A Pilis és a Visegrádi-hegység tele van a fák árnyékában magányosan megbúvó keresztekkel és emlékhelyekkel, ahol véres gyilkosságok vagy tragikus balesetek történtek a múltban. A legtöbb helyszín már földrajzi nevével is utal a sötét eseményre: Döme halála, Enyedi halála, Simon halála, Ilacsek halála, Öreg-vágás, Fagyos katona. Ezeket fűzi fel egy jelvényszerző körút, a Halál-túra, amire mi is meghívást kaptunk. Az Index hétvégi túraajánlója.
A Halál-túra teljesítéshez csak néhány dolog kell: a túrafüzet, amibe a pecséteket el kell helyezni menet közben, és a helyszínekre vonatkozó trükkös kérdésekre a választ beírni, két láb, meg egy kis borongós hangulat. Ez utóbbiból nem volt hiány, ugyanis a nyár eleji szombaton, amikor az indulást terveztük fiammal, délutáni esőben indultunk el a Pilisszentlélek melletti Fekete-hegyi turistaházhoz. Ez az egyik legszebb hazai erdei szállás, terasza a hegy ormáról néz le észak felé, aránylag messze van a lakott településektől, a sötét erdő szélén. Hangulatában van egy kis éjszínű, baljós romantika, nem véletlen, hogy Sasfészek néven is ismerik.
Itt szálltunk meg este. Áram elvileg nincs, de be lehet röffenteni az alagsorban egy aggregátort. A földszinten egy nagy cserépkályha ontja a meleget, ha megrakjuk, van folyó víz a mosogatáshoz, ivóvizet jobb, ha viszünk. A turistaházat 5 éve újították fel, akkor jártam be három másik házzal együtt a Nagy pilisi menedékháztúra keretében, a mostani állapotát elnézve még elég jól bírja. Innen indítottuk másnap reggel a Halál-túra 45 kilométeres körét. A zöld négyzet, majd a sárga+ jelű turistaúton ereszkedtünk le a műútig, azaz a pilisszentléleki bekötőútig, és az azzal egy darabig párhuzamos Szentléleki-patakig. Ezt a meredek lejtőt hívták régebben az egykor beépített falépcsők miatt Háromszáz-garádicsnak.
A Szentléleki-patak partján haladtunk tovább a sárga+ jelű ösvényen, majd enyhén felfelé egy erdei dózerúton a sima sárga jelen, aztán jobbra rákanyarodva újra a sárga+ vitt el az első állomáshelyhez, az Enyedi halálához. Leírva elég bonyolultul hangzik, de valójában szinte egyenes az út. Enyedi halálának helyét egy nagy fakereszttel jelölték meg, elolvasva a hátuljára szögezett kis táblára írtakat, megpróbáltam elképzelni, hogy is történhetett a bűneset a három szereplő, a vadőr, a főerdész és a felesége közül az egyik szemszögéből, 1927 nagyhetében.
Már megint megvert az átok uram, Kierer Hugó, a főerdész, ez a kegyetlen, goromba állat. Még szerencse, hogy a kunyhónktól nem messze lakik Enyedi István vadőr, ez az arany fiú, akinek erdészházába már többször is átmenekültem az ütlegek elől, és mindig megvédett. Nem is csodálom, hogy a féltékeny Hugó gyűlöli. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy kilesi és agyonüti szegényt ez a dúvad. Pedig így történt. A két szememmel láttam, hogy odacipeli a testét egy pocsolyához, hogy vízbefúlásnak tettesse a gyilkosságot.
A történet folytatását a Kis Ujság írta meg 1927 június 8-iki számában: a rendőröknek gyanús lett, hogy Kierer csak két hét után jelentette be szomszédja eltűnését, pedig az gyakori vendég volt náluk, látnia kellett volna, hogy már régóta nem mutatkozik. Mivel nem tudott alibit igazolni, meg a parádkúti kocsmában részegen eljárt az szája, gyilkosság és rablás vádjával letartóztatták. Kierer a bíróság előtt mindent tagadott, csak azt ismerte el, hogy féltékeny volt. 1927 szilveszterén a bíróság a tárgyi bizonyítékok hiánya miatt fel is mentette. Öt évvel később bukkan fel utoljára a neve egy álláshirdetésben, amelyben "szakvizsgázott, 40 éves, nős, jó bizonyítvánnyal rendelkező" erdő- és vadőr azonnali belépéssel munkát keres.
