Gyerekkorában Vilmos és Zoltán is utálta a főzelékeket, de mostanra mind a ketten megszerették... A Lázár fivérek egyszer százötven főre sütöttek kenyérlángost, s meglepő módon óriási sikert arattak! A fogathajtó világbajnokok álma, hogy a családjukban mindenki egészséges maradjon.

Milyen ízekre emlékeznek legszívesebben a gyerekkorból?

Zoltán: Nem voltam igazán jó evő, a főzelékeket egyáltalán nem szerettem. A sóskát és a spenótot a mai napig kerülöm, de a zöldborsó- és zöldbabfőzeléket szívesen elfogyasztom. Amint elkezdtem felnőni, az étvágyam is egyre javult, s ma már szinte húst hússal eszem, igazi „parasztgyomrom” van... Éppen ezért nagyon nehezen tudok végigülni egy hatfogásos vacsorát, ahol falatokat tálalnak fel, mert én egy ízletes pörköltnél, pacalnál vagy csülöknél nem tudok jobbat elképzelni!

Vilmos: Eleinte én sem szerettem a főzelékeket, de később megkedveltem. Ebben talán közrejátszik az is, hogy kamaszkoromban, amikor udvaroltam egy lánynak, elhívott egy családi ebédre, ahol tökfőzeléket tálaltak fel! Az édesanyja kedvesen megkérdezte, szeretem-e ezt az ételt, én pedig azt feleltem, hogy persze... Azon a napon ettem életem első legfinomabb tökfőzelékét, s azóta is imádom a különféle főzelékeket!

De azért voltak ünnepi, fejedelmi menük is, például ünnepekkor?

Zoltán: Amióta csak az eszemet tudom, karácsonykor például mindig ugyanaz az ételsor, azzal a különbséggel, hogy mióta édesapánk eltávozott, édesanya főzi a halászlevet. Utána rántott hal kerül az asztalra lila hagymás krumplisalátával, sütünk harcsát és fogast is, s aki nem szereti a halat, annak rántott húst.

Vilmos: Édesapánk nagyon jó étvágyú ember volt, ráadásul imádott horgászni; egy időben „Süllős Vilinek” becézték, mert azt mondták róla, ha a Gellérthegyről dobná be a horgot, akkor is ráakadna egy süllő! Amíg élt, ő főzte a halászlét, de nemcsak nekünk, hanem az ismeretségi körünkben mindenkinek. Volt egy különleges specialitása, amit senki más nem tudott, csak ő: a süllőt beirdalta, megforgatta paprikás lisztben, s utána az akácfával felfűtött forró bográcsba dobta, így a hal a magas hőtől azonnal kapott egy kérget, s az ízek belül maradtak...

A fogathajtók ismerik a jó borokat is. Mikor találkoztak életükben először a borral?

Vilmos: Édesapánk szerette a borokat, mindig védelmébe vette a szekszárdi borokat, mondván: „Az igazi jó bor Szekszárdon van!” Műanyag kannákban hozta haza, aztán a pincében áttöltötte hordókba. Többször előfordult, hogy leküldött minket, hogy hozzunk fel bort. Belehelyeztük a műanyag csövet a hordóba, megszívtuk, s aztán a hirtelen feláramló bort lenyeltük. Utána édesapánk az utcán futtatott minket, hogy kijózanodjunk...

Zoltán: Annak idején, tizenhét évesen szereztem meg a jogosítványt, és emlékszem, hogy édesapámmal Szekszárdra utaztunk, mert felvásárolt egy nagyobb tétel bort. Már a húszliteres kannák bepakolásába is kifáradtam, ráadásul a végén a társaságot is be kellett segíteni az autóba, sőt hazafelé minden borászatban meg kellett állnunk... Azóta a szekszárdi bor nagyon közel áll a szívünkhöz!

És mikor vettek a kezükbe először fakanalat?

Zoltán: Gyerekkorunkban kizárólag a lovak érdekeltek, s talán tizennyolc éves lehettem, amikor megsütöttem az első tojásrántottát. Attól kezdve – ha volt rá lehetőségem – próbáltam „közel kerülni a tűzhöz”. Ez nem is volt annyira nehéz, hiszen előfordult, hogy társaságban egy flekkensütéskor hamar lelohadt a kedv, s aztán végül nekem kellett mindenkinek kisütni a húst...

Vilmos: Nekem egy felejthetetlen történet jut eszembe: már tizenegy éve megnyitottuk a Domonyvölgyi Lovasparkot, s egy helybéli asszonyka sütötte rendszeresen fatüzelésű kemencében a kenyérlángost. Aznap este egy százötven fős csoport érkezett hozzánk, de a néni lebetegedett, így nem volt más választásunk, mi gyújtottuk be Zolival a kemencét. Kissé túlfűtöttük, mert utána még a sütőlapáttal sem tudtuk megközelíteni... Szóltunk a pincéreknek, hogy hozzanak jéghideg fröccsöket, másképpen nem bírjuk ki a hőséget! Pörgettük a lángosokat, koccintottunk a vendégekkel, szóval tartottuk őket, aztán feltálaltuk a „szénné égett” lángosokat. Ők meg gratuláltak, veregették a vállunkat, fotózkodtak velünk, nagyon jól érezték magukat! De ez nálunk fontos szempont: itt az emberek könyökölhetnek az asztalon, igazi magyar ételeket kóstolhatnak. Mi imádjuk a magyaros ételeket, és úgy döntöttünk, hogy amit szeretünk, azt másoknak is hozzáférhetővé tesszük! Olyan dolgokat szeretnénk létrehozni, ami fennmarad a jövő generáció számára az üzleti élet területén és a lovassportban egyaránt.

Zoltán: Arról álmodom, hogy még egyszer a „csúcson legyek”, aztán a fiamat szeretném menedzselni, aki a lovassportot viszi tovább. Vilmos nevében is mondhatom: a legnagyobb álmunk, hogy mindenki egészséges maradjon körülöttünk, s hogy ez minél tovább tartson!