Lehet, hogy anno a Pozsonyi úti Szamovár presszó nevét a szovjet–magyar barátság ihlette. Talán ez a név védettséget nyújtott minden alantas támadás ellen, hiszen ki merte volna az elszamovárosodás korában hangos nemtetszését nyilvánítani egy presszó teljesítményét illetően, mondván, hogy hamisítják a kávét meg a teát. De az is lehet, hogy a szamovár a „nagyoktóberi” előtti csehovi időket volt hivatott felidézni, és éppen a csendes polgári ellenállást szimbolizálta.

A környék hemzseg az ínyenc helyektől, a legszebb békeidőket idézve. Többnyire a környék lakói népesítik be ezeket, felér egy gasztronómiai utazással. Sziget a nagy nihilben. Nincs a városnak még egy ilyen lakónegyede, ahol az ott lakók a legfőbb haszonélvezői a helyi vállalkozásoknak.

Ebben a támogató közegben virul a Babka. Kulináris karakterét illetően lazán előadott modern levantei konyhát visz. Tucatnyi mezze- és shakshukavariáció, a főételek némelyike szintén észak-afrikai ihletésű. Rendkívül barátságos belső tér, zegzugos, szinteltolásos, érezhető, hogy kifejezetten családi, sokgyerekes eseményeket támogató a közeg. Talán csak a mosdó megközelíthetősége – meredeken forduló lépcső – az, ami nem túl vendégbarát. Udvarias fiatal felszolgálók – nem is kevesen – igazgatják a belépő vendégeket. Vonzóan privát, informális hangulatot árasztó hely.

Egy pohár ajándék prosecco után a házi zsidó tojást kérem, meg forró sültparadicsom-levest pisztáciával és kecskesajtos sült céklát.

A zsidó tojás akkor jó, ha nem sajnálják belőle a zsírt, legjobb, ha liba-, de lehet kacsazsír is, ebben ez utóbbiból van bőven, és a mustár sem hiányzik, viszont sótlan egy kissé. Az is fontos, hogy egyenlő arányban legyen benne a tojás sárgája és fehérje, ebben inkább a darabos fehérje dominál, bocsánatos bűn. Azonban a marinált, diszkréten savas lilahagyma helyreteszi az egészet, meg a szenzációs péksütemény, ami langyos, foszlós, ropogós. Bravó.

A sült paradicsomból készült sűrű leves életmentő, a pisztáciabetét egy kis hétköznapi mágiát varázsol bele. Több zöld még jobbá tenné, meg egy kis pikáns mellékíz sem ártana, határozottabb lehetne a sav-édes arány kontrasztja, de ez már csak amolyan „belekötök az élő fába is” szöveg. Nyugi: jó a leves.

A cékla-kecskesajt kombináció alap klasszikus, sok múlik azon, hogy milyen előkezelést kap a cékla, sütik, főzik, miben pácolják és hogy milyen minőségű a kecskesajt. A cékla feltehetően sült, kedvező állagú, azonban a pácolása kissé szegényes, bátrabban tocsoghatna az olívában, gránátalmaszószban meg egyéb citrusokban, több zöldet is kaphatna. A kecskesajt morzsalékos, túrós állagú, nem túl izgalmas ízű, a hőkezelés nyomán kissé száraz, kommersz készítmény. Nekem csalódás, mert bőven többet vártam ennél, és egy kis elszántsággal, gazdagabb fűszerezéssel, jobb minőségű sajttal könnyen létrejöhetett volna.

A ropogós bundás csirke néven futó fogást választom, ami bővebben így szól: baharatfűszeres, szuperropogós sült csirkemellcsíkok, gránátalmás-aszalt gyümölcsös coleslaw-salátával, friss fűszerekkel, házi aiolival.

