A cikk második részében a mixerekről, turmixokról, tálas keverőgépekről, sous-vide-technikáról, a vákuumról és a designról írunk, míg az első részében a sütők, hűtők, edények és a kések trendjeit vizsgáltuk, erről itt olvashat.

Ahogyan azt már az első részben is írtuk, a konyhai eszközöknek van egy olyan köre, amelyek szükségesek, megkönnyítik a munkát vagy éppen magasabb szintre is emelhetik a végeredményt. Illetve vannak olyanok is, amelyeket először nagy lelkesedéssel forgatunk, használunk, majd szépen lassan túl körülményessé, feleslegessé válnak, és túl sok helyet foglalnak.

Így ezzel a tapasztalattal felvértezve érdemes gondolkozni, reálisan mire is van szükségünk? Emellett a Konyhakiállításon azzal a gondolattal is eljátszottunk, ha végtelen méretű konyhánk és kiapadhatatlan pénztárcánk lenne, mit is vennénk.

Mixer, turmix, keverőgép

A felső kategóriás készülékeknél érdekes, hogy az indukciós technológiával működő, melegítésre is képes mixer mekkora sikert futott Magyarországon és Európában, ahol a profi konyhákon már-már sztenderdfeleszerelésnek számít. Az amerikai szakácsok meg is szoktak lepődni, hogy miért éppen egy bébiételekre kitalált eszköz lett kötelező felszerelés nálunk az éttermeknél.

A burgonyapüré például a gyors fordulattól szappanos állagú lesz, míg a hollandi szósz esetében sem hoz a csúcsnak megfelelő minőséget, így a jobb csillagos helyeken a klasszikus emulziós mártást és a burgonyapürét szinte mindenhol kézzel készítik. Otthon viszont a krémleveseknél és például a madártej esetében vagy éppen a bébiételekhez jól szolgálhat.

Nálunk otthon valahogy úgy alakult történelmileg, hogy a turmixokból lett a legszerteágazóbb felesleges eszközpark. A nagy keverőgépünkhöz járt egy turmixfeltét, ahogyan az aprítóhoz (kutterhez) is, és ehhez jött még az említett melegítésre is alkalmas turmix, amit egyébként a Bocuse d'Or egyik hazai versenyzőjétől vettem meg jutányos áron. Ő, úgy látszik, akkor már rájött arra, hogy mennyire felesleges is egy ilyen otthon. Egy idő óta nálunk egy kancsó és egy nagyon erős botturmix sokkal hatékonyabban és helytakarékosabban működik.

Ami a tálas keverőgépet illeti, pont a koronavírus előtti évekig sütöttem heti szinten otthon kovászos kenyeret, amely hobbit éppen a nagy karanténkonyhás felfutás idején vettem takaréklángra, hogy megzabolázzam a bevitt szénhidrátokat. Azért ha ritkábban is, de használjuk a különböző stílusú kenyerekhez, pizzához és desszertekhez is. Mindezeket a feladatokat egy jókora tálban, kézzel vagy habverővel is meg lehet oldani, de mégis hatékonyabb és persze kényelmesebb is a keverőgép.

Ennek a kiválasztása mindemellett némi hosszú távú gondolkodást is igényel, mert ha olyat szeretnénk, ami legalább egy kilogramm tésztát tud kezelni, akkor mélyebbre kell nyúlni a zsebünkbe. Ez pedig akár a további vásárlásainkat is befolyásolhatja.

Én például olyat vettem, amelyre további kiegészítőket is lehet választani jó pénzért szép számmal. Ezek viszont újabb kérdést vetnek fel: vegyem-e meg például húsdarálóban a rátétet, vagy vegyek akár olcsóban egy minőségi gépet. Ez esetben az utóbbi mellett döntöttem, tovább szűkítve a konyhában rendelkezésre álló teret. A hozzá kínált fagylaltkészítő kiegészítő viszont bevált, mert nálunk folyamatosan a mélyhűtőben tartjuk. Ha fagyasztott zöldségeket pakolunk bele, nem foglal olyan sok helyet, és ha fagyira vagy szorbéra vágyunk, csak elő kell kapni. A rendes különálló fagylaltkészítők ezzel szemben nekem mindig túlságosan ormótlanok voltak, és ezt a kiállításon is így láttam, így ezt a döntést nem bántam meg.

