Nem elég, hogy a nyakunkon a közel-keleti és az ukrán válság, otthon egy másik krízissel is szembe kellett néznem. A saját ágyába kellett szoktatnom a másfél éves fiamat. Az emberkísérlet során az is kiderült, hogy ezzel a kihívással nem csak nekem kell megküzdenem.
A gyereknevelés veszélyes üzem: mindenki mindent jobban tud, de egyetemes igazságok nincsenek, a szülő folyamatosan őrlődik, jó úton jár-e, vagy már végleg elcseszte. Ha rajtam múlna, mindent hagynék úgy, ahogy Isten megteremtette, a gyereket például ott, ahol akar lenni.
De nem csak rajtam múlik.
Kati, a párom, hónapok óta szenved, hogy félóránként, óránként sír Dávid, a legkisebb, másfél éves fiunk, és ennek mindig az a vége, hogy az ágyunkban köt ki, pedig van neki saját kiságya. Nekem ezzel különösebb bajom nem volt, még azt is megszoktam, hogy időnként orrba vág alvás közben a kis lábacskájával.
Aztán Kati egy nap komoly döntésre szánta el magát. Bejelentette, hogy ennek a helyzetnek ő véget vet, nem bírja tovább. „Rendben, ahogy akarod. De nem lesz könnyű” – mondtam, majd amikor a részletekről kérdeztem, kiderült, ő arra gondolt, hogy én fogom átszoktatni Dávidot a kiságyába. „Na, fasza” – ez volt az első és utolsó gondolatom a témában, attól kezdve igyekeztem átmosni az agyamat.
Van, aki előtte napokig meditál, van, aki pszichológushoz megy (na jó, ha gyereke van, akkor erre úgysincs ideje), és van, aki alaposan kialussza magát. Én a magyar néplélek titkos fegyverarzenálját, a pesszimizmust, a végső elkeseredést és a kilátástalanságot húztam elő lelkem legmélyebb bugyraiból. Régóta meggyőződésem, hogy minden egyes kihívásnál a legjobb taktika a totális pesszimizmus, a legrosszabbra való felkészülés. Ha így állunk hozzá bármilyen kihíváshoz, akkor a legrosszabb dolog, ami a végén történhet velünk az, hogy megtörténik az, amire vártunk: a legrosszabb. De általában nem a legrosszabb történik ilyenkor, hanem valami jobb. Sokkal jobb. Így a kellemes csalódást majdhogynem garantálni lehet. Ez a taktika az ágyátszoktató, anyatej-leszoktatós akciónál is bevált , de ne szaladjunk ennyire előre.
Kedden reggel a nagyszülők elviszik vidékre a nagyobbik fiamat, Kati elmegy otthonról, és csak szerda délelőtt jön haza. Az első nap tehát reggeltől estig én leszek Dáviddal, akit ha akarnék, se tudnék megszoptatni, és ezzel szerencsére ő is tisztában van. Szerda délelőtt aztán pár órát Kati lesz vele, addig pihenek, feltételezve, hogy keddről szerdára egy percet sem tudok majd aludni. Szerda déltől csütörtök délelőttig szintén csak én leszek vele, csütörtök délelőtt pedig pár órát Kati. Aztán legközelebb péntek reggel veszi át a gyereket, és péntek este már ő fekteti. Ha minden jól megy, akkor utána már nem lesz semmi gond, Dávid megszokja az ágyát, és nem kel fel óránként.
Mielőtt belevágtunk volna, megkérdeztük egy pszichológus barátunkat és a védőnőt is, jó ötlet-e ez az egész, vagy egy utolsó szemétládák vagyunk, és gyógyíthatatlan lelki sebeket okozunk ezzel Dávidnak. Merthogy néhány ismerősünk azt állítja, hogy ha így cselekszünk, akkor a gyereknek
Csakhogy a védőnő és a pszichológus barátunk azt mondta, csináljuk nyugodtan, ne aggódjunk a gyerek miatt. De néhány dologra azért felhívták a figyelmünket:
Reggel elment otthonról Kati és vele a mellei, a mellekkel pedig az anyatej, de Dávidnak egyik sem hiányzott. A nappal nyugodtan telt, olyan harmónia volt közöttünk, mint a kilencvenes években Orbán Viktor és Simicska Lajos között.
