Ha valaki Magyarországon azzal szórakozik, hogy rendőrségi fotókat böngészik mondjuk a Police.hu oldalán, egészen furcsa képe lehet az országról. Mindenféle, furcsa vonalzók mellé tett böllérkések, egy ellopott üveg bor, visszaszolgáltatott kakas, meglopott, de megsegített áldozattal kezet fogó járőrök és így tovább.

Absztrakt, esztétikai szemmel nehezen értékelhető, de mindenképpen hasznos fotók, amik dokumentálnak, de valószínűleg sosem rendeznének belőle egy olyan átfogó tematikus kiállítást, mint a New York-i Metropolitan Museumban, ahol temérdek, bűnüldözésben használt képet és belőlük inspirálódó modern művészeti alkotásokat mutatnak be.

A rendőrségi fotó (egy szemből, egy profilból) fogalma olyan, amit minden ember ismer, aki háromnál több filmet vagy rajzfilmet látott az életében. És mint a filmek, ez az intézmény is Párizsból indult, méghozzá Alphonse Bertillon segítségével. Bertillon tehetős, statisztikusokat és tudósokat is a tagjai között tudó család gyermekeként került a párizsi rendőrség azonosítási osztályára, ahol megkapta a feladatot, hogy valami értelmes módszert találjon ki a bűnelkövetők rendszerezésére.

Ezt meg is tette, a róla elnevezett „bertillonage” nevű eljárás szigorú szabályok szerint működött, az elkövetőt háromféleképpen kellett dokumentálni: először a külsejét kellett aprólékosan megmérni, direkt erre kitalált eszközökkel (például megmérték az ujjai hosszát), aztán le kellett fotózni szemből, profilból, majd egy szintén nagyon részletes módszer alapján le kellett jegyezni a megkülönböztető jegyeit. Bertillon nem bízott semmit a véletlenre, egyrészt pontosan előírta, hogy mikor, milyen sorrendben és hogyan kell elvégezni a méréseket, másrészt pedig kitalált egy vizuális segédanyagot, aminek a segítségével le lehet írni a jellemzőket.

Azt nem tudom eldönteni, hogy ő tolta-e túl a fül különböző fajtáinak vizsgálatát, vagy ez a modern bűnüldözésben ugyanannyira fontos, mint százhúsz évvel ezelőtt, mindenesetre ki volt állítva egy olyan rendőrségi puska, amin legalább hatvan különböző fülfajta volt. A külső ismertetőjegyek részletes leírását portrai parlénak, azaz beszélő arcképnek nevezik; Bertillon katalogizálta a jobb és a bal fül különbségét, az állcsúcs szögét és a homlok redőinek mintáját is.

Bertillon eljárása hatalmas siker is volt, a 19. század utolsó évtizedében Párizsban első számú feladat volt a bombagyáros anarchista merénylők felkutatása, a bertillonage pedig annyira jól bizonyított, hogy sikerült megtalálni a Ravachol néven futó főbűnözőt. A siker hatására Berillont kitüntették, a módszerét pedig átvették Európában.

A francia azonban nem csak a rabosítási eljárásban volt úttörő, ő volt az első, aki a bűneseteknél készített fotókat egy saját fejlesztésű kamerával és a hozzá való elemmel. Ez volt az, ami a modern amerikai bűnfotózásra is nagy hatással volt, Bertillon ugyanis a holttest mellett készített képeket a helyszínről, a közeli tárgyakról, valamint minden olyan lehetséges dologról, ami a nyomozás elősegíthette.

De természetesen nem lenne világ a világ, ha nem egy magyar lett volna az igazi úttörője ennek a szakmának. A fotózás először 1850-ben jelent meg mint a bűnüldözést segítő eszköz, a Metben pedig ott figyelt egy korabeli album egy Samuel G. Szabó nevű fotóstól, amiben a korszak elkövetőit örökítette meg. Sajnos Szabóról nem sokat tudni azon kívül, hogy feltehetőleg ő is a rendőrséggel együtt dolgozott, amikor a haramiákat katalogizálta. A Rogues, a Study of Characters (Útonállók, karaktervizsgálat) című albuma inkább olyan, amit manapság sminkesek és stylistot vesznek elő, ha éppen egy westernfilmen dolgoznak, és nemigen lehet a bűnüldözésben használni, mert sok tudományos alapja nincsen. Csak igazolványképekként sorakoznak benne a zsebtolvajok, késelők, gyilkosok és egyéb bűnözők képei.

Míg Európában a fotó ilyesféle felhasználású sikertörténetét a párizsi robbantók kézre kerítése jelentette, Amerikában pár évtizeddel korábban, a Lincoln-merényletnél vették hasznát az új technológiának. Huszonnégy órával azután, hogy 1865. április 14-én John Wilkes Booth lelőtte az elnököt a Ford Színházban, a titkosszolgálatnak már sikerült fotókat szereznie Boothról és két másik összeesküvőről. A képeket Alexander Gardner stúdiójában sokszorosították, pár nappal később pedig készen volt az első, fényképeket is alkalmazó körözési poszter. Gardner aztán az egész ügynek a hivatalos fotósa lett: Lincolnnal párhuzamosan a konspirátorok több (meghiúsult) merényletet is terveztek, elfogásuk után a fotós több szögből megörökítette őket, egész alakos képpel is, és ott volt a merénylet tervezőinek kivégzésén is. 

