Egy zacskóba mégsem boríthatom bele, uram!

– mondja a felszolgáló, amikor mondom neki, hogy köszönjük a salátát, amit legalább egy órája rendeltünk, de az igazság az, hogy most le kell szállnunk, és jobb lenne valahogy elcsomagolni az ételt. Sajnos, az kizárt dolog. Ott vagyunk Balatonszemesnél egy kész salátával, a vonat megindul, mi meg megyünk tovább Lelle felé, mert nem sikerült időben kifizetnünk a számlánkat sem. A vonat nem vár arra, hogy kikeressék a MÁV-Start hamburgerének kódját.

Inkább igyon itt most egy kávét!

– ezt a kalauz mondja a Déli pályaudvaron, amikor megkérdezzük, hogy miért nincs a peronon álló vonaton büfékocsi. Szombat délelőtt van, az a nap, amikor a MÁV a tervek szerint újraindította az utasellátókat a Balaton Expressz fantázianevű vonatain, de hiába vettünk ilyen vonatra jegyet, a büfékocsi létezésének egyelőre nyoma sincsen. Felszállunk, leülünk a helyünkre, hatalmas dörrenéssel csatlakozik hozzánk a mozdony, a büfékocsival együtt. Még percekig nem indulunk, a légkondi egy idő után megáll, 15 percet késünk úgy, hogy a vonatunk meg sem mozdult.

Ez persze semmi ahhoz képest, amikről az Index olvasói rendszeresen beszámolnak, az utasokkal csurig megtömött, hőségriadó alatt klíma nélkül közlekedő, magyarázat nélkül a semmiben ragadó szerelvények még mindig szinte napi problémát jelentenek Magyarországon, és nem feltétlenül a büfékocsik visszahozása volt az, amivel a cég emelhette volna a megbecsülését. Vagyis tudja a fene, a Balatonra vonatozás nagyon sokaknak – nekem is – azt jelenti, hogy beleragad az ember a műbőrbe, lesül a karja, már Kelenföld után büdös, és legalább háromszor annyi ideig tart, mint kellene. A Balaton Expresszre ez pont nem igaz, késésekkel együtt másfél óra viszonylag kényelmes utazás után már ott lehet hesszelni a déli parton.

És mivel a magyarok úgy mennek a Balatonra június beköszöntével, mintha ez az állampolgárság alapkövetelménye lenne, itt volt a lehetőség villantani egyet, és megmutatni, hogy ez az óriási, előző korszakból itt maradt mamutcég is képes haladni a korral, emelni egy picit a szolgáltatási színvonalán, azonfelül hogy csikorgó fémdobozokkal elviszi az utasokat A-ból B-be, és mondjuk értékelhető sört, főtt ételeket és a Nyugat vonzerejének legnagyobb szimbólumát, hamburgert is tud adni. Papíron és PDF-en is hatalmas előrelépésnek számított az ötlet, főleg azért, mert volt szerencsém megkóstolni, mit tartott a MÁV vendéglátásnak 2014-ben, és azért is, mert az árakat szinte tökéletesen lőtték be. Sőt, szinte túl tökéletesen, mert ezzel vagy azt garantálják, hogy az üzemeltető aprópénzt fog keresni a büféken, vagy pedig azt, hogy gyakorlatilag hulladékot kapunk a tányérunkra.

A valóság aztán egy fokkal keményebb, mint a MÁV exkluzív, újságíróknak tartott bemutatója volt, amit direkt azért hagytunk ki, hogy ne a sajtóosztály által gondosan ellenőrzött körülmények között találkozzunk az új szolgáltatással.

Az üzembe állított büfékocsik úgy néznek ki, mintha egy rendszerváltás reményét megidéző kiállításról érkeztek volna, az asztalok egy része kopott, elhasznált, lepattogzott. A bejáratnál a kocsi első része a bárszekció, ahol pár kisebb körasztal és egy bárpult található magasabb székekkel, és ha végigsasszézunk a konyha/kiszolgáló mellett, akkor hátul találjuk az étkezőrészt. Az asztalokon ott van az online is megtalálható étlap, asztalszerviz van, azaz kijönnek hozzánk, felveszik a rendelést, kihozzák az ételt és a számlát is. Elméletben.

Az első Balaton Expresszen, amit kipróbálunk, már ott megbicsaklik a teszt, hogy áram sincsen rendesen, azaz a legtöbb kajára sokáig kell várni. 

ez pedig az első pillanattól, teljesen világosan nonszensz, hiszen egy ember képtelen ennyi mindenre figyelni, vagy maximum akkor, ha szupertapasztalt vendéglátós, úgyhogy nálunk csatasorba állítottak egy nyári gyakornokot is, akinek amúgy a legfőbb feladata az volt, hogy az állomások között bemondja, hol járunk éppen, és hány perc a késés. Ő veszi fel a rendelésünket, amiről igazából teljesen érthetően lemarad pár tétel, a salátánk meg Kelenföldtől Balatonlelléig készül, de nekünk már korábban le kellett volna szállnunk. A sörünk langyos és nincsen benne szénsav, a főtt virslihez két toastkenyér és mustár jár, de meleg nem nagyon, a hús első érzésre annyi hőkezelést kapott, mint a Sopronink, de ettől eltekintve alsó középkategóriás roppanós, minőségben messze nem a legalja. Leves sajnos még nincsen.