Miután visszatértünk a múltból, visszagyalogoltunk egy kicsit, és balra fordulva rátértünk a dél-keleti irányban a hegyvonulat gerincén haladó zöld jelzésre. Az ösvény szelíden hullámzott felfelé, az első púp a Béla-tető (404 m), aztán István-hegy, és már ott is voltunk a Fehér-sziklánál (450 m), ami a hegygerinc nyugati oldalának egy rövid, meredek sziklaormos része, kiváló kilátással (amihez kicsit le kell térni a turistaútról). Ez az a hely, ahol hanyatt vágja magát a túrázó a gyepen, lemegy alfába, és jól érzi magát.
A szieszta után visszatértünk a gerincútra, hogy aztán talán száz méterrel tovább, a Ráró-hegy (488 m) púpja után ismét letérjünk egy kis jelöletlen ösvényen, hogy megkeressük az Ismeretlen katona sírját. Ez az ismeretlen katona annyira ismeretlen, hogy a Halál-túra atyja, Szádeczky-Kardoss Géza sem tesz említést róla a füzetében. Az viszont tény, hogy takaros fehér kereszt jelzi a sírhelyét a hegyoldalban.
Visszatérve a gerincútra, a balról púposodó Felső-Ecset-hegy (478 m) következik, ami után nem sokkal betorkollik az eddigi zöld jelzésű turistaútba balról a piros, amin a következő "pecséthely" várakozott ránk. De mielőtt rákanyarodnánk a pirosra, hallgassuk meg, miféle festőszerszámról nevezték el a furcsa nevű sarkalatos hegyünket! A korábban Főső-öcset-hegy nevű kiemelkedés az öcset nevű ritka gyógynövényről kapta nevét. Nyilván ez a növény volt a névadója a piroson továbbhaladva következő Alsó-Ecset-hegynek (452 m) is, amin áthágva már vár ránk a Hirsch-orom (414 m).
Az oromhoz vivő úton jobb felé látható egy völgyfő, amit Cseh halálnak is hívnak, méghozzá azért, mert az ötvenes évek elején egy Csehszlovákiából a rossz látási viszonyok miatt áttévedt, majd megsérült repülőgép itt zuhant le. Nem sokkal tovább még egy halálos nevű helyet rejt a hegy alja, viszont ennek történetét inkább az oromról visszafelé mesélem el, hogy kevésbé töményen kapja a tragédiákat az olvasó.
A Hirsch-orom természetes kilátóhelyén asztal és két pad várja a megfáradt és éhes túrázót, és mivel mi fiammal mindkét feltételnek eleget tettünk, le is ültünk elfogyasztani a magunkkal hozott szendvicseket. Az ormon egy régi kőobeliszk áll, amit az ezeréves Magyarország emlékére emelt a Pilismaróti Magyar Királyi Erdészet a millennium évében, és a völgy felőli részére felvésték mindazok nevét, akik közreműködtek ebben. Még az erdőszolgáét és az útkaparóét is. A túra teljesítéséhez ezekből a nevekből kell kettőt beírni a füzetbe. Többek között azért is nagyon jól kitalált ez a túra, mert a borzongató keresztek mellett nem hagyja ki a látványos kilátópontokat sem.
Feladatainknak eleget téve visszafordultunk, hogy újra rátérjünk a gerincen haladó zöld jelzésű útra, csakhogy mielőtt elérnénk, meg kell emlékezni a repülőgéptragédia helyszíne melletti másik gyászos helyről: a Német gyerek haláláról. Képzeletem a füzetbe leírtak alapján újra beindult.
Régóta vagyok vadőr a pilismaróti erdőben, de ilyen hátborzongató esetet még sose láttam. Egy német vendégvadász páros, apa és fia járt ki hozzánk, gyakran kísértem őket. Rájuk is fért, mert gyakran húzogatták a pálinkásüveget. Tegnap este annyira szakadt az eső, hogy el is csodálkoztam, amikor lövéseket hallottam az erdőből. Kimentem megnézni, mi az, akkor találkoztam az idősebb némettel. Alig bírt állni, úgy be volt rúgva. Azt mondta, meglőtte a vadat, de az elmenekült, a fiát meg elvesztette a sűrűben. Hazavittem, és amikor másnap visszamentünk a lövés helyszínére, ott találtuk a fiát, vérbe fagyva.
