Lassan bérletet válthatnék a Kőbánya alatti alagútrendszerbe, annyit járok ide, csak most épp autózom abban a járatban, ahol három hete még futottam. Na, nem lustaság miatt váltottam a kocsira, de harminckilónyi búvárfelszerelést gyalog kellemetlen lenne lecipelni a merülőhelyig. A fűtés a legmagasabb fokozaton jár, mert az alagútban talán 12-13 fok lehet, ami még nem lenne olyan hideg, de a levegő viszont nyirkos, nem várom a kiszállást. Néhány autóból álló konvojunk végül öt perc autózás után megáll egy nagyobb teremben, itt tartják az eligazítást. 

A piszkosfehér falú termek között egy fő-folyosó fut, a padlón koszos víz csordogál, pár méterenként egy-egy lámpa világítja be a helyet. Nem olyan rég még Jude Law forgatott itt, a Kém című film első pár jelenetét konkrétan ezekben a termekben vették fel. Valamint ugyanitt  szerelték össze a Messerschmitt vadászgépeket a német hadseregnek a második világháború alatt. Mi pedig búvárkodni fogunk itt. 

A parkolónktól alig pár méter a rácsos ajtó, ami mögött a lépcső már a víz alá vezet. Még utcai ruhában nézzük meg, de az már itt is látszik, hogy a víz elképesztően tiszta, és nem csak szemre: a sok köbméter mészkövön átszűrt talajvizet nyugodtan meg is lehetne inni. 

Az egyetlen baj vele, hogy úgy nagyjából 10-12 fokos. Ezen a ponton fontos tisztázni, hogy alapvetően kétféle könnyűbúvár ruha létezik: a száraz és a nedves. Előbbi tökéletesen szigetel, az alá felvett pehelybéléses ruha akár jég alatt is melegen tart, a kezeléséhez viszont tapasztalat kell, ami nekem nincs, így marad a nedves. Ez habosított műgumiból készül, ami az apró buborékok miatt jól szigetel. Nem úgy véd a hideg ellen, hogy nem engedi be a vizet, hanem úgy, hogy a beengedett vizet átmelegítjük a testünkkel, a ruha pedig melegen tartja azt. Később kiderült, hogy ez mire elég akkor, amikor negyven percet töltök a tízfokos vízben. 

Két, háromfős csapatban indulunk, húsz perc késleltetéssel, hogy ne akadjunk össze, én a második turnust választom. A legtöbben tizenkét literes palackokkal merülünk, kétszáz bar nyomás feszíti őket, azaz 2400 liter levegő van bennük. Egy átlagos felnőtt felszíni levegőfogyasztása húsz liter percenként, de ahogy nő a mélység, egyre többet használunk. A légzőautomata egyre nagyobb nyomással adja a levegőt, mert a tüdőnkre nehezedő víz nyomása miatt képtelenek lennénk beszívni.  

Mi 18 méterig fogunk merülni, nyíltvízi búvárként nem mehetünk le a kút legmélyebb pontjára, mert az már zárttéri merülésnek számítana. Ehhez magasabb végzettség és sokkal komolyabb felszerelés is kell. Pont emiatt voltak kétségeim a programmal kapcsolatban, hogy a több mint 13 ezer forintos díjért cserébe mennyire visznek el minket merülni? Csak a folyosón úszkálhatunk majd? 

A vezetőnk, Zsolt, már vár minket a folyosón, ő szárazruhában, mi nedvesben. Ahogy lelépkedek a lépcsőn, befolyik a víz a ruha cipzárjain keresztül, és szép lassan lejut mindenhova. Amíg fel nem melegszik, főleg alhasnál olyan, mintha satuba fogták volna az embert, de mire elmerülünk, már jó. Legalábbis addigra nem érezem, az arcomon viszont fájdalmas a hideg víz érintése, mintha sok tű egyszerre fúródna a bőr alá. Itt egy pillanatra kételkedni kezdek abban, hogy valóban megéri az élmény ezt a sok szenvedést.

