Nagy valószínűséggel hazavágja a fogzománcom, és leépíti a fogsorom, de nem tudok leállni a szódával. A felmenőim között volt szódás, úgyhogy mindig azzal magyaráztam, hogy így vagy úgy, SodaStreammel, patronnal, vagy a szerkesztőségi szódaautomatával, de fenn kell tartanom valahogy a családi tradíciót, még akkor is, amikor majd bemondja az unalmast a szénsavtól tropára ment emésztőrendszerem, amivel már úgyis csak pépes ételeket tudok majd feldolgozni, hiszen a leharcolt fogaim már nem fognak tudni mit megrágni.
Szódát inni jó, még akkor is, ha határozott jelek mutatnak arra, hogy nem biztos, jót tesz az ember szervezetének, de az egyszer sem jutott eszembe, hogy tyű,
finom ez a buborékos víz, de sokkal jobb lenne, ha be is tudnék vele rúgni.
Nekem nem, de másnak igen, és megszületett az Egyesült Államok idén nyáron csúcsra járatott, új italdivatja: az ízesített, alkoholtartalmú szódák.
Hogy megértsük, hogyan juthattak el idáig, két jelenséggel kell tisztában lenni. Az egyik, hogy a kézműves, majd craft elnevezésű sörök elterjedése miatt már nem kizárólag a legnagyobb cégek tudnak dobozos italokat gyártani, hiszen a működő infrastruktúra - a vegyi kísérletezéssel, egyedi designnal, még egyedibb nevekkel - már teljesen kiépült az utóbbi másfél-két évtizedben. Ami azt jeleneti, hogy ha valaki már tudott rendes sört készíteni műhelyi körülmények között, akkor gyakorlatilag bármi más ital előállítására is képes lehet az adott keretekben.
A másik jelenség pedig az, hogy mielőtt még mindenki alkoholként szerette volna fogyasztani a szódát, nevetségesen nagy népszerűségre tettek szert az ízesített, dobozos szódavizek, élükön az elmúlt években kikerülhetetlenné váló LaCroix-val, amit nem olyan régóta Budapesten is lehet kapni. A LaCroix és a hasonszőrű, szénsavas, gyümölcsízű, de cukormentes italok elterjedése egybevágott a környezettudatosság felértékelődésével, és azzal a vággyal, hogy az ember ne egy gigacég cukormentes üdítőit igya, hanem valami igazi, természetesnek, egyedinek és egészségesnek titulált terméket vegyen. Ráadásul nem műanyagpalackban.
seltzer: ez az, amit mi szódának ismerünk, víz + szénsav elegye.
club soda: szóda, amihez különböző sókat is adtak, hogy még vízszerűbb legyen.
sparkling water: ernyő, ami alá a seltzer és a club soda is tartozik
Az 1981-ben elindított LaCroix szándéka az volt, hogy megtörje a puccos ásványvizek uralmát a piacon, reklámban és külcsínben is szándékosan a nyolcvanas években nagyon pörgő Eviannal és Perrierrel szemben célozták be. A Wisconsin állambeli La Crosse városról elnevezett italt kezdetben a helyi sörfőzde gyártotta, majd 2002-ben megvette és újrabrandelte a National Beverage üdítőitalgyártó vállalat, ekkor született meg a karakteres logó is. Az igazán nagy áttörés azonban csak 2010-es években történt, amikor a cukros üdítők zuhanó statisztikáit látva a cég rámenős, kifejezetten az ezredfordulós generációra célzott reklámkampányt indított. A dolog bejött, a barackos, mangós, mindenféle bogyós, és még egy rakat ízben kapható LaCroix a mozgalom zászlóshajója lett:
buborékos, ízesített, de cukormentes, kalória nélkül,
ráadásul a doboza úgy néz ki, mintha valaki a kilencvenes évekbeli new age mozgalom esztétikai irányvonalai alapján készítette volna - egyszóval tökéletes volt ennek a nemzedéknek. A National Beverage mintáját több óriáscég is követte, az ital sikerét látva feltűnt a színen a Coca-Cola a Dasani Sparkling nevű termékével és a Pepsi is a Bublyval. Arról nem is beszélve, hogy akárcsak a kézműves sörforradalom, a szénsavas víz hullámára is felültek a kisebb, de annál markánsabb célokkal dolgozó garázscégek. Megjelent az irodai használatra kitalált, internetre bekötött automatákat forgalmazó Bevi, illetve az esővizet gyűjtő Richard's Rainwater, ami még a kilencvenes években indult, de a hájp hatására komoly tőkeinjekciót kapott. Megjelent a Recess, ami egy másik 2010-es évek végi őrülettel, a kannabidiollal (ismertebb nevén CBD-vel) keveri a szénsavas vizet.
A LaCroix annyira népszerű lett tavalyra, hogy idén már nem is számít igazán annak: megkérdőjelezték azt az állítást, hogy csak és kizárólag természetes adalékokat használ, illetve a cég egyik volt munkatársa szerint egy biszfenol A nevű, mérgező adalékanyagot is felhasználtak a doboz készítésekor. A cég mindkét állítást tagadta, de a vádak hatására a National Beverage részvényei elindultak lefelé a tőzsdén.