A zöld turistaút az Égett-hárs nevű turistaút-kereszteződésen áthaladva egészen a völgyben fekvő Mexikó-pusztáig vitt minket. (Ezt a régi utat a térképen Római útnak is nevezik.) Az Égett-hárs név megfejtéséhez nem kell sok fantázia, egy villámcsapott nagy hársfa állt itt, aminek csonkját még 1945-ben is látni lehetett, mára viszont elenyészett.
Annál érdekesebb, hogy kerül a Pilisbe Mexikó? Thirring Gusztáv szerint az 1872-73-as kolerajárvány idején egy közalapítványi erdész a betegség elől az itteni kis elzárt erdészházba menekült. Azaz eredetileg "Megszökőnek" hívták a helyet, ami aztán az idők során a sokkal egzotikusabb Mexikó nevet vette fel.
Itt ért véget a túra első, mintegy 20 kilométeres része, torkig tele lettünk a sötét halálesetek és tragédiák sorozatával, folytatás helyett visszamentünk a közeli Pilisszentlélekre, a bolt mellett parkoló kocsihoz.
Második kör
Legközelebb rá egy hónapra tértünk vissza legnagyobb fiammal, valamint Amerika kollégával, és azzal a szent meggyőződéssel, hogy a hátralevő 24 kilométert letoljuk egy nap alatt. Ezúttal Pilisszentlélek fölött valamivel, egy erdei bekötőútnál tettük le az autót, a már említett Mexikó-puszta mellett. A pilisi Mexikó még arról nevezetes, hogy itt egy kísérleti erdőrészen természetes folyamatokon alapuló és folyamatos borítást biztosító erdőgazdálkodást végeznek, tehát a kerítés mögött az erdő a saját, érintetlen életét éli.
A startponttól gyakorlatilag a műúttal párhuzamosan, először a piros jelzésű, majd a zöld jelzésű turistaúton gyalogoltunk a Két-bükkfa-nyeregig. Itt régen két idős, méretes bükkfa magaslott, mindkettőt 1935-ben, a Dobogókőre vezető autóút építésekor vágták ki. Ma leginkább népszerű túrakiindulópont és parkoló. A zöld jelzésű úton hagytuk el a nyerget, majd a sárga+ jelzésen folytattuk a Zsivány-sziklákig. A szikláknál ismét egy feliratot kell megkeresni, és válaszolni az alapján a túrafüzet kérdésére. A látványos alakzatok már ismerősek voltak, jártunk itt még a fiaim geoláda-kereső időszakában, valamint később a Kéktúra bejárásakor is. Persze, nincs Halál-túra-megállóhely tragikus pont nélkül: nem messze a szikláktól egy favágót, Ilacsek Józsefet érte el szerencsétlenül a vég 1945 telén. A füzet gyűjtése alapján valahogy így történhetett:
Apámmal, Ilacsek Józseffel együtt indultunk reggel az erdőbe fát vágni tüzelőnek. Nemrég múltam 12 éves, ezért kifulladtam a munka vége felé. Ekkor szólt apám, hogy ugorjak a faluba a fuvarosért, aki leszállítja nekünk a kivágott fát. Ő maga ott maradt még a nagyobb darabokat aprítani kisgatyában, mert igen meleg volt. Mikor visszaértünk, csak annyit láttam, hogy üveges szemmel ül a fa tövében, egy nagy vértócsa közepén. Az orvos szerint egy kivágódó élesebb faforgács sebezte meg, mint mondta, a lágyéki ütőérnél, és elvérzett, mire visszaértünk.
Dobogókőre az országos kéktúra jelzésen kullogtunk be. A turistaház előtti területen bográcsokban bugyogott a gulyás, pacal és egyéb egytálkaja, meg is bántam, hogy korábban megebédeltünk. Evés helyett megittunk egy kávét-kóla kombót, lepecsételtük a füzetet, és elindultunk a Thirring-körre, ami alulról kerüli meg azt az ormot, amin tulajdonképpen a turistaház is áll. Az egyébként meredek le- és felutat azért nem lehet kihagyni, mert egy újkori mászóbalesetet szenvedő túrázó kopjafája is az úton áll, aminek felirata szintén a füzet kérdéseinek tárgya. A mintegy két kilométeres körnek persze nagyon látványos részei is vannak, a Thirring-szikla magas orma alulról-felülről megcsodálható.
