Szarka Zsófi harmincas éveiben járó magyar nő, aki szabadidejében nem veti meg a szokatlan kikapcsolódást. Végigbiciklizte például a Balkánt, a Közel- és a Távol-Keletet, lefutott néhány tucat maratont, és olyan is előfordult, hogy harminchárom nap alatt hazatekert Málagából Budapestre. Ebbe a sorba szépen beleillik, hogy tavaly nyáron közel négyezer kilométert bringázott a Szaharában.
Zsófi tavasszal és nyáron Nizzában dolgozott, francia barátja, Pierrick pedig Rabatban, Marokkó fővárosában. Mindketten digitális nomádok, vagyis online munkát végeznek és rengeteget utaznak, a mázlijuk pedig az, hogy egy nagyobb munkájuk pont egyszerre, májusban ért véget. Pihenésképp egy pár hetes közös utazásra gondoltak, és tervezgetni kezdtek, de nem egy törökországi all-inclusive üdülésre vagy egy földközi-tengeri hajóútra vágytak: „Ültünk Rabatban és gondolkodtunk: Északra Európa van, az nem olyan izgalmas. Délre meg ott a Szahara és Afrika, arra még nem jártunk, úgyhogy azt mondtuk, menjünk Délre” – meséli Zsófi egy budapesti cukrászdában a süteményét eszegetve épp olyan természetességgel, mintha arról beszélne, hogyan döntöttek az esti filmről.
Az időkorlát miatt: Pierrick júliusi edzőtáborára vissza kellett érniük Franciaországba. Szabadidejében tőle sem állnak távol a szokatlan megoldások, mivel ironman, azaz hosszútávú triatlonista. Elég gyorsan kiderült, mennyi idejük lesz a sivatagi bringázásra: szűk egy hónap.
Afrikát Északról Dél felé két úton lehet átszelni: a keleti útvonal jelenleg elég problémás, mert több országra is jellemző a terrorizmus vagy a politikai nyugtalanság; a nyugati lényegesen biztonságosabb. Még úgy is, hogy a részben marokkói megszállás alatt álló, de vitatott státuszú Nyugat-Szahara – egyik hivatalos nevén Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság, a másik szerint marokkói Déli Tartományok – is az útvonal része, ahol elaknásított területek is előfordulhatnak, ha valaki letér a biztonságos főútról. Ez a nyugati útvonal amúgy a motorosok és bringások körében mostanában elég népszerű. Előnye, hogy nagy része az óceánparton halad, amelynek hűsítő hatása valamelyest enyhíti a brutális forróságot. Ráadásul itt külön oltásokra sincs szükség. Mindezeket mérlegelve gyorsan döntöttek, és kitűzték az indulás dátumát: Rabatból május végén kell elstartolniuk; Marokkót elhagyva jön majd Nyugat-Szahara, Mauritánia és Szenegál; Dakarból repülnek majd haza.
Mennyit készültek? Annyit, hogy vettek egy részletes térképet és google-öztek kicsit. Bringájuk volt már – Zsófinak egy jól bevált túrabiciklije, barátjának egy karbonvázas gravel –, a ruházkodást nem gondolták túl, sőt, tulajdonképpen alig vittek valamit: a klasszikus bringatúrázókénál jóval kisebb volt a csomagjuk. A biciklijük összesen 35-40 kilót nyomott vízzel és étellel együtt. Elolvastak pár vonatkozó blogot és beszámolót, és nagyjából megtervezték a 3875 kilométeres utat Dakarig. Ez a szám úgy jön ki, hogy Zsófi Malagából indult, néhány nappal később, május 26-án csatlakozott hozzá Pierrick Rabatban.