A vadnyugat halálára is nagy hatással volt a fotózás, mivel a mendemondák helyett már léteztek képek a leghíresebb postakocsirablókról. Van kép például Butch Cassidyről is, ahogy a cimboráival együtt pózol egy fotóstúdióban, városi öltözetben, vékony karimájú kalapban, mintha nem is azzal szórakoznának, hogy egyébként pénzt követelnek azért, hogy életben hagynak embereket. A fotók segítségével könnyen be lehetett őket azonosítani, az akkoriban elterjedő távírók pedig gyorsan vitték a hírt, hogy kikről volt szó.

A legviccesebb korabeli eljárás pedig az volt, hogy a körözött bűnözők képeit retusálták, hogy jobban mutassanak az újságokban. Viszont a retusálás miatt egyre furább, eltúlzott vonásai voltak minden bűnözőnek, mintha egy Lucky Luke-képregényből jöttek volna, és nem az utcáról.

De nem minden fotós működött együtt a hatóságokkal. Arthur Fellig – ismertebb becenevén Weegee – a legendák és a tények szerint is általában hamarabb ért ki a legtöbb bűntény helyszínére, mint az oda kirendelt járőrök. A trükkje egyébként az volt, hogy a rendőrséggel szemben lakott, és egy hivatalos rendőrrádiót használt, így azonnal megtudta, merre induljon. Weegee groteszk, néha szörnyű dolgokat megmutató fotói jelentősen hozzájárultak a bűnös nagyváros fogalmának felerősítéséhez, de nagy hatással voltak a korabeli filmekre is. Bár az tény, hogy egyetlen korabeli amerikai filmben sem mutogattak az utcán talált levágott fejet.

Igaz, az újságokban sem. A korabeli bűnügyi fotózásban ugyanis az volt a szokás, hogy a hullákat mind hatalmas X-ekkel takarták ki. A váltást az 1929-es Bálint-napi mészárlás hozta el. Az egyébként a Van, aki forrón szereti-ben is megmutatott leszámolás során Al Capone emberei rendőrnek öltözve a konkurens bűnbanda tagjait egy falhoz állítva, kegyetlenül gépfegyverezték le.  Addigra  a korabeli sajtónak és a hétköznapi embereknek is elegük lett a szervezett bűnözésből, a Daily News pedig cenzúra nélkül, címlapon hozta le a véres holttestek fotóit.

Kemény korszak volt a húszas évek vége az amerikai sajtóban. 1928 januárjában Tom Howard – minden addigi tiltás ellenére – becsempészett egy bokájára rögzített fényképezőgépet a Sing Sing kivégzőszobájába, és megörökítette – rossz minőségben, elmosódva, de láthatóan –, ahogy éppen villamosszékben kivégzik a gyilkosságért elítélt Ruth Snydert. A kép még mai szemmel is hátborzongató, és egészen biztos, hogy egy újság sem tenné ki figyelmeztetés nélkül a címlapjára. Majdnem kilencven évvel ezelőtt mások voltak a szabályok: a New York Daily News két egymást követő napon a címlapján közölte Howard fotóját.

A legtöbb rendőrségi fotó – akárcsak a Police.hu oldalán – névtelen fotósok munkája. De nem is kell hús-vér embernek lenni, hogy bekerüljön egy munka a galériába, hiszen a hetvenes évektől kezdve már léteztek olyan jó minőségű biztonsági kamerák, amiknek egy-egy kimerevített kockáját már rendesen lehetett terjeszteni. Ilyen legendás rendőrségi fotó lett 1974-ben a terroristának állt Patty Hearstöt ábrázoló felvétel. A médiamágnási családból származó Hearstöt a Szimbionéz Felszabadítási Hadsereg nevű baloldali kvázi-terrorszervezet rabolta el. Majd pár hónappal később egy bankrablás során egy biztonsági kamera fotót készített az elrablói mellett harcoló nőről. Hearst később azt állította, hogy kínozták, zaklatták és agymosták, de 1974-ben a kép miatt igen bizarr ügy kerekedett az emberrablásból.

A kiállításon helyet kaptak további biztonsági kamerás felvételek is, az egyik például szépen rímel a filmtörténet egyik legtöbbet használt képsorára, a nézők arcába fegyvert durrogtató banditára: egy bankrabló próbálja lelőni ugyanis az egyik kamerát. Azt csak a képleírásból tudtam meg, hogy sikerült ugyan neki, de előtte bőven voltak értékes másodpercek, amikor a kamerának makulátlanul sikerült megörökítenie a képét. Ennek persze létezett ellentéte is. Amikor Truman Capote író a Hidegvérrel című, megtörtént családgyilkosságról szóló regényén dolgozott, megkérte sztárfotós barátját, Richard Avedont, hogy készítsen képeket a börtönben ülő elkövetőkről. Avedon pedig a saját, arcokra fókuszáló stílusában lefotózta Dick Hickockot, mintha csak egy divatanyaghoz vagy egy szocio-portrésorozathoz készült volna.

És ha ember is van a kamera mögött, ki tudja, hogy igazat mond-e. A kiállításon szerepel az Associated Press egyik fotója, amin egy húszéves, fekete férfi hullája fekszik egy bronxi úton. A képaláírás szerint Michael Johnson, miután megállították egy rendőri ellenőrzés során, egy késsel a járőr felé hadonászott, és ezért a járőr lelőtte. A kamerás mobiltelefonok elterjedésével és ezzel a rendőri túlkapások felszínre kerülésével azonban a hatóságoknak nem minden szavát lehet elhinni – ezt a mondatot nem én találtam ki, hanem a Metropolitan Museum egyik munkatársa tette a kép alá.