A kereskedőkkel beszélgetve kiderült egyébként, hogy a koronavírus alaposan beindította a tálas keverőgépek iránti keresletet, és gyakori, hogy az autókhoz hasonlóan itt sem feltétlenül csak a teljesítményen és a technikai specifikáción múlik, ki melyiket választja, hanem az érzelmi faktor és az önkifejezés is bejátszik, így többen aszerint választanak, hogy szerintük melyik márka jeleníti meg inkább az egyéniségüket. Emellett sokaknak az arculat is számít, hogyan illeszkedik színe, formája a konyhába.

Ha én gazdag lennék:

A kiállításon az is kiderült, hogy míg az egyik magasra pozicionált márka nagy teljesítményű keverőgépénél kizárólag az alapfunkciókra koncentrálnak, addig a 200 ezer forint fölötti darabokat is kínáló márkánál olyan extrákat használhatunk, mint a tál alá beépített mérleg, a tálmelegítő funkció (csokoládéolvasztás, svájci mering, kelesztés), a beépített világítás, az elforgó érintőkijelző, míg a gép fedőlapjánál különböző színeket is lehet választani, hasonlóan, mint régebben a mobilok hátlapjánál. Hogy mindebből mi igazán hasznos, azt mindenki döntse el maga, de én közel 20 éve eddig a fapados verzióval elégedett voltam.

Egy tésztanyújtó kiegészítő esetleg jól jöhetne, mert szakácsoktól úgy hallottam, hogy azt még érdemes megvenni hozzá, és eddig otthon három különálló olasz gép esett szét. Közben a nyújtófa használatának kitanulása is jó játéknak bizonyult, főleg, ha ázsiai tésztákban gondolkodunk: érdemes megnézni ehhez csak egy sobatésztára specializálódott mestert, és mindjárt elfelejtjük a tésztanyújtót.

Sous-vide

A konyhakiállításon jól látható volt az is, hogy a sous-vide módszer mennyire leszivárgott már a hétköznapokba, és a tizedpontosságra beállítható vízmelegítő rudakat már rengeteg helyen kitették a kirakatba. Ezt a technológiát is sokan arra használják, mint a profi konyhákban, hogy amikor több idejük van, akkor hosszabban elkészítik az ételt, majd később vacsoraidőben, amikor minden perc számít, csak gyorsan regenerálva, adagokra bontva tudják adni a családnak.

A saját vízmelegítő és keringető eszközömet még akkor rendeltem egy startup cégtől az Egyesült Államokból, amikor nálunk csak hatalmas vagyonért lehetett hozzájutni. Így a professzionális konyhák eszközéhez képest még úgy is negyedéért szállítottak, hogy a vám és az áfa komolyan megnyomta az árat. Ma már persze annak is nagyjából a negyedéért hozzá lehet jutni. Nálunk otthon azóta nem kopott ki teljesen a konyhából. Ezzel a módszerrel gyakran különleges állagú, zselés fehérjéjű tojást, befőttes üvegben pástétomokat és néha kacsamellet szoktunk készíteni.

Ha én gazdag lennék:

A technológia nem csak a pontos hőkezelésből áll, hanem az esetek nagy többségében arra is szükség van, hogy előtte vákuumzsacskóba tegyük az alapanyagokat – a neve is azt jelenti: vákuum alatt. Ez tehát a vákuumgépek elterjedését is magával hozta. Eddig otthonra csak a bordás tasakokat kiszippantó és lehegesztő gépek voltak elérhetőek, de új trendként egyre többen kínálnak már olyan megoldásokat, amelyekkel a konyhákon dolgoznak.

A kamrás vákuum előnye nemcsak az, hogy olcsóbb zacskóba is zárhatóak a húsok, de általában erősebbek is, és az sem számít, hogy az alapanyagok esetleg nedvesek vagy éppen folyékonyak. Sőt, több esetben pont az a kamrás verzió egyik nagy előnye, hogy ezzel a módszerrel gyorsabban lehet marinálni, így például a gombát nem kell három napig pácolni, elég egy rövid programon átküldeni vákuummal, több kiszippantással és elengedéssel, így pillanatok alatt átjárják az ízek. A gyümölcsök esetében, mint például a görögdinnye, koncentrálhatjuk az ízt. Ugyancsak jó a módszer infuzionálásra is.

