Szülőnek lenni ajándék, hit, folyamatos kétely, sok nevetés, kevés szabadidő, frusztráció, önfeledt boldogság, de elsősorban
nagy-nagy felelősség.
Ezt már eddig megtanultam, mióta pár órája én vagyok a felelős egy kicsi életért. Mit egy kicsi életért, öt kicsi életért! A napokban fogom csak hazahozni őket, de már tervezgetem a nevelési elveimet, amikről tudom, hogy következetesek lesznek, kristálytiszták, csak még össze kell szednem őket.
Persze sokan mondják, hogy az ember ilyenkor hiába képzeli el előre, hogy mi vár rá, a gyakorlat úgyis új problémákat hoz majd, de szerintem a megfelelő felkészülésből sose lehet baj. Az biztos, hogy önálló kópékat szeretnék, nem pedig töketlen nebántsvirágokat, viszem majd magammal őket mindenhova, ahova lehet, találják csak fel magukat, oldják meg az új helyzeteket.
Ez ugyanakkor nem jelenti majd azt, hogy tízméteres trambulinról fogom belevágni őket a szennyvíz-csatornába, hogy minél jobb legyen az immunrendszerük, vagy hogy ötévesen már tudniuk kell Kalasnyikov lőszert venniük a Népszínház utcából. Szembejövő, hétköznapi kis feladataik lesznek csak, amik után megbeszéljük a tanulságokat.
Nyilván az se lesz, hogy mindent ők találnak ki, én körbeugrálom majd őket, lesve a kívánságaikat, nem. Ahogy attól a véglettől is távol fogom tartani magam, hogy én akarjam megparancsolni, hogy milyen tudományágakat kötelességük szeretni, hogyan nézzenek ki vagy kikkel barátkozhatnak, pláne nem az én beteljesületlen álmaimat kell majd megvalósítaniuk.
Gördülékeny, egyben tiszteletteljes kapcsolatunk lesz az alapja természetes fejlődésüknek.
Soha nem kell majd sóskát enniük, ha nem szeretik, és sokat fogunk bújócskázni, focizni meg csúzlival leszedni a galambokat, amikor az öreg nénik etetni akarnák őket. Az utóbbinál csak vicceltem, azt nem fogjuk csinálni.
Nagy az izgalom, de a totális csalódástól is megkímélném magam, ezért a biztonság kedvéért el sem neveztem még őket, hiszen még ki se csíráztak. Az egy-két nap a szakirodalom szerint, utána jöhet majd a személyesebb viszony.
Az az igazság ugyanis, hogy még sose csíráztattam babot, valahogy hiányoztam a suliból, amikor ez volt, vagy talán óvták tőlem a babokat, nem tudom, mindenesetre teljesen kimaradt a pedagógiai fejlesztésemből. Még háziállatunk se volt a lakótelepen, ha nem számolom a pókot, aki a szekrényem mögött élt két hétig. Vittem neki hangyákat is, jól elvoltunk, és ki tudja meddig tartott volna a barátságunk, csak a karácsonyi nagytakarításkor anyu valószínűleg "szabadon engedte".
Most se magamtól jutott eszembe egyébként az örökbefogadás, hanem a szomszédban a Bisztrónyúl kávézó nemzetközi babcsíráztató versenyt hirdetett a belvárosban, igazából már a másodikat. A nevezéskor a helyet vivő Erzsi elmondta, hogy akartak valamit kezdeni a használt papírpoharakkal, és a lampionozás helyett akkor már inkább a csíráztatóverseny tűnt izgalmasabbnak.
Tavaly 33 nevezés volt, jórészt hasonló motivációkkal, mint az enyém. De ez azt is jelenti, hogy idén már valószínűleg a rutinos rókákkal is meg kell küzdeni. Szerencsére a babcsíráztatás nem igényel lehengerlő biokémiai ismereteket, illetve nem is az számít, hogy kié lesz legnagyobb, hanem, hogy ki törődik a babjaival a legelhivatottabban. Biztosan idén is lesznek sokan, amikor Kamilla lakótársam meghallotta, hova megyek, mindenképp egyből nevezni akart ő is.
Annyi trükk van még, hogy az egyenlő versenyfeltételek érdekében ott kell csíráztatni a babokat, akkor viheti haza az ember, ha fényképesen dokumentálja a babjai pontos fejlődését. Kamilla például énekelni akar nekik, amivel valószínűleg meg tudná lepni a kávézót. Én eddig csak arra jutottam, hogy bármekkora is a boldogságom, az ismerőseim érdekében napi egy, maximum két képet fogok felrakni róluk a Facebookra, bőven elég, ha mind az öt kis babnak lesz saját instája. Eredményhirdetés egy hónap múlva várható.