Este gondosan végrehajtottam a rituálét, vacsoráztatás, fürdés, tejivás, mesélés, a vízébe pedig amivel itattam, becsempésztem egy kis citromfű teát, amiről úgy tudom, hogy nyugtató hatású. Feltettem egy kis Mozartot, és ahogy haladtunk előre a rituáléban, egyre halkabbra vettem a zenét – de lehet, hogy ezzel az egész zenehallgatással csak magamat nyugtatgattam. Utána a karjaimba vettem Dávidot, mászkáltam vele a lakásban, és pár perc múlva láttam rajta, hogy elálmosodott. Ennek a jelei egyértelműek: egy irányba néző tekintet, időnként egy-két ásítás. Mondtam neki, hogy keressük meg a kedvenc állatát, Karcsikót, aminek az egyetlen hátránya, hogy hiába van plüssből, valójában fakerekeken gurul, úgyhogy nem a legjobb alvótárs.
Dávid bedőlt a trükknek, de már a kiságyban rögtön leesett neki a tantusz, és nekiállt sírni. Percre pontosan 58 percen keresztül. Persze simogattam, nyugtatgattam, de ő a kezével ellökött. Kegyetlen érzés volt, de nem volt mit tenni. Az iraki gyerekekre és az ISIS lefejezős videóira gondltam, és arra, hogy van annál sokkal fájdalmasabb is a világon, mint az, hogy egy gyereknek a saját ágyában kell aludnia. Nem azt mondom, hogy ez lelkileg megnyugtatott, de így könnyebb volt elviselni ezt az 58 percet, amire egy baleset tette fel a koronát: amikor nyúltam le Dávid kulacsáért, véletlenül bevertem a fejem a másik gyerekágy szélébe.
Az Univerzum biztos így büntetett meg kegyetlenségemért, de a lényeg, hogy 58 perc sírás és permanens nyugtatgatás pontban 20 óra 58 perckor Dávid elaludt. Legközelebb éjfélkor kelt fel, majd utána óránként. Ekkor még újra felállt az ágyában, sírt, de 3 perc múlva visszafeküdt és tovább aludt. Egy trükköm volt: megmutattam neki Karcsikót, akihez aztán mindig hozzábújt, átölelte, és már aludt is.
Ez óriási előrelépés volt.
Persze a lelkiismeret-furdalás egész éjjel nem hagyott aludni, furcsa gondolatok cikáztak a fejemben:
Mi lesz akkor, ha ez a három éjszakás anyatej-leszoktató kúra lelki sérüléseket okoz neki? Hogy fogok elszámolni a lelkiismeretemmel? Mi van, ha emiatt lesz később drogos? Vagy a rosszabbik eset, KDNP-s? Mi van, ha Fazekas Sándorral vagy Falus Ferenccel is ezt tették a szülei gyerekkorukban és attól lettek olyanok? Jézusom, hogy fogok a fiam szemébe nézni, ha 30 év múlva azt veszem észre, hogy ő nem is nézi, hanem megtekinti a dolgokat? És mindezt emiatt az éjszaka miatt. Biztos, hogy ez a jó megoldás? Mi van akkor, hogy ha a védőnő, aki ezt javasolta, esetleg pszichopata? Kedves, aranyos, de valójában rosszat akar. Mi van, ha én vagyok pszichopata, amiért ezt az egészet képes vagyok végigcsinálni hidegvérrel? És az a citromfűtea, ami nyugtat... Nem adtam neki egy kicsit sokat abból? Biztosra akartam menni, jó, de lehet, hogy nem felnőttadagot kellett volna.
És ami a leginkább foglalkoztat: reggelre megbocsát?
Reggel Dávid már egyáltalán nem sírt, nem haragudott rám. Mosolyogva ébredt.
