott kukoricát készített. Nyolc évvel később már elkészítette azt a változatát is, ami sózta és vajazta is a végterméket. Mire beköszöntött a huszadik század, már úton-útfélen lehetett pattogatott kukoricát vásárolni, különböző ízesítésekkel, még édes verzióban is.

A kukorica igazi berobbanását Amerika a moziknak köszönheti. Előbb ugyan betiltották a filmszínházak az italok és ragacsos ételek fogyasztását a finom szőnyegekkel borított termeikben, de az írástudatlan közönség számára is élvezhető hangosfilm és ezzel a nagyobb tömegek megjelenése szabad utat nyitott a ropogtatásnak, zacskónként 10 centért.

Ma sincs ez másként, amikor a jegyeket érdemes olcsóbban adni, hogy azután a snackeken és az üdítőkön nyolcszoros, de akár tizenötszörös hasznot zsebelhessenek be. Ahogy a mozi közönsége a televíziók elé költözött, úgy jött velük a pattogatott kukorica is az 50-es, 60-as években. Nem is kellett sokat várni, és a 80-as években a mikrohullámú sütők megjelenésével a piacra lépett a vajjal zacskózott, „mikrózható” változat, amit még hűtve forgalmaztak a boltokban. A mai – amúgy gyakran veszélyes PFAS-műanyagokat tartalmazó – zacskók is már javarészt az Orville Redenbachernek és Charlie Bowmannak köszönhető, hatalmasra táguló, „hópehely” kukoricát rejtik, és vaj helyett leginkább ízesített kókuszzsírt tartalmaznak.

Így pattogtassa, ha erre vágyik!

Aki viszont a nagypénteki böjtjében vagy bármelyik napon a kényelmes, mikrós verzió helyett ízletesebb és csak alig „macerásabb” csemegét szeretne, annak következzék a recept:

• egy magas falú, nagy, lefedhető serpenyőbe öntsön kevés kukoricaolajat, tegye közepesnél valamivel magasabb hőre a tűzhelyre.
• Amikor az olaj mozogni kezd, dobjon bele pár szem kukoricát. Ha elkezdenek pattogni, öntse bele a többi kukoricát, fedje le, és a tűzről levéve várjon vele 30 másodpercet.
• Ezután tegye vissza, és néha megrázogatva a serpenyőt, pattogtassa ki az összes szemet.
• Amikor a pattogás kezd alábbhagyni, érdemes lekapcsolni a tűzhelyet.
• Legvégül jó minőségű sóval és olvasztott vajjal érdemes ízesíteni a kukoricát, de mehet rá kevés provence-i vagy olasz fűszerkeverék, akár reszelt parmezán is. De ez már nem a böjtös verzió lesz.