Elmentünk Essenbe, ahol évről évre megrendezik a legnagyobb társasjátékos összejövetelt, a SPIEL-t, ahol négy nap alatt kétszázezer rajongó, kereskedő, kritikus és tervező találkozott. Mi pedig meggyőződtünk, hogy az az ipar, ami a mai napig arra épül, hogy felnőttek és gyerekek műanyagfigurákkal, kartonpapírokkal és fakockákkal játszanak, a virágkorát éli.
A német városok nem tartoznak Európa legvonzóbb turistacélpontjai közé, a Ruhr-vidéken fekvő, közel 600 ezer fős Essen pedig még ebben a mezőnyben sem egy erős szereplő. Viszont minden év októberében idejön száz-kétszázezer ember csak azért, hogy társasjátékokat vegyen, adjon el, próbáljon ki és dedikálja a játékait a készítőkkel.
Az esseni SPIEL játékexpó és -vásár 1983-ban indult, idén pedig először mi is elmentünk megnézni, hogy egyszerű társasjáték-kedvelői szemmel hogy néz ki egy ilyen esemény, és milyen játékokat lehet beszerezni. A négynapos expót a helyi kiállítócsarnokokban, egy Hungexpo-szerű területen tartják, körülbelül 40x100 négyzetméteres pavilonokban, mint ez:
És ilyen csarnokból van még öt.
Ezek pedig duzzadásig tele kiállítókkal, játékokkal és emberekkel, szóval iszonyúan sűrű és zsongó minden. De mielőtt belemegyünk abba, hogy mik voltak a tapasztalataink a SPIEL-ről, előtte nézzük végig azt, hogy az elmúlt években mennyit erősödött az egész társasjátékipar.
Ez már önmagában a SPIEL számain is látszott: a 2011-ben 147 ezer látogatójuk volt, és a következő években is folyamatosan nőtt a látógatószám, idén pedig október 24-27. között már 209 ezer látogatót vonzott a kiállítás. Ez a szám az 590 ezer fős Essenhez viszonyítva olyan, mint az 1,8 milliós Budapesten a 600 ezres Sziget Fesztivál, csak Essenben a főfellépő nem Ed Sheeran meg Martin Garrix, hanem a Deep Blue és a Csak egy című játékok, a Prodigy meg a Kasabian helyett pedig a Catan és a Carcassonne az elűzhetetlen régi nagy szereplő.
Az, hogy 8 év alatt ekkorát nőtt a látogatók száma, párhuzamban áll a piac általános növekedésével. A társasjáték-piac évek óta folyamatosan és egyenletesen nő, a bevételeket tekintve pedig tavaly már a 4,6 milliárd dollárt (1,3 billió forintot) is elérte világszinten. Ez az összeg a várakozások szerint 2025-re 16,3 milliárd dollárra (4,6 billió forintra) emelkedhet.
A társasok hosszú ideig a játékboltok polcairól leemelhető dobozok voltak, és ugyan voltak korábban is próbálkozások arra, hogy kilépjenek ebből a szerepből (például a '80-as és a '90-es években is készült egy-egy videójáték vagy film egy létező társasból), de az elmúlt években jócskán felgyorsult ez a folyamat, amit Magyarországon is bőven lehet érezni. A társasjátékipar rengeteg csápot növesztett, felgyorsított régen is létező folyamatokat, illetve kitalált teljesen újakat is:
Az IndieGogón vagy Kickstarteren elinduló kampányok is fontos szereplői lettek az iparnak: egyrészt kiszámíthatóbb üzleti modelleket lehet arra felhúzni, ha egy tervező vagy egy kiadó már a megjelenés előtt látja, hogy a 15 ezer forintos játékot mennyien akarják majd megvenni, sőt, valódi pénzzel előre támogatni. Másrészt egy-egy ilyen jól kitalált játékkal és kampánnyal a független tervezőknek és kisebb cégeknek is van esélye elindulni egy Ravensburgerrel, Hasbróval, Days of Wonderrel vagy Hans im Glückkel szemben.
Ezek a kiadók azért fontosak, mert az egész esseni expó erre épül: egymással néha rivalizáló, néha összedolgozó kiadókat kell végigjárni blokkról blokkra, akik a maguk 20 négyzetméterén próbálják bevonzani a kritikusokat, befektetőket és játékosokat. És ha már elkezdtünk végre az expóról beszélni, akkor jöjjön is az a három dolog, amit Essenben tanultunk:
A játékok egyáltalán nem másodlagosak, de az alapján fogjuk megtalálni őket a hatalmas területen, hogy milyen kiadót kell keresnünk. Mellettük a játék elkészülésének van még egy nélkülözhetetlen eleme: maga a tervező. Egy játék kitalálójával vagy grafikusával sokszor előre kijelölt időpontban találkozhatnak a rajongók, beszélgethetnek a munkájukról, stratégiákról, vagy épp
dedikálhatják is a frissen megvásárolt játékukat is.
