A Budapestet a Vörös Hadsereggel szemben védő német és magyar katonák utolsó, kétségbeesett akciója, az 1945. február 11-i kitörés a 20. századi magyar történelem máig heves indulatokat gerjesztő epizódja. Öt nap alatt több mint húszezer német és magyar katona esett el, és legfeljebb néhány százan jutottak át a szovjet ostromgyűrűn. Hadászati szempontból a hadművelet értelmetlen és katasztrofális volt, a védők egy vesztett ügyért harcoltak, de közben számtalan szörnyű emberi tragédia is történt.
Ez a magyarázata annak, hogy a katonákra emlékező Kitörés teljesítménytúra az első megrendezés óta folyamatos vitákat gerjeszt:
van, aki szerint csupán egy jelmezes, hagyományőrző jellegű teljesítménytúráról van szó, mások viszont egyértelműnek tartják, hogy ez egy virtigli neonáci rendezvény. Idén elmentem, hogy megnézzem közelebbről, kinek van igaza.
A túrát a 13. alkalommal rendezte meg a Börzsöny Akciócsoport nevű egyesület, ami egyrészt a Börzsöny természeti értékeinek bemutatásával foglalkozik, másrészt – némiképp furcsa kombinációban – a kitörés mellett Teleki Pálról és Horthyról elnevezett teljesítménytúrákat szervez.
Az indulatokból már a Bécsi kapunál ízelítőt kaptam, ahol a kapu tetején tüntető antifasiszták kis csoportja kiabált mindenkire, aki átment a boltív alatt:
Demencia! Üresfejűség! Nem emlékeztek semmire?
A korábbi online regisztrációt követően szombat délután, a budavári Kapisztrán téri rajtnál lett volna a nevezés. A téren körülbelül ezer várakozó álldogált. Túlnyomó részük túraruhát, bakancsot húzott (akárcsak én), de erősen dominált a militaryjelleg, narancssárga dzsekim kirítt a terepszínű nadrágok, kabátok közül. A hangulat ezt leszámítva olyan volt, mint bármelyik másik teljesítménytúra startjánál. A tömegben elég sok pontról lehetett német nyelvű beszélgetést hallani, de ez önmagában még kevéssé volt meglepő, a közös történelmi esemény felidézése nyilván vonzza a világháborús érdeklődésű német túrázókat, gondoltam.
A pecsételő lap előtt olyan hosszú és reménytelenül lassan haladó sor kígyózott, hogy fél óra után meguntam, és elindultam nevezés nélkül. Sokan döntöttek hasonlóan. Kifelé menet az antifasiszták a Bécsi kapu tetején nagyobb fokozatra kapcsoltak:
Patkány nácik!
– szólt a kórus. Fura érzés volt átmenni alatta.
A körülöttem gyaloglók hozzám hasonlóan túraruhában lépdeltek. Áthaladtunk a Városmajoron (később tudtam meg, hogy itt volt a szélsőjobboldali szervezetek kitörésnapi megemlékezése, de erre akkor semmi jel nem utalt), felgyalogoltunk a Diós árok izzasztó emelkedőjén. A Széchenyi-emlékműnél, az első pecsételőpontnál találkoztam az első egyenruhával: az igazoló pecséteket a szovjet hadsereg pufajkásainak beöltözött emberek nyomogatták a papírokra.
A Normafa felé már egyetlen folyamatos menetbe álltak össze a túrázók. Elég sokan kérdezgették a járókelők között, hogy mi ez a menet, a buszablakból kihajoló BKV-sofőrtől kezdve a bevásárló öreg néniig. Emléktúra, teljesítménytúra, jött a válasz.
Közben egészen besötétedett. Bekeveredtem egy németül beszélgető csapat túrázói közé, de feltűnt közöttünk egy-két korhű, magyar vagy német gyakorló egyenruhában masírozó hagyományőrző is. Egyikük úgy fel volt díszítve korhű eszközökkel (csajka, kulacs, táska, gépfegyver, rohamsisak), hogy mellélépve rákérdeztem, milyen egyenruhát hord.