De vissza a tervezéshez: a Szaharában az időjárás nem mellékes szempont, meg is nézték a neten, milyen lesz az idő júniusban. „Amikor tavasszal Európában tervezgettünk, kint 18 fok volt. Láttuk, hogy a Szaharában 43 fok is előfordul majd, de ez akkor nem tűnt soknak” – idézi fel. „Játszottunk is a gondolattal, hogy bemenjünk Nyugat-Szahara belsejébe, de szerencsére nem tettük: az időjárás hamarabb megölt volna minket, mint az aknák.” Ez a megjegyzés egyrészt arról árulkodik, hogy ha az ember akár csak húsz kilométerrel letér a már említett óceáni útvonalról, a szárazföld belsejében tényleg elviselhetetlen a hőség.
Másrészt a biztonságról.
„Hatalmas előnynek bizonyult, hogy Pierrick anyanyelve a francia és hogy férfi. E kettő nélkül sem lett volna lehetetlen az út, csak több lett volna a nehézség” – mondja Zsófi. Végig iszlám országokon bicikliztek át, és idén a Ramadan nagy része pont az utazásuk idejére esett, a vallási ünnep speciális napirendje pedig még különlegesebbé tette a túrát. Az ünnep ideje alatt teljesen megváltozik az emberek napirendje, hajnaltól napnyugtáig koplalnak, utána viszont rengeteg bőkezű gesztusban részesítik egymást és az idegeneket. Ezt Zsófiék is tapasztalták, esténként számtalan helyen megvendégelték őket, az ünnep végén pedig az egyik benzinkútnál kaptak egy nagy tál gyümölcsöt „Boldog Ramadan végét!” – felkiáltással.
Az út legbizonytalanabb területe a már említett Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság, más néven Nyugat-Szahara volt. Nyugat-Szaharában tilos a vadkempingezés, ám sűrűn követik egymást a marokkói katonai ellenőrzőpontok, ahol minden utazónak be kell jelentkeznie. Ezeken a helyeken már előre várták őket, pontosan tudták, mikor, hol járnak. „Ez nagy biztonságérzést adott. Nagyon vigyáznak a turistákra, a csendőrfőnök például megadta nekünk a számát” – mondja.
A Szaharát átszelő nyugati útvonal két széles sávval ellátott, remek minőségű aszfaltozott út. Ezen közlekedik minden jármű a teherautótól a bicikliig. Nincs leállósáv, de nem is jár rajta annyi autó, hogy szükség legyen rá. Bringás szemmel az egyetlen kellemetlenség, hogy sokszor fújja át rajta a homokot a szél. Az úton folyamatos a járműforgalom, mégsem veszélyes. Ráadásul az a kellemes meglepetés érte őket, hogy az út teljes hosszán van térerő és a mobilnet is végig működött (itt látható Zsófi Instagram oldala, amin pompásan dokumentálta útjukat).
Gyakran aludtak pihenőhelyként is szolgáló kávézókban, esetenként helyieknél, ahol pedig lehetett, ott a szabad ég alatt, a nagyobb településeken általában kivettek egy szobát; a tisztálkodást úgy és ott oldották meg, ahol tudták. Egy gyomorrontástól eltekintve nem betegedtek meg. Az út egyik legnagyobb nehézségét olyan dolog okozta , ami pofonegyszerű, ám a felkészülés során alighanem meg sem fordult a fejükben: „A sivatagban kábé lehetetlen elbújni pisilni.”
Napokon át haladtak olyan tájban, amit jobbról az Atlanti-óceán, balról pedig a Szahara keretezett. A sivatag viszont egyáltalán nem volt egyhangú: „Azt hittük, a homok csak homok. Majd mindenhol egyforma lesz, kisebb-nagyobb dűnékben áll és szinte nem lesz benne semmi. Ehhez képest azt láttuk, hogy minden folyamatosan változik. A homok állaga, mérete, színe: volt fehér, szürke, a sárgának és az okkernek minden árnyalata. Nouakchott (Mauritánia fővárosa) előtt az út egyik oldalán törtfehér a homok, a másikon meg narancsos lazac színű, és ahogy fúj a szél, összekeveredik a kettő és az átmenetek rózsaszínek” – ad szemléletes leírást a sivatagról.