A hamburger megérkezik, és egyáltalán nem rossz, legalábbis nem sokban különbözik azoktól a burgerektől, amiket a déli parti strandokon lehet venni ugyanennyiért. Jó, ez nem egy magas léc, de legalább megugrották: a zsemle kalácsos, külsőre egy félbevágott kézilabdára hasonlít, a hús mellé került még bele valami számomra ismeretlen (talán ranch? vagy cézársalátára való?) dresszing, valamint csalamádé, amiről azt hittem, hogy legalább a Moszkva tér már eltávolította a főtt ételek belsejéből egy évezredre. A hús is alsó középkategóriás, nem cipőtalp, nem söralátét, nem ismeretlen rózsaszín trutymónak tűnik, hanem van valamennyi íze és zsírja, mintha valaki úgy állította volna elő a futószalagon, hogy ért hozzá, vagy legalább próbálkozik. Ez a balatoni büfékocsik legnagyobb dealje: 1890 forintért egy korsó sör, egy hamburger és egy adag sült krumpli, amiről nem tudom ugyan pontosan megmondani, hogy miféle zsiradékban sütötték ki, mert egyik általam ismert olajra sem emlékeztetett az utóíze, de le lehetett gyűrni.

A büfékocsik választéka viszont nem áll meg a hamburger/melegszendvics/hot dog vonalnál, hanem valami miatt erőltetik a készételeket is, amik közül csupán egyet kóstolunk meg. A zöldborsós csirke rizzsel egy óriási, elbaltázott színű takonyhalomként érkezik az asztalunkra. Egyértelműen konzerv, ráadásul abból a fajtából, amikre csak a tartalmat szokták nagybetűkkel kiírni, a márkát nem: adalékíze van, ehetetlen, nevetséges ilyesmit 1400 forintért árulni.

A kávé szintén tévedés, a Nescafé-géppel előállított löttyöket bármilyen légitársaságos kávé lenyomja, ami azért nagy szó, mert többször hasonlítanak ipari melléktermékre, mint meleg italokra. A cézársalátánk nem érkezik meg egy óra alatt sem, csomagolni nem tudják, nem kell kifizetnünk végül.

De a visszafele úton megint kikérjük. A felszolgáló ekkor elmeséli nekünk, hogy sajnos húsok már nem nagyon vannak, mert a Déliből fél 9-kor induló vonaton felzabáltak minden húst az utasok, Keszthelyig folyamatosan állt a sor a hamburgerekért, és egyedül kellett mindenkit kiszolgálnia. A visszaúton már nyugisabb a helyzet, és a cézársalátánk is megjön, de persze addigra úgy felhájpoltuk magunknak a kizárólag jégsalátából, kenyérkockákból, főtt csirkéből, és majonézes öntetből álló kaját, hogy nincs is kedvünk igazából megenni.

A sör ezúttal hideg és szénsavas, bár egy idő után elfogy, és nem tudják lecserélni a hordót, dobozosból marad még. Kétféle desszert van, pontosabban kétféle torta: mindkettő oké, de mindkettőt azonnal elfelejtjük. Főleg azért, mert hideg sör vagy kóla van a kezünkben éppen, és nézzük az óriási tóparti villákat Aliga környékén, a fürdőruhás embereket, akik szedik be a törölközőket az erkélyről, a családokat, hónuk alatt a matraccal, a temérdek helyet, ahol borzalmas németséggel írták ki, hogy kapható tömény.

A blokkunkra az van írva, hogy MÁV Nosztalgia Zrt., és tényleg 

A balatoni büfékocsikat valaki jó szándékkal, vagy legalábbis egy jó gondolat csírájával hozta létre: hogy lehessen enni és inni olyan dolgokat, amiket az errefelé utazó emberek általában enni és inni szoktak. Csak a – bevallottan tesztüzemmódban működő – megvalósítás nem tudott ehhez alkalmazkodni.

Egy ember nevetségesen kevés a szezon közepén a vízpartra tartó utasok kiszolgálására, és ez már az év eddigi legmelegebb napjára is igaz volt, de el sem merem képzelni, hogy menne a Balaton Sound alatt. A hamburger messze a legnépszerűbb kajának tűnt a mi tapasztalatunk alapján, de az étlapról egyszerűen le kellene kapni mindazt, ami felesleges. Nem hiszem, hogy sokan panaszkodnának amiatt, hogy egy balatoni vonaton nem lehet kapni füstölt tarjás zöldbabragut. De annak biztos örülnének, ha a hamburgersütés flottul menne, és a számla kedvéért nem kellene továbbmenni egy állomást.

(A büfékocsik megszüntetésének gazdasági okairól ebben a cikkben írtunk részletesebben.)