A csirkemellen ott szokott lifegni egy vékony kis filé. Erről van itt szó. Ez egy igen delikát hús, ami ennek megfelelő hőkezelést igényel, ellenkező esetben kiszárad. Íme a baharat-fűszerkeverék: paprika, koriander, szegfűbors, fokhagyma, római kömény, fahéj, szerecsendió, kardamom, szegfűszeg. Hát van benne rendesen anyag, az biztos. A bunda tényleg ropog, bár kissé vastagnak érzem a benne lévő húshoz képest, a fűszerkeverék fékezett mértékben érződik, de ez így van rendjén. A húscsíkok éppen hogy megőrizték szaftosságukat, talán a vastagabb bunda miatt tovább kell sütni őket, és ennek nyomán könnyen kiszáradhat a hús. A lila és fehér káposztából készült saláta feltehetően joghurtos-tejfölös keveréket kapott, és nem házi majonézt, elég tompa ízesítésű, a sárgarépa-karikák háziasan felszínes gyorskezű készítésről tanúskodnak. Sokkal intenzívebb egybeolvadást várnék, és ezt a nagyobb mennyiségű dresszing biztosíthatná. A gránátalmás ízesítés csak igen nagy jóindulattal fedezhető fel. Ellenben az aioli szinte tökéletes, bár több lenne belőle, mindjárt megoldódna minden panaszom.

Sáfrányos tokhaltagine: marokkói haltagine magyar tokhalfiléből, sáfrányos-citromos szószban, olívabogyóval, zöldfűszerekkel és cukkinivel, mazsolás, mandulás tiszaörsi tarhonyával.

Azt nem merném állítani, hogy csak egyféle sáfrányos haltagine létezik e világon, de azt már inkább, hogy bármennyi változata is legyen, azért néhány alapvetően azonos jellemzője mindegyik változatnak van. Az egyik, hogy a halat sáfrányos, olívaolajos, citromos, paprikás, gyömbéres, korianderes, petrezselymes pácban fürdetik elég hosszan. Ez már önmagában félig elkészíti a halszeleteket. A másik ilyen nagyjából kötelezőnek mondható elem a ras el hanout néven ismert fűszerkeverék: szerecsendió, fekete bors, szerecsendió virága, fahéj, kardamom, gyömbér, kurkuma, római kömény, szegfűbors, koriandermag, paprika, görögszéna, Cayenne-bors használata. Hogy aztán teszünk-e bele marokkói citromot meg olívabogyót, az már szabadon eldönthető, bár ezek nélkül nem teljes értékű a kreáció, szóval érdemes követni a hagyományt.

A tagine-ban főzésnek az az értelme, hogy az aránylag magas, csonkakúp-formájú fedő alatt gőz keletkezik, így az edényben felül lévő nyersanyagokat szelíden gőzöli, míg az alul lévők, amelyek közvetlenül érintkeznek a hőforrással, gyengéden forrnak, gyöngyöznek. Ez például a hal esetében kifejezetten barátságos megoldás.

Ez lenne a klasszikus verzió, ehhez érdemes mérni a többi változatot. Itt, a Babkában a gusztusos fekete cserépedényben szinte még gyöngyözik, buborékolgat a forróságtól a paradicsomszósz, ami kifejezetten a javára szól. Benne a szabálytalanul változó méretű haldarabok készültsége megfelelő. A szósz nem több egy átlagos paradicsomszósznál, jellemzően a paradicsom savai érvényesülnek, bár néhol előkerül egy-egy hagymacikkely, de az elvárható édes-pikáns-vibráló fűszerkavalkádból szinte semmi. Hiányzik a citromkarika és az olívabogyó is. Egyedül a cukkini viseli némi nyomát a sáfránynak. A paradicsom savassága nem helyettesítheti a citrusos ízeket, így a szósz elég egysíkú.

Legnagyobb hiányossága, hogy nem érvényesül a sáfrány: mintha kifelejtették volna. De még így, ebben a – nevezzük – bátortalan kiszerelésben is korrekt készítmény. A „tiszaörsi” tarhonya – gondolom, ott gyártják – bármennyire is kézműves termékként hirdetik, nem tűnik annak. Kurkumával ízesített lében főtt, ettől olyan szép sárga, viszont sótlan, de segítségére siet az aranymazsola és a pirított feles mandula. Egymagában nem túl ütős, de belekeverve a paradicsomszószba már inkább muzsikál.

Ha azt mondom, hogy ez a fogás bájosan felületes, akkor ezt semmiképpen sem szánom sértésnek, inkább azt a tételemet erősíti, hogy a Babka olyan, és tényleg olyan, mint egy nyitott otthon, ahova csak a barátok, a jó ismerősök, a családtagok, a feltétel nélküli hívők járnak. Gyöngyszem a Pozsonyi úton.

Pierre gasztroesztéta.

A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.