Németül válaszolt, de mivel azt meg én nem értem, átváltottunk angolra. Elmondta, hogy Németországból jött, és a Waffen SS korhű harctéri ruhájában van. (Itt nyeltem egyet.) Hozzátette, hogy felmenői ugyan a keleti fronton harcoltak, de ő eljött a Kitörés túrára, hogy tiszteletét tegye az egykor itt harcolók előtt. Azt is elmondta, hogy nem szokott igazán túrázni, egy politikai párt nevében van itt ötvenedmagával, a párt neve Der Dritten Weg. Közeledett a pecsétpont, jó utat kívánva elbúcsúztunk.
A pártnak vasárnap Joób Sándor kollégám nézett utána a német nyelvű weboldalakon. Eszerint a 2013-ban alapított Harmadik Út (Der Dritte Weg vagy Der III. Weg) nevű német neonáci párt magát „nemzeti, forradalmi és szocialista" pártként határozza meg. Honlapjukon található tízpontos programjuk szerint a német szocializmus bevezetését szeretnék elérni, amely a „kizsákmányoló kapitalizmus" és az „egyenlősítő kommunizmus" között áll. Követelik a migránsok beáramlásának megállítását, a bűnöző és munkát nem vállaló bevándorlók kiutasítását, az EU-ból való kilépést, a népek önkéntes, európai kultúra alapján való szövetségét és az egykori Német Birodalom 1945 előtti határainak békés helyreállítását. A menekültellenes, antiszemita és anticionista pártnak kb. 500 tagja lehet. Gyakran tartanak megemlékezéseket második világháborús események alkalmából. A párt honlapján részletes beszámoló olvasható a 2018-as kitörés emléktúráról, amelyen akkor már másodszor vett rész a párt küldöttsége.
Úgy látszik, hasonló iramot lőhettem be a németekkel, mert a pecsétpont után megint ott gyalogoltak többen is körülöttem a sötétben. Kedélyesen beszélgettek valamiről, amiből egy szót se értettem. A városias részről kiérve a Csacsi rét felé egyikük elővett egy kétméteres horogkeresztes zászlót, a Harmadik Birodalom hadilobogóját, rúdra tűzte, és a vállára vette. Nem korhű ruhát viselt, egyszerű fekete dzsekiben-nadrágban és bakancsban volt, azaz egészen addig nem úgy tűnt, mint aki éppen hagyományt akar őrizni.
Olyan lazán, magától értetődően vitte a vállán a hírhedt piros-fekete lobogót, mintha csak egy lufit sétáltatna a majálison.
Majdnem hanyatt estem, de csak részben a zászló látványától, mert az erdőben a megolvadt, majd visszafagyott hóból komoly jégpáncél alakult ki az úton. Itt örültem csak igazán, hogy elhoztam a bakancsra húzható csúszásgátlót. Amíg a gumis-sodronyos csúszásgátlóval bíbelődtem, legalább lemaradtam a németektől. Mégis ki a fene akarna egy horogkeresztes zászló nyomában menetelni?
A Hűvösvölgynél, este kilenc felé valahogy mégis utolértem őket. Sose felejtem el az egyik járókelő arcát, ahogyan a lángosozó előtt álldogálva, kezében egy doboz Borsodival meglátta a szeme előtt átlibegő horogkeresztes zászlót.
Baaaazzzmeg!
– mondta mellette álló társának kikerekedett szemekkel.
Taktikát váltottam, és meggyorsítva lépteimet, megelőztem a két zászlóst. A hárs-hegyi ellenőrző pontnál már messze magam mögött hagytam őket. A pontnál tábortűz lobogott, a számomra megállapíthatatlan jellegű, leginkább egy katonaszökevény öltözetére hajazó ruhában feszítő pontőr Papieren, papieren! kiáltásokkal sürgette a feltorlódott teljesítménytúrázókat a pecsételés felgyorsítására.
Lefelé, a Báthori-barlang mellett elhaladó köves-csúszós ösvényen szinte mindenki elesett, akinek a cipőtalpán nem volt csúszásgátló. Sokan sántítottak, egy helyen véres volt a kő, ami ezen a túrán elég hátborzongató látvány. A hegyi ösvények kétlábú zergéi, a mostanában már minden teljesítménytúrán jelentős számban feltűnő terepfutók itt is úgy szaladtak el mellettem, mintha rekortánon kocognának.