Bár láttunk igazi, komoly kamrás gépet is az expón, de annak az ára még mindig a negyedmilliós kategóriában helyezkedett el, így az még továbbra is a gazdagok, illetve a profik eszköze. Volt azonban több olyan gyártó, amely kínált valamilyen stabilabb dobozt, jól záródó szelepes fedővel, így ha ahhoz egy nagyobb teljesítményű zacskós vákuumozót csatlakoztatunk gumicsővel, akkor a kamráshoz hasonló eredményt érhetünk el. Emellett pedig az a startup, amely korábban a sous-vide rúddal állt elő, most éppen egy kamrás vákuummal jött ki, nagyjából a profi készülékek harmadáért, így hamarosan ez a megoldás is hétköznapivá válhat.

Design

A designt is leggyakrabban úri huncutságnak gondoltam, de a kiállításon kiderült, hogy már-már trendekbe illően alakítottuk ki a konyhát, amelynél a kezeletlen pultok és krómacél felületű hűtő határozza meg az arculatot, így akár loftosnak is nevezhető. A kissé már megkopott kőburkolatunkat pedig fahatású, magas kopásállóságú és vízálló, bepattinthatóan szerelhető vinylpadlóval borítottuk, amely ugyancsak illeszkedik a trendekhez, mint ahogyan azt a kiállításon ugyancsak megtudtuk. Mindemellett a közönség konyhabútortrendek arculatának megtalálásához szerintem a legjellemzőbb hozzáállást az egyik mellettem megszólaló látogatótól csíptem el: „olyat szeretnék majd, mint az” – mutatva egy egyedi tervezésű dizájnkonyhára – „csak ikeásban.”

Ami pedig az étkészleteket illeti, ugyancsak meglepően illeszkedünk a trendekbe: nagyon terjed ugyanis az ázsiai irányvonal, így például a vietnami pho leves és a japán rámen sikersorozatával egyre többen keresnek akkora levesestányérokat, amelyek korábban leginkább salátástálakként voltak használatban. Ebben az esetben viszont ázsiai motívumokat szeretnének a vevők. Ugyancsak sokan keresik a kis donburikat, a japán rizses tálkákat. Mi pedig pont ilyenekből eszünk otthon.

A japán étkészleten túl egyébként a japán étkezési kultúrából lehetséges, hogy nem éppen a hatalmas adagnyi gyorsan felfalható levesek világát lenne érdemes átvenni. Többek szerint ugyanis a sok hal és fermentált táplálék fogyasztása mellett azért sem híztak el sokáig a japánok, mert viszonylag kisebb tálakat használnak, és abból pálcikával fogyasztották az ételt, amely sokkal lassabb folyamat, mint amikor kanállal belapátoljuk a pörköltet nokedlivel, így van idejük folyamatában érzékelni, hogy mennyire telítette őket az étel, és nem csak utólag jönnek rá, hogy már sok.

Ha én gazdag lennék:

Ami a designt illeti, azt is megtudtam az egyik kiállítótól, hogy több nyugati országban nem a letisztult, steril hangulatú konyhákat keresik a leggazdagabbak, hanem olyanokat, amelyeken látszik az idő és a használat, így gyakran már eleve antikolt elemeket is beépítenek. A fabútoroknál sem feltétlenül a hibátlan, csomómentes tiszta felületeket keresik, hanem lehet benne pár görcs is.

Ami tehát az időt, a használatot, valamint a görcsöket illeti, a mi konyhánk is felveheti a versenyt a gazdagabbakkal, ami viszont hiányzik, az a nagyobb tér. Ez a tényező viszont kreatívabbá tesz, és minden fölöslegességet levagdos. Én így nem is egy sokkal nagyobb helyiségre vágynék.

Sokkal inkább terjeszkednék a kert felé, ha lenne, és persze olyan helyen, ahol a szomszédokat sem zavarja a füst. Ahogyan Délkelet-Ázsia sok részén, itt rendeznék be kültéri konyhát, ahonnan, tavasztól ősz végéig talán, ki sem költöznék. Lenne ott kamado, amit modern mai kemenceként használnék, ahogyan a kiállításon is láthattunk több tojásformájú kerámiasütőt, amelyben pár marék faszénnel és némi fával csodálatos BBQ-húsokat lehet készíteni, és persze öntöttvas fazekat is be lehet tenni egytálételeknek, vagy éppen kenyeret sütni is remek. Persze egy valódi kemence is jöhetne, de egy egyszerű tűzrakó hellyel is el lehetne boldogulni, hiszen ez az igazi kihívás egy szakácsnak.