Mindenesetre a LaCroix idén nyáron megjelent Budapesten, a Culinaris üzleteiben is, egységesen 549 forintért dobozonként. Ami egyfelől nevetséges, hiszen a legolcsóbb, másfél literes, palackos ásványvíz ennek nagyjából a tizedébe kerül. Másfelől viszont abszolút lehet érezni, hogy miért lett ez slágertermék egy olyan országban, ahol nem ásványvíz folyik a csapból is. Nagyon szénsavas, kristálytiszta víz hatását kelti, az általam kóstoltaknál a gyümölcsíz pedig utólag jön, mintha valaki a boltból kifele menet utánunk nyújtaná. És azt is megértem, hogy mennyire hiányzik egy ilyen termék a boltok, éttermek, és kocsmák kínálatából: ha cukormentes, alacsony kalóriájú, szénsavas, de azért ízes dolgot szeretnénk inni, akkor marad a Sprite Zero vagy a különböző diétás kólák, amikből azért limitált mennyiségűt lehet csak meginni. A LaCroix tökéletesen megfelel ezeknek a kritériumoknak. Itthon 10 különböző fajtát lehet venni, én a mangót, a barackot, és a passiógyümölcsöt kóstoltam, de azt csak későn vettem észre, hogy van szedres-uborkás és kiwis-görögdinnyés is.
De mint az emberiség olyan gyakran, az amerikai társadalom arra gondolt, hogy jó ez, meg minden, de
lehetne olyat, hogy részeg is leszek tőle?
És tessék, megszületett a műfaj, amit az amerikai sajtó csak hard seltzernek, azaz nagyjából kemény szódának nevezett el: alacsony kalória-, cukor, és alkoholtartalmú szénsavas vizek. A divat már 2018-ban elindult, a Nielsen adatai szerint az alkoholos szódák eladása abban az évben 169 százalékkal ugrott meg, és 448 millió dolláros forgalmat produkált, és ez 2019-ben valószínűleg a többszöröse lesz.
A kézműves sörök gyártására szakosodott főzdék azonnal rá is ugrottak a lehetőségre, nem kis részben azért, mert az amerikai szabályozás szerint ezek az alkoholos italok sörnek számítanak, bár a reklámokban éppen ezért tilos hangsúlyozni a természetességüket vagy a feltételezett egészséges hatásukat. A legnagyobb kihívás ezek készítésénél az alapanyagnak használt alkohol kikísérletezése volt, ugyanis a sörök erjesztésénél használt élesztő már önmagában befolyásolja a hozzávalókat. A megoldás legtöbb alkalommal a tisztított maláta használata lett.
A sörfőző-társadalmat megosztja az új típusú pia gyártása. A New York Times cikke szerint a többségük már 2018 végén elgondolkozott azon, hogy ilyesmit készítsen, de vannak olyanok, akik szerint a kézműves alkoholfőzés nem arról szól, hogy legyártsanak egy színtelen, szódának kinéző italt, hanem inkább arról, hogy megmutassák a hozzávalóik minőségét és karaktereit. Az egyik megszólaló a sörfőzés gyorsételének nevezte a hard seltzereket, ami azért érdekes, mert ennek három decijében nagyjából 100 kalória van, míg egy testes stoutban ennek a háromszorosa is lehet.
Akárcsak az alkoholmentes, az alkoholos változatot is rengeteg különböző cég gyártja, azonban idén nyárra egy brand annyira kiemelkedett, hogy szinte a szinonimájává vált a műfajnak, és az eladásai 275 százalékkal nőttek 2018 nyarához képest.
Ez pedig a White Claw.
Nem, én sem tudom megmondani, hogy pontosan miért lett pont a White Claw ennyire népszerű az Egyesült Államokban. Magát a terméket már 2016-ban bemutatták, de igazából idén tört be a piacra annyira, hogy az amerikai nemzeti ünnep, a függetlenség napja egyik legnépszerűbb itala legyen. Kate Bernot, a Takeout újságírója megpróbálta pontokba szedni a lehetséges okait:
A White Claw háromféle ízzel indult, jelenleg már hatféle ízesítésben gyártják, van belőle mangós, lime-os, meggyes, málnás, vörös grapefruitos és ízesítetlen (pure). A brand tulajdonosa a chicagói Mike's Hard Lemonade Company, ami maláta alapú, könnyű alkohol italokat gyárt.
Egyeseken a hard seltzer-mániáról a kilencvenes éveknek az a zsákutcának bizonyuló trendje jutott eszébe, amikor elterjedtek az átlátszó italok, a Pepsi színtelen Crystal Pepsivel próbált divatot teremteni, a Coors söróriás pedig a Zima nevű, szintén átlátszó, de alkoholos itallal próbálta a bulizókat megfogni. Nekem speciel a Four Loko, a koffeinnel és alkohollal egyszerre megspékelt energiaital jut róla eszembe, amit az eredeti formájában 2010-ben betiltottak az Egyesült Államok néhány államában, miután több tinédzser is rosszul lett tőle. Mikor nekiálltam a cikknek, jött is a hír, hogy a Four Loko is felszáll a hard seltzer-vonatra, csak éppen a szokásos 4 helyett 12 százalékos alkoholtartalommal. Alig várom, hogy 2022-ben a magyar boltokban is elkezdjék árulni, ha addig be nem tiltják.