Visszamászva a lépcsőkön ismét a Kéktúra vonalán kötöttünk ki, azt követve elmentünk a jurtaszállások mellett, szinte egészen az Öreg-vágás nevű, 654 méter magas hegyig, a következő fekete helyszínig és ellenőrzőpontig. Ne képzeljünk el nagy meredélyt, a csúcs egy kis halom, nem messze az úttól. Ezen a halmon üldögélhetett anno a 48-as szabadságharc után a Komáromból hazafelé tartó öreg baka, aki a helytörténeti adatok szerint rossz időben volt, rossz helyen.
Hát annyit tudok elmondani tisztelt csendőr urak, hogy szokatlanul korán tért be ez a legény a kocsmámba, és nagyon elszánt ábrázattal kezdett inni. Költötte a pénzét nyakló nélkül, ami fura volt, mert az ilyen ágrólszakadtaknak abból sosincs. Mikor már beszedésre itta magát, akkor árulta el, hogy a hegytetőn kaszált délután. Meglátta, hogy egy öreg baka jön Komárom felől, és leül pihenni egy dombra. Azt mondta, tudta, hogy tele lehet obsittal a katona zsebe, ezért mögé lopózott a kaszával, és egy suhintással levágta a fejét. Folytatta is az ivást nekikeseredve, és amikor érte jöttek a csendőrök akkor is annyit kiabált, hogy legalább egyszer az életben úr lehetett.
Az Öreg-vágástól egy keveset vissza kell jönni az ösvényen, majd balra tart tovább a Halál-túra a kék+ jelzésen, és aztán erdei bringaúton, egészen le a Peres-hegy alatti Fagyos katonáig. Róla annyit lehet tudni, hogy a szabadságharcot vagy az I. világháborút követően hideg télen hazafelé tartott pilisi szülőfalujába, de itt elfáradt, megpihent, és megfagyott. A katonának ha volt is sírja, ma már nem jelzi semmi. Korábbi fotók alapján próbáltuk megtalálni a helyszínt, de amilyen erős a kép a hóval fedett, fáradt katonaholttestről, annyira nem találni semmi jelet ma már, pedig régen kovácsoltvas kereszt és faoszlop is állt az erdőben, Fagyos katona felirattal.
Az elenyészett sírhelytől kényelmesen besétálhattunk volna a közeli Pilisszentkeresztre, de nem tehettük, mert ha válaszolni akartunk a túrafüzet kérdésére, akkor el kellett még mennünk a Szentkútig (egy helybéli gyerek csodás gyógyulásának helyszínéig). A kerülőt megtettük, a kérdést megválaszoltuk, sőt még ittunk is egy jót a forrásvízből, és végül csak bejutottunk Pilisszentkeresztre.
Már erősen lógott az eső lába, amikor a piros jelzésen kijöttünk Pilisszentkeresztről, és a Dera-pataknál fordultunk északnak a zöld jelzésű turistaúton. Végül nagy szerencsénk volt, mert a felhőszakadás előtti utolsó pillanatban feltűnt egy esőház, hova gyorsan be is húzódtunk. Mikor az eső alább hagyott, elindultunk egy széles köves úton, amin a térkép szerint 200 méteren belül fel kellett tűnnie Döme keresztjének. Úgy állt ott magában, a lombsátor sötét árnyékában mint egy egyszemélyes temető. Leültem a tövébe, és a füzetben olvasható esetleírás alapján próbáltam a tragédia egyik szereplőjének helyébe képzelni magam:
K. Miklós vagyok, egy szerencsétlen ember, akit csak Hóhérnak hívtak a faluban. Ez a búcsúlevelem, mielőtt felakasztom magam. Az összes bajom 1957 október 4-én reggel kezdődött, amikor suhancként elvállaltam, hogy segítek Pápay Domokos földmérő mérnök elvtársnak az erdőhatárok kijelölésénél. A szerszámokat, eszközöket, kitűző rudakat kellett cipelnem egész nap, elfáradtam. A nap vége felé Pápai elvtárs, ahogy kollégái szólították, Döme, átkiáltott a bokros túloldaláról, hogy Hé! Dobjál még ide egy kitűző rudat! Én fogtam, áthajítottam neki, de az gellert kapott egy ágon, és a hegyes végivel pont felszakította a mérnök nyakát az ütőérnél. Nem lehetett már megmenteni. Azóta nincs helyem a faluban, mindenki utál. Úgy érzem, megzavarodom, ezért véget vetek az életemnek.
A képzelődésből a mennydörgés hangja szakított ki, kövér pöttyökben elkezdett újra esni az eső. Visszaszaladtunk az esőház menedékébe, és kibekkeltük az újabb hullámot. Több esélyt már nem adtunk a csapadéknak, aznapra befejeztük a túrát.