Talán az ellenőrző ponton időztem sokat, vagy a jeges lejtő lassított le, mindenesetre a Nagykovácsi út előtt ismét megelőzött a két zászlós ember (időközben az egyik átvette a másiktól). Csevegve átbandukoltak az úton a megálló autók fényszórójának fényében, miközben a horogkeresztes zászló láttán a kocsikból döbbenten bámultak ki az emberek.
Ismét jól magam elé engedtem őket, úgy kaptattam fel az Újlaki-hegy sziklás tetejére. A környék egyik legjobb kilátásával rendelkező hegy csúcsáról visszanézve láttam, ahogy fejlámpák százai ereszkednek le a Hárs-hegyről a völgybe, és kanyarog fel a vonaluk az Újlaki-hegyre. Innen egy újabb hosszú, eljegesedett lejtő, és már be is értem a 25 kilométeres túraszakasz végpontjára.
Az ellenőrző pontot német tábornak rendezték be, sátrakkal, gépágyúkkal, oldalkocsis motorokkal. A pontőrök sátrának oldalán is ott virított a horogkeresztes zászló.
Az egész pont olyan volt, mintha egy II. világháborús filmforgatásba csöppent volna bele az ember.
Nézelődtem még egy kicsit, és megvallom, még az is eszembe jutott, hogy folytatom, és végigmegyek a teljes, 60 kilométeres távon, de eszembe jutott, hogy még várnak egy lakásavatóra is aznap éjszaka, ezért a nyeregből Óbuda felé vettem az irányt, és inkább begyalogoltam a városba.
Összegezve: ha a megjelent német pártdelegációt leszámítom, egy korhű jelmezekkel felturbózott teljesítménytúrát láttam, aminek a vonalát úgy kanyarították, hogy legyen benne számos kilátópont, természeti látnivaló, valamint útba ejtsen több háborús katonasírt is, amiből a Budai-hegységben jó pár akad.
Hogy mi értelme az egésznek, arra rendszerint a hagyományőrzés a válasz, bár kérdés, milyen megőrzésre érdemes katonai hagyományt hordoz 1945 februárja. Kétségtelenül nem ártana, ha lassan helyére kerülne a magyar történelemben a II. világháború egyik legnagyobb emberáldozattal járó katonai akciója is, de hogy a túra jól szolgálja-e a történelmi trauma feldolgozását, arra elég csattanós választ ad, hogy a német neonácik szerint ez az egész csak ürügy, hogy nyíltan lehessen horogkeresztes zászlóval, a Waffen-SS egyenruhájában flangálni egy erdő közepén.
Kerestük a túra szervezőit is a zászlóval kapcsolatban, de egyelőre nem sikerült elérni őket. Ha válaszolnak, frissítjük a cikket.
Mint levelükben írják, túraszervezőként nem vizsgálják (nem is tehetnék), hogy ki, milyen indíttatásból, milyen ruhában vesz részt a túrán. Látható volt, hogy a túrának valóban nincsen politikai célja és egyáltalán nem cél az sem, hogy bárkiben félelmet vagy rossz érzést keltsen. Szervezőként minden jogszabályt betartanak és ugyanerre kérik a résztvevőket is.
Kérdésünkre válaszolva azt írják:
tartunk attól, hogy a leírt eset veszélyeztetheti a túra megszervezését, ezért a jövőben a regisztrálóknak előre is külön felhívjuk majd a figyelmét a hatályos magyar jogszabályok betartására, de sokkal többet nem tehetünk. Eddig nem tapasztaltunk hasonlót. Ha bármilyen törvénytelenség a szervezők tudomására jutna, akkor azonnal jeleznénk az adott résztvevőnek, hogy ezt fejezze be. A túra során semmilyen pártpropagandát, pártszimbólumot, reklámot nem engedélyezünk. A túra egyetlen célja, hogy megemlékezzen az elesett katonákról, mindezt úgy, hogy egy teljesítménytúra keretében a résztvevők maguk is fizikai áldozatot hoznak, elesnek, felállnak, elfáradnak, mécseseket gyújtanak.
Néhány éve sikerült bejárnunk az 1945-ös kitörés egy különleges útvonalát is az Ördög-árokban, és megtaláltuk azt a helyet, ahol a Várból a katonák beereszkedhettek a csatornába, hogy azon szökjenek át az ostromgyűrűn. A túráról akkor videó is készült: