A videojátékok rengeteg dologra megtanítottak engem, és amiatt legalább ennyi dologról gondolom azt, hogy tök könnyű a való életben kivitelezni őket. Például az új Tomb Raiderek miatt egészen biztos vagyok abban, hogy 80 méterről képes lennék fejbe nyilazni egy háttal álló vallási fanatikust, vagy hogy sörétes puskával gyerekjáték bármit szétlőni, hiszen nagy a szórása, erős, könnyű felhúzni, ráadásul általában a játék első harmadában megkapja az ember.

Nyilván a tízmillió sportszakértő országában a koronglövészet is hasonlóan nevetségesen egyszerű hülyeségnek tűnik, hiszen állni kell a puskával, repülnek ilyen izék a levegőben, amiket még mindig jobban lehet látni, mint a jégkorongot, aztán lehet durrogtatni. Nem kell beletalálni a tízesbe, csak elég a szélét meglőni, és törik az egész darabokra, hát ezért adnak érmeket? Jómagam is szoktam lődözni egyébként.

És mint a tízmillió szakértő, én is addig okoskodtam a fotelből, amíg ki nem próbáltam, hogy mégis milyen egy többkilós, titán alkatrészekkel felszerelt sörétes puskát remegés nélkül tartani, majd azt mondani, hogy hopp, és már repül egy apró hamutartó, amit muszáj eltalálni, mert különben ki fog röhögni valaki. Nagy valószínűséggel a fotós kolléga.

Inkább nem találtam el, mint igen. De nem voltam vele egyedül.

A koronglövészet (aminek különböző válfajai vannak, ezekről később) kicsit olyan, mintha a lövészet része mellett fel kellene szakítani minden gimnazista sebet, és használni az alapvető fizikai és matematikai tanulmányokat, azaz hogy ha valami repül, először felfele, aztán meg lefele, akkor nagyjából sejteni kell, hogy merre fog menni. Miközben egy nehéz és hosszú puskát tartunk, amivel úgy kell célozni, mintha elaludni próbálnánk rajta, aztán amikor majdnem sikerül, akkor meghúzzuk az elsütőbillentyűt, és akkorát rúg, mint egy acéltalpas macska, ami simogatás után megpróbál kiugrani a szorításunkból. Nem könnyű!

De nézzük azt, hogy mi történik, ha az ember szeretne korongra lőni. Az első akadály az, hogy hol csinálja, ez sajnos nem olyan dolog, amit lehet mondjuk a hátsó kertben vagy a tetőn, vagy mondjuk a spájzban, mert hát mégiscsak lövöldözésről van szó. Budapesten nincsenek is helyek, ahol lehetne korongra lőni, a legközelebbi lőtér Budakeszin van, vagy még meg lehet próbálni a sarlóspusztai pályát Pest megye határában, egy jó 100 kilométeres autóúttal. Szerencsére a lövés maga nincsen engedélyhez kötve, be kell jelentkezni, és 3000 forintért kapunk 25 korongot, illetve még fejenként 1000 forintért egy órára egy oktatót is, aki nélkül elég hülyén néznénk ki a pályán, ráadásul nem lenne, aki a távirányítót nyomogatja. Ehhez hozzájön a fegyverbérlés ára, a vége az lett, hogy fejenként nagyjából 8000 forintért lövöldöztünk.

A koronglövészet lényege nagyjából ez: egy általunk nem látható lyukból elindul egy repülő vagy éppen a földön breaktáncoló korong, és azt a legjobb tudásunk szerint el kell találni. A szabályok annyira nem bonyolultak: ha porzik vagy törik, akkor sikerült. Ha repül vagy gurul tovább, akkor elrontottuk.

A puskába kerülhet egy vagy kettő töltény (ez utóbbit dublénak kell ejteni, pontosan úgy, ahogy ennek a remek nyolcvanas évekbeli slágernek az előadóit), ilyenkor a második korongot az első lövésünkre indítják.

De hol van ebben a testmozgás? A kérdés remek, mert azt gondolná az ember, hogy sehol. Lövöldözünk csípőből, szemünkkel és a puskával követjük a korongot, aztán beledurrantunk egyet. Sima liba! Aztán a tizediknél elkezd görcsölni a kéz, remeg a fegyver csöve, az alapállás már nem annyira kényelmes, a felkar is fáj a visszalökő tustól. Hirtelen teljesítménytúra lesz az, ami szórakozásnak és hülyéskedésnek indult, ráadásul fejben irtóra el lehet fáradni. Másfél óra lövés után úgy ültem vissza a székembe, mint aki csak bámulni akar a fejéből, és lehetőleg nem arra figyelni, hogy milyen bokor mögül fog kiugrani egy célpont.

A lövészetnek ugyanis van egy elég jó és gyorsan megmászható tanulási görbéje, ami azt jelenti, hogy először egy helyről jön korong, majd megtanulunk kettőt lőni, majd a végén ott állunk, hogy egy helyről jönnek a célok, de bekapcsolt a DJ Shuffle, és mehet bármerre. Én ennek a cikknek az írása közben nem koncentráltam annyira, mint ott.

A legjobb az egészben, hogy megéri. Fantasztikusan kielégítő érzés látni, hogy letörik a korongból egy darab, vagy esetleg az egész szétporlad, mintha sosem létezett volna. Még kielégítőbb az, amikor egy találat után az ember hanyagul kinyitja a csövet a következő töltésre, és az üres hüvely füstölögve, hatalmas lendülettel távozik belőle.

A lőporszag sokakat függővé tett

– mondja az oktatónk, és meg tudom teljesen érteni. Van valami kiteljesítő abban, ha az ember kitűz magának egy célt, megsemmisíti, aztán utána még vagányul is néz ki. És még el is fárad a végére.

(A segítséget köszönjük a Budakeszi Lőtérnek és főleg Pongrátz Pál oktatónak.)

Sorozatunk első részében a kangoot próbáltuk ki, aztán pedig a légtornával ismerkedtünk meg.