A nappal ugyanolyan könnyű volt, mint az éjszaka. Azaz dehogy. Amikor Kati délelőtt hazajött, átvette Dávidot, én pedig lefeküdtem aludni. Azaz csak lefeküdtem volna, de amikor a szomszéd, kilencvenvalahány éves Gyuszi bácsi ápolónője meghallotta, hogy Dávid a lépcsőházban van, szólt Gyuszi bácsinak, hogy nézzék meg, mert imádják. Mindketten kijöttek, majd ugyanazzal a lendülettel bezáródott mögöttük az ajtó. Ott állt Kati, Dávid, Gyuszi bácsi és az ápolónője, és a segítségemet kérte. Én pedig autóba ültem, és elmentem Gyuszi bácsi lányának a munkahelyére, át a városon, hogy elhozzam a pótkulcsot, amivel vissza tudnak jutni a lakásba. Egy percet sem volt időm aludni. De Dávid sem igényelte az anyatejet, még akkor sem, amikor Katival volt.
Az este viszont kárpótolt. A rituálé lement, és láss csodát, Dávid utána már magától ment az ágyába. Amikor betettem a helyére, akkor 5, azaz öt percet sírt, nyugtatgattam, és már aludt is! Szenzáció, csoda, körbetelefonáltam a családot, és elújságoltam a hírt. Az éjszaka is viszonylagos nyugalomban telt, felébredt ugyan kétóránként, de minden esetben 1 percen belül elaludt. (És tényleg 1 percen belül, ugyanis mértem az időt.)
Ez már egy nehezített este volt, mert ezen az estén már Kati is hazajött. Elmondtam neki, mi a teendő, de nem tudta lefektetni Dávidot, helyette mindketten sírtak. Ekkor, mint egy tapasztalt róka, átvettem az irányítást. Elővettem régi cimborámat, Karcsikót, és működött a trükk. Ha nem is öt, de 15 perc alatt elaltattam. Éjszaka ugyan még párszor felkeltem hozzá, de 1-2 perc nyekergés után aludt. És ezek már csak nyekergések, nem pedig sírások voltak, ráadásul már fel sem állt az ágyban, a legrosszabb esetben is csak felült.
Három nap pokolra számítottam, de ebből csak egy óra volt pokol a három nap alatt, úgyhogy azóta is emelt fővel járok a családban, kivívtam Kati tiszteletét. Ha szöget nem is tudok a falba verni, egyetlen tárgyat sem tudok megszerelni, és azt sem veszem észre, ha valami elromlik, de bebizonyosodott, hogy egy valamire képes vagyok: a saját ágyába szoktatni a fiamat.
Azoknak tehát, akik hasonló kihívásokkal küzdenek, azt mondom, NE ADJÁK FEL! VAN REMÉNY!
És ha ez még nem lenne elég, íme néhány rendkívül bölcs gondolat nálam sokkal bölcsebb emberektől arra az esetre, ha nagyon sírna a kölyök:
„Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.” (Paulo Coelho)
„Minden áldott nap hinned kell abban, hogy ami a tiéd, az a tiéd lesz. Amit neked szántak, az nem pottyanhat más ölébe, és ha megérkezett, ő bizony nem megy sehova. Visszajön, megsimogatja a buksidat, lehajol, egy puszit nyom rá, magához húz, és közli, hogy ő aztán marad, még akkor is ha a világ összedől. Feletted fog állni, hogy még véletlenül se zúzzon darabjaira. Mert ő ezért van. Hiszen ő érted van, te meg érte." (Oravecz Nóra)
„Elhiszem, hogy fáj. Benned van, és benned is marad, de csak addig, amíg meg nem érted, és el nem tudod engedni. Onnantól könnyebb lesz. De igen, még érezni fogod néha, fájni fog, de egyszer majd eljön annak is az ideje, amikor fájdalom nélkül tudsz azokra a sebekre nézni, amik most megölnek. Mosolyogva, mert pontosan fogod tudni, hogy melyik hova vitte el. Örülj neki, ha fáj. Megváltoztat, megerősít, bátrabbá tesz. Nem fogsz félni. Csak egyszer kell erőt venned magadon, onnantól menni fog. Aztán meg fogod tudni, hogy mindenen túl tudod tenni magad. Mindig.” (Oravecz Nóra)