És ezek után még belefuthatunk abba is, hogy társasinfluencerek tesztelik épp valamelyik játékot, vagy készítenek akár többkamerás műsort a szerintük legérdekesebb vagy nekik legjobban fizető újdonságokról.
Az 1995-ben megjelent nyersanyagbeszerzős-építkezős Catan és a 2000-ben megjelent területfoglalós, várépítős Carcassonne a mai napig megkerülhetetlenek az iparban. És ugyan nem ezek a játékok találták fel az építkezős játékot vagy épp a hatszögletű formát, ezek fejlesztették tökélyre és azóta is rengeteg újabb játék alapjai. De érthető, hogy amikor egy-egy játék beüt, akkor látszik, hogy rengeteg kiadó elkezdi megcsinálni belőle a saját verzióját is, ismerős formákkal, mechanikákkal, csak valami pluszt hozzátéve. Például emlékszik valaki arra, hogy tíz évvel ezelőtt akkora dömping lett volna az asszociatív játékokból? Nem, maximum az Activityt lehetett valamennyire idekötni. Aztán jött a Dixit hatalmas sikere, és azóta rengetegen kezdték el a saját asszociatív-kreatív játékukat kiadni.
Idén feltűnően kedvelt téma volt a víz, a búvárkodás, és az ottani kincskeresés: a nagy sztárok között (tehát amit féltucat asztalra kiraknak kipróbálásra) volt mutatós kalózos, mélytengeri birodalmas és hajózós-búvárkodós játék is, és a szokásos útépítős játékok is visszatértek, de olyan profán módon, hogy az egyik sokat reklámozott, lusta lajhárokról szóló Fast Sloths című játék szinte egy az egyben a 20 évvel ezelőtti, nagysikerű Elfenland másolata.
Sok kiadó próbált meg készíteni valamilyen kizárásos-nyomozós-asszociatív-deduktív játékot, és meglepően sok játék volt, ami rajzolásról, színezésről, vagy konkrétan a színekről szólt.
És persze volt olyan játék is, ami a vizes és az útépítős témát keverte a Carcassonne-nal és a Catannal: itt a kanálisokkal teli Bruggében kellett egy szövevényes vízi úthálózatot kiépítenünk, ahol kis lapokkal raktunk ki egy egymáshoz tökéletesen illeszkedő terepet, és ezek a lapok mind hatszögletűek voltak.
Ha elmegy az ember egy városba turistáskodni, elmegy egy zenei fesztiválra, esetleg kíváncsi, hogy mik voltak az év legjobb filmjei, és szeretné mások ajánlását elolvasni, akkor általában 5-10-15 elemből álló listát kap. Itt ugyan sok ezzel foglalkozó oldal megírta a maga előzetes top 10-ét, de ezek ritkán csengtek össze egymással, és volt, akik inkább az „A 48 legjobban várt játék Essenben” című cikket gondolták a megfelelő számú ajánlásnak. Szóval a száz kiadó, több száz új játék, illetve játékkiegészítő mellé még jön a napi több tízezer látogató, a hat hatalmas hangár, folyamatos információáramlás, keresgélés, szabálymagyarázás – ez befogadhatatlan mennyiség, amit tényleg csak azok élveznek, akik egy icipicit megszállottan szeretnek társasozni.
Ami egy nagy hátránya a SPIEL-nek, hogy az előzetes reményekhez képest kevés játékot lehet kipróbálni, főleg a nagyobb, hosszabb, táblás játékok közül: egész egyszerűen azért, mert az az egy-egy kiadónál kirakott öt-tíz asztal nagyon hamar megtelik, és utána muszáj várni a szabad helyre, hacsak nem tudunk egyesével becsatlakozni egy-egy társasághoz. Viszont nagyon sok játékot meg lehet ismerni, elmagyarázzák a szabályt, láthatjuk élőben, és ezután dönthetjük el, hogy mit is szeretnénk hazahozni.
Csak arra kell figyelni, hogyha épp belefutunk abba, hogy maga a játék tervezője magyarázza el nekünk a játékot, ami nem tetszik nekünk, akkor a lehető legfinomabb módon jelezzük neki azt, hogy „hm, igen, nagyon érdekes, csak még egy kicsit gondolkodnunk kell rajta”, mielőtt összetörjük a szívét.
(Borítókép: a What Do You Meme című, az expón több helyen is reklámozott, mémekről szóló 2016-os kiadású játék. A kártyán épp a magyar Arató András, azaz Hide the Pain Harold szerepel. Fotó: Lengyel-Szabó Péter)