Ráadásul a sivatag mindenhol teli van kagylóval, csak néhol már porrá törtek. De 600 kilométerre a parttól is vannak még kagylók.
Az élővilág is változatosabb annál, mint amit indulás előtt gondoltak: „Van, ahol semmilyen életet nem lehet látni, de volt olyan is, ahol elszórtan láttunk egy-egy fát a homoktenger közepén. Hogy hogyan került oda és miből táplálkozott, ki tudja. Aztán volt, ahol fű nőtt itt-ott, vagy csomóban kis tíz centi magas bokrocskák – ezek mögött lehetett elbújni” – mondja Zsófi. Gyakran találkoztak tevékkel és az óceánparton olykor flamingókkal is.
Zsófi összesen 32 napot biciklizett, átlagosan 120-150 kilométert tekertek naponta (ez kb. a napi Budapest – Balatonfüred távolságot jelenti), volt néhány olyan nap, amibe csak 60 kilométer fért bele. Zsófi leghosszabb napja 260 kilométeres volt (ez kicsivel rövidebb csak, mint a Győr-Szeged közti távolság), a legrövidebb 24 kilométeres.
Nyugat-Szaharában és Mauritániában viszonylag nagy a távolság a települések között, a vidék még a tengerparton is nagyon ritkán lakott, élelemhez és vízhez pedig csak a településeken tudtak jutni; mindebből az következik, hogy 80-100 kilométeres szakaszokat tekertek naponta 26-28 fokban. Ez egész napos biciklizést jelent átlag reggel nyolcas indulással.
Nyugat-Szahara után jött Mauritánia, amit a legjobban vártak, mert itt jár a világ egyik leghosszabb tehervonata, amire bárki felkapaszkodhat, ha be akar jutni a sivatag belsejébe. A vonat az ország belsejéből szállít vasércet az óceánpartra. „Felkapaszkodtunk, a helyiek segítettek feladni a bicikliket, és tíz órán át rázkódtunk a sivatagi éjszakában, amíg megérkeztünk Atar közelébe” – mondja Zsófi.
„Ha csak 5-10 kilométerrel megy beljebb az ember az óceánpartról, máris tíz fokkal melegebb van” – mondja Zsófi. Egyebek mellett megtekintették a Ben Amerát (amit a világ második legnagyobb monolitjának tartanak) a sivatagi vasútvonal mentén, aztán 400 kilométert tekertek vissza a partra, Nouakchottba. A tény, hogy nappal árnyékban volt 42 fok, megváltoztatta az eddigi rutinjukat: ezen a szakaszon éjjel haladtak és nappal aludtak.
Egy hét hőség után nagy felüdülés volt, amikor napkeltekor megpillantották a Szenegál folyót, és a hetek óta először láttak fákat. „A folyó a határ. A túlsó parton Szenegál van, és nemcsak a sivatag szűnik itt meg, kulturálisan és etnikailag is más, mint az addigiak. Az eddigi, főleg berber és mór lakosság után ez már Fekete-Afrika, mindenhonnan szól a zene, az emberek nagyon színesen öltöznek, sokkal felszabadultabb a hangulat. És itt is csodásak a természeti kincsek, csak itt sajnos gyorsan végig kellett tekernünk, hogy időben Dakarba érjünk.” Ami sikerült is: június 26-án, a teljes utazás legforgalmasabb útszakaszán begördültek Dakarba. "Egy hatalmas zuhannyal meg egy sörrel ünnepeltük meg".
És vajon újra megcsinálnák ezt az utat? A válasz határozott igen.
De nem nyáron. Több időt hagynánk rá, hogy több látnivalót tudjunk megnézni. Mindegyik országban rengeteg a kulturális és a természeti kincs. És természetesen nem állnánk meg Dakarban. Nigériáig teljes biztonságban le lehet utazni – utána egy kicsit óvatosabbnak kell lenni.
(Borítókép: Szarka Zsófia)