A gasztronómiai világ legrangosabb versenye, a Bocuse d’Or történetében állt már magyar az európai válogató dobogóján. Sőt a legtetején. Nem kétség, hasonló cél lebeg Dalnoki Bence és Nyikos Patrik szeme előtt, akinek csapatát éppen az a Széll Tamás irányítja a mostani versenyen, aki 2016-ban itt, Budapesten ért a csúcsra.

Az aszpikkal bevont és csak elméletben kóstolt látványételek univerzumából nehezen tört ki a honi éttermi elit. Főleg hogy séfjeink több Oscar-díjat is hazahoztak a nemzetközi megmérettetésekről. A fine dining nemzetközi világában viszont már a nyolcvanas évek óta a Bocuse d’Or az irányadó.

Egy lovag a névadó

Még az 1983-as lyoni Salon des Métiers de Bouche alatt született meg az ötlet, hogy olyan nemzetközi szakácsversenyt rendezzenek, amelyen a séfek és kukták közönség előtt, nyers alapanyagokból, életszerűen készítenek kóstolható, meleg ételt.

A verseny névadója az a Paul Bocuse (1926–2018), aki amellett hogy a nouvelle cuisine egyik éllovasának számított, három Michelin-csillag, MOF-cím (Franciaország legjobb szakembere) és az Évszázad szakácsa- (Gault Millau, 1989) elismerés büszke birtokosa is volt. Emellett a Francia Köztársaság Becsületrendjének lovagjaként a világ gasztronómiájának talán legnagyobb alakjává vált.

Az első hivatalos versenyt 1987-ben rendezték meg Lyonban, ahol a szakácsok és országok csapatvezető séfjei még meghívásos alapon szerepeltek. Húsz évre rá úgy alakították át a versenyt, hogy páros években regionális döntőket szerveztek Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában, majd az egész amerikai kontinensen és Afrikában. A világelsőséget jelentő arany Bocuse-szobrocskát pedig minden páratlan év elején a lyoni Sirha-kiállításon rendezett döntőn lehet megszerezni.

Az ezredfordulón már a Bocuse d’Or jelentette a legnívósabb gasztronómiai világversenyt, mégis itt, Magyarországon csak alig páran tudtak róla. A Magyar Gasztronómiai Egyesület alapítói vetették fel, hogy

2006-ban az akkori hazai megmérettetést Bicsár Attila, a budapesti Alabárdos étterem séfje nyerte, akit szerettek volna az akkor még meghívásos alapon működő Bocuse d’Orra delegálni, ám a francia szervezők ekkor még elutasították a magyar nevezést.

Egy kis párbaj árnyékában

2007-ben aztán jött a svédcsavar: noha a két mérvadó hazai gasztronómiai intézmény, az MGE és az MNGSZ megegyezett, hogy előbbi a Bocuse d’Or-ra, utóbbi a WACS- (World Association of Chefs’ Societies) versenyre koncentrál, ám úgy alakult, hogy utóbbi szervezet pályázatát fogadták be a francia rendezők 2008-ban.

Az MGE és az MNGSZ párbaját kihasználva Kreil Vilmos (aki mindkét szervezet tagja volt ekkor) gyorsan megalakította a Bocuse d’Or Hungary Akadémiát, amelynek vezetőjeként kénytelen volt látni, hogy az elégtelen felkészülésnek köszönhetően versenyzője, Kovács Sándor, nem tudta kvalifikálni magát a stavangeri selejtezőből a lyoni döntőbe.

A 2010-es újabb fájdalmas kudarc (Kostyál Gábor 18. helyen végzett a genfi európai selejtezőn) Kreil Vilmos lemondásához vezetett. Ez után a 2012-es brüsszeli megmérettetésre már a Magyar Bocuse d'Or nemzeti döntőjén győztes Széll Tamás nyerte el az indulás jogát. A korábbiaknál jóval jelentősebb felkészülésnek köszönhetően a 2012-ben elért kilencedik hely azt jelentette, hogy a verseny történetében először mutathatta meg tudását magyar versenyző a lyoni döntőben. Az ott elért tizedik hely pedig azt bizonyította be, hogy Magyarország bekerült a Bocuse d’Or középmezőnyébe. Ezt a pozíciót erősítette meg a következő évben a stockholmi európai versenyen, majd a Lyonban elért 13. hellyel Molnár Gábor és csapata.

Pénz, pénz, pénz

Ekkorra egyértelművé vált, hogy a dobogó közelébe kerüléshez több pénzre van szükség, ami állami támogatás képében meg is érkezett a szponzori bevételek mellé, köszönhetően a budapesti Európa-döntőt szervező Magyar Bocuse d'Or Akadémiának.

A több pénz, a hosszabb és professzionálisabb felkészülés, valamint a még a francia alapítókat is lenyűgöző szervezés meghozta a gyümölcsét:

A következő évben pedig a lyoni döntőn, amellett hogy a legjobb versenyplakát és hústál különdíját is elnyerte a csapat, az előkelő negyedik helyen végzett, ami azóta is az eddig elért legjobb helyünk a világdöntők történetében.

A következő évek versenyei már nem hoztak ekkora sikert a magyar csapat számára, de Pohner Ádám 2018-as torinói 8., majd lyoni 12. helyezése és Veres István tallini 9., majd a lyoni döntőben elért 11. helye azt mutatja, hogy masszívan ott vagyunk az élvonalat képviselő skandináv országok csapatai, illetve az olyan gasztronómiai nagyhatalmak mögött, mint Franciaország vagy – a dobogót néha sikeresen ostromló – Belgium, Luxemburg és Amerikai Egyesült Államok mögött.

A hazai rendezés tehát egyszer már bevált nekünk a Bocuse d’Or európai döntőinek történetében. Reménykedjünk, nem utoljára!

Az Index beszámol az európai döntő előkészületeiről és magáról a versenyről is, melyet ezen az oldalon követhet folyamatosan. Szurkoljunk együtt a magyar csapatnak a helyszínen és az online közvetítésen is!