Amíg az arcomat kapargatják, addig nincsen semmi gond, de amikor a nyakam közepén érzem a borotvapengéjét, akkor eszembe jut minden toroknyisszantás, amit filmben valaha láttam, kivéve a Sweeney Todd, mert arra jobb nem visszaemlékezni. Itt ülök a Budapest Barber Shop 200 kilós, Amerikából importált borbélyszékében, a tökéletesen berendezett szalonban, ahol egy srác kalapban éppen egy nagyon éles késsel, nagyon óvatosan és félelmetesen határozottan próbálja leszedni a szőrt a nyakamról. Legutóbb akkor voltam mozdulatlan, amikor a nyolcvanas években egy dunaújvárosi fodrászhölgy pengével igazította a tarkómnál a hajamat, és a lelkemre kötötte, hogy ne mozduljak, ne tüsszentsek, ne köhögjek, mert valami szörnyű dolog fog történni. Egy perc alatt lett belőlem akkor ötéves gólem, azt a gólemséget pedig csak hétfő este a hetedik kerületben tudtam megismételni.

Ami azért vicces, mert legalább tíz éve várok arra, hogy besétálok egy üzletbe, kérek egy borotválást, a szakember meg nekiáll azzal a kihajtogatható pengével, amiről egyszer egy filmszakos ismerősömmel megállapítottam, hogy a legszörnyűbb horrorfegyver, ami létezik. Hogy ez az évtizedes vágy hogyan alakult ki, azt már nem tudom, biztos arról van szó, hogy a férfilélekben kialakul egy ilyen bujkáló ösztön, hogy szolgáltatásba burkolt életveszélyes dolgokat szeretne kipróbálni. Vagy csak olyanokat, amiket már ezerszer látott máshol, én például a borotválásról szerzett tudásom nagy részét abból A diktátor annak a jelenetéből szedtem, amikor Charlie Chaplin a Magyar táncok dallamára szőrtelenít valakit. Azt mondjuk nem gondoltam át, hogyha Chaplin lenne a borbélyom, akkor Brahms első perce után lehetne hívni a mentőt, mert tuti szívrohamot kapok.

Most tahó leszek, de a Budapest Barber Shop papíron irtózatos köcsögségnek tűnik. Egy szalon, ahol fiatal, jelentősen tetovált férfiak vágják a hajakat. Ahol vállalnak borotválást. Ahol ingyen, a belépéshez jár egy hideg ital. És ahol nőket nem szolgálnak ki. A berendezés olyan, mintha minden férfiálmot összegyúrnának egybe. A pultokat raklapból építették, a kiegészítők egyszerre jöhettek bolhapiacról és modern fodrászboltokból, a falakon csak olyan hajú férfiak képei vannak, akiktől megtartanám a távolságot, a galériáról meg valami általam ismeretlen oknál fogva egy didzseridu lóg.

Nem sokáig ismeretlen az ok, hamar kiderül, hogy a Budapest Barber Shop egyik tulajdonosa, Áron a Gellei-fodrászcsaládból egy évet töltött Ausztráliában. A bátyja tízet. Még ott találták ki, hogy lehetne nyitni nyugat-európai, amerikai és ausztráliai mintára egy olyan borbélyüzletet Magyarországon, ami nem olyan, mint az itt szokásos fodrászok, hanem inkább hasonlítanak egy zártkörű férfiklubra. Nekem egész életemben kelletlen középkorú asszonyok, betanuló lányok, és a fodrásztársadalom valahol a kettő között található egyéb dolgozói vágták a hajam, általában azt a parancsot követve, hogy legyen olyan izé, mint a múltkor, úgyhogy először meglepődök azon, hogy egy fiatal srác a kezembe egy hűtött dobozt nyom, a fejébe pedig kalapot, aztán megdönti a székemet. Amikor megdönti, már nincsen kezemben, mert akkor szépen végigöntöttem volna magamon.

Amikor megkapom az első törölközőmet az arcomra, akkor azon is elgondolkodom, hogy az egésznek a rituálé jellege az, ami biztos mindig is vonzott, a pengereklámok mindig arról szólnak, hogy minél gyorsabban borotválkozz meg, hogy csak egyszer kell lehúzni, és akkor is rögtön lehűt, sőt, már húzni sem kell igazán, csak végiglegyinteni az arcodon és a szőrödnek hűlt helye. Ezzel szemben a borbélynál úgy érzem magam, mintha éppen főznének, kitalált és nyilván generációs alatt finomított mozdulatok következnek egymás után, egyszer kenik az arcom, máskor meg rátesznek egy forró törölközőt. Ami egy meglepően hülye élmény, mert egyrészt egy meleg ruhát gyurmáztak bele az arcomba, másrészt meg folyamatosan az az érzésem, mintha az anyag a fejemen saját életet élne és mint valami mélytengeri lény, lassan mocorogna és fodrozódna tovább az arcomon egy meleg, nedves gyurmalin.

Áron közben elmondja, hogy ne aggódjak, már egy ideje nem vágott meg senkit. Azt is hozzáteszi, úgy gondolta, hogy hülyeség egy ilyen üzletet nyitni Budapesten, itt tényleg megvannak a berögződött fodrászok, egyre nagyobb teret kapnak a gyorsan/olcsón/mosás nélküli komplexumok, ahova futószalagon tolják be a vendégeket, az embereket meg úgysem fogja érdekelni egy hely, ami nyugat-európai mintára működik. Pedig de. A Budapest Barber Shop júliusban nyílt meg, amikor mi hétfőn megyünk, akkor ötkor egy kis türelmet kérnek, mert akkor tudnak csak ebédelni.

Nem emlékszem arra, hogy mikor borotválkoztam utoljára, valószínűleg tavaly, vagy azelőtt, úgyhogy meglepődök a penge sercegésén és azon, hogy ez az önszépítés úgy történik velem, hogy más csinálja, előttem meg nincsen tükör. Áron megkérdezi, hogy ne hagyjunk-e viccből egy bajuszt. Azt mondom neki, hogy az viccnek kicsit erős lenne. A borotválkozás nem tart tovább pár percnél, utána még kapok hideg törölközőt is, ami úgy hiányzik nekem, mint még egy korty, aztán a székem felmegy egyenesbe, én pedig szembenézek a 16 éves önmagammal, aki azt gondolta, hogy minden egyes rohadt nap majd borotválkozni fog, mint az igazi férfiak. Haha, röhögnék a 16 éves önmagam pofájába, de most túl boldog vagyok attól, hogy teljesült egy álmom.