Végigúszunk egy folyosón, ahol legfeljebb egy méter mély lehet a víz, de a végén valójában egy tizenöt méter mély terem fölé úszunk ki. A járat végéről egy létra visz le a padlóra, de rég nincs már rá szükség, itt ember már évek óta csak úszva közlekedik. Látszik, hogy valósulhat meg szabályosan a merültetés: a terem teteje, és a vízfelszín között levegő van, így tulajdonképp egy hatalmas, földalatti medencében úszunk. Bármilyen probléma adódik, biztonságosan fel lehet emelkedni. 

És ennek ellenére nem snassz, sőt, ahogy lenézek a folyosó végéről a terembe, egyszerre elfelejtem a hideget. A látvány mindent megér, egy vízalatti lámpa világítja meg a terem egy részét, lent pedig törmelék és eszközök hevernek mindenfelé, mintha megdermedt volna egy pillanat. Mint egy félelmetes horrorfilm díszlete: élőben elég csábító, hogy minden járatba be lehet úszni, és minden alagutat fel lehet fedezni. Csodás díszlet a gázpalack-szállító kordé, pont úgy áll ott a víz alatt, mint ahogy sok évtizede otthagyták. 

Hogy szokjuk a környezetet, a falak mentén úszunk néhány kört a teremben, fokozatosan egyre lejjebb süllyedve. Acél gerendák és vízvezetékek állnak ki a falból, de megvan még a kábelek kerámia szigetelése is, sőt, helyenként maga a villanykörte is a helyén van. A látótávolság legalább nyolc méter, a vízben csupán apró törmelékdarabok úsznak. Amikor leérünk az aljzatra, beleütközünk egy fémszerkezetbe, ami egy akna korlátja. Csigalépcső visz le, aminek még megvannak a kovácsolt díszítőelemei, igaz, a sok réteg rozsda alatt nehéz kivenni az egykori motívumot. Az akna többszintes, de nyíltvízi búvárként csak egy emeletet úszhatunk le. Itt, 18 méter mélyen még több egykori szerszám és berendezés hever, és kevés fény szűrődik be. A kilélegzett levegőnk buborékjai elakadnak a plafonon, és eggyé állnak össze, úgy néz ki, mintha kis higanygömbök úszkálnának. 

Az akna elhagyásakor kezdem érezni a hideget, főleg a végtagjaimnál. Percről-percre jobban fáztam, egyre többet gondoltam arra, hogy vajon mennyi lehet még hátra a merülésből. Negyven percesre tervezték, úgy a felénél járhatunk. Meglátogatunk még egy másik termet, ami a főterem távolabbi végéből nyílik, itt óvatosan kell úszni, nehogy felverjük a finom iszapot.  

Egy hasadékban még felfedezünk vagy száz pár kínai cipőt. Állítólag tulajdonosuk, egy árus a rendőrök elől menekült, és akkor dobta le egy hasadékba, hogy majd visszajön érte, ha elül a por. Emberünk rendesen elszámolhatta magát, mert a cipők végül 15 méter mélyen kötöttek ki. 

A merülés végére már nehézkessé válik a mozgás, tagjaim még úgyis ledermednek, hogy két búvárruha van rajtam. Ennek ellenére nem lehet kihagyni az utolsó járatot, ami olyan 8-10 méter hosszú lehet, nem vezet sehova, de ugyanolyan érzés kiúszni belőle a terembe, mint első alkalommal. Negyven perc után vesszük az irányt a kijárat felé.

Odakint olyan, mint legutóbb a futás után: hiába a megterhelő erőpróba, mindenki vigyorog. Senki sem bánta meg, hogy eljött, pedig a hideg víz miatt keményen érvényesült a valamit valamiért-elv. Bevásárlókocsikba pakoljuk a felszerelést, mert ezekben sokkal könnyebb visszatolni, mint a hátunkon cipelni. A sok remegő, vizes alak a kocsival úgy néz ki, mintha egy groteszk black friday-en lennénk. Eddig nem fordult még meg a fejemben, hogy a búvárkodás profibb ágai felé mozduljak, de ha ez volt a demo, akkor tudni akarom, mi az, amit a technikai búvárok látnak.