Harmadik kör
A harmadik körre megint 3-4 hetet kellett várni. Ezúttal ismét legkisebb fiam, Vili jött el, aki az első menetre is. A Két-bükkfa-nyeregnél tettem le az autót, onnan átvágtunk az esőházhoz Döme keresztje mellett, és folytattuk az utat ott, ahol abbahagytuk. A piros+ jelzésen haladtunk nyugat felé, át a Nagy-Bodzás-hegy (717 m) és a Nagy-Szoplák (710 m) közötti lapos nyergen, ahol újabb szomorú helyhez értünk: a Simon halálához. Simon a füzet szerint remete lehetett valamikor a középkorban, és neve valószínűleg azért maradt fent több remetetársával ellentétben, mert itt érte a halál. Hogy pontosan hogyan, azt nem tudni, de a névhez másféle legendák is fűződnek, például a szentkereszti kolostor egyik szerzeteséről, akit a fosztogató törökök dobtak volna le egy szikláról.
Innen dél felé fordulva a piros jelzésen a Leány- és Legény-barlangig visz a túraút. Ezekben a barlangokban szerencsére nem történt haláleset. Sőt, a törökök dúlása idején pont hogy az életet, a megmenekülést jelentették a helyieknek, akik a vész idején még nem ismerhették a koedukációt, ezért külön barlangot kaptak a leányok és a legények is. Viszont. Amiért mégis bekerült a hely a Halál-túra állomásai közé, az annak köszönhető, hogy a kettős barlangot a helyiek Chlapecnek is hívták.
A chlapec szlovákul fiút, legényt jelent, vagyis a magyar és a szlovák név tulajdonképpen ugyanaz (a pilisi falvakban máig jelentős számú a szlovák nemzetiség). Egy 1937-es jegyzetben (Dobay Pál) viszont az áll, hogy a barlangok környékét Piliscséven Klapec halálaként ismerték. Állítólag azért kapta ezt a gyászos nevet, mert nagy szegénység idején távolra is el kellett menni az asszonyoknak füvet sarlózni. Egy asszony a beteg kisgyermekét is kénytelen volt a munkára magával vinni, a gyermek pedig meghalt.
A barlangokhoz egyébként elég meredek emelkedőn kell felkapaszkodni, de megéri. A következő állomás Klastrompuszta, egy aprócska hegyi üdülőtelep, ahol vizet lehetett régebben inni a közkútból, amíg valaki le nem fűrészelte tőből a nyomókart. Szerencsére beljebb egy büfé nyitva volt.
Klastrompusztáról észak felé fordultunk megint, és a sárga jelzésen felkaptattunk a Pilis-nyeregbe. Itt megoldottuk a II. világháborús emlékművel kapcsolatos feladatot és bevégeztük a túrát. Tulajdonképpen már csak le kellett volna sétálnunk a műútig, és amellett vissza a kocsiig a Két-bükkfa-nyereghez, de szerencsére jobb utat találtam: a hegy tetején a zöld háromszög jelzést követve útba ejtettük a Pilisszentlélek feletti Fekete-kő sziklaormát, ami a környék egyik leghívogatóbb természetes kilátópontja.
Összegzés: Az eldugott kilátópontokkal tarkított, sötét történetekkel terhes, árnyékos völgyekben kanyargó, 42 kilométeres túraútvonal optimális esetben két egymást követő nap alatt teljesíthető, szállásnak adja magát a Fekete-hegyi kulcsosház. Ha valaki nem akar hosszabb túrát megtenni, kisebb kirándulásokkal is meglátogatható az Enyedi halála-Hirsch-orom vagy a Döme halála-Fekete-kő páros, vagy a másik irányba a Két-bükkfa-nyeregből a Dobogókő a Zsivány-sziklákkal, Ilacsek halálával, a kopjafával és a Thirring-sziklával.
Az igazi túrázó nem szórja szét a szemetét a szabadban, hanem hazaviszi, és kidobja a kukába. Óvd a természetet, maradjon a gyerekeidnek is belőle!
A cikk helynév-magyarázatai nagyrészt Szádeczky-Kardoss Géza és Dobay Pál gyűjtése alapján születtek, amikből a jelvényszerző füzetben még sokkal több is található. A túrát teljesítő jelvényt kap, ha feladja postán a teljesítést igazoló füzetet Szádeczky-Kardoss Gézának, a Halál-túra megalkotójának.