Azt hiszem, 10 évesen hallottam először Hirosima nevét a vasárnapi iskolában. Augusztus volt, nyilván az évforduló miatt beszélt nekünk róla az esperes, mi pedig tágra nyílt szemekkel figyeltünk, milyen mérhetetlen pusztítást végzett az atombomba. Arra már nem emlékszem pontosan, mikor láttam először képet vagy mozgóképet a robbanásról, de ez az első emlék jutott eszembe, amikor a női kézilabda-világbajnokság szabadnapján úgy döntöttem, teszek egy villámtúrát a városban.

Nem vagyok katasztrófa-turista, de láttam a huszadik század felfoghatatlan tetteinek nyomait a boszniai Srebrenicában és a lengyelországi Auschwitzban. Mindkettő megrendítő, letaglózó, földrajzilag mindkettő közel van hozzánk, a délszláv háború időben is.

Hirosima viszont távoli hely, innen kevés a helyszíni beszámoló, de nevének ismertsége a világban Csernobillal és a már említett tragikus helyszínekével vetekszik. Kerestem olyan kimutatást, hogy melyik a világ legismertebb olyan városa, amelyik szívesen megválna ettől a címétől, de nem találtam. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy Hirosima dobogós helyen van.

*

Ha nem akar széket is foglalni, akkor 17 ezer jen lesz, és a leghátsó kocsikban ülhet majd le”

– mondta a japán pénztáros.

Lefordítva: 47 ezer forint – ebben már benne van a Sinkanszen-felár, de nincs benne a helyjegy. A karácsony előtti időszakban nincs zsúfoltság a száguldó szupervonatokon, semmi sem indokolta, hogy helyjegyet is váltsak.

1 óra tíz 10 perc volt a körülbelül 280 kilométeres út Hakatából, a vébé helyszínéről Hirosimába és vissza. A négy jegyen latin betűkkel semmi sem szerepelt, nem is tudtam, mit kell velük csinálni, így nem engedett át a beléptető kapu. Jött a segítség, a két jegyet egyszerre kellett kezelni, és az automata már át is engedett. A japán vonatokon van kalauz, mélyen meghajol, ahogy belép a kocsiba, de a jegyeket nem vizsgálja.

Már korábban megnéztem, hogy a megérkezés után a 24-es busz vagy a villamos felé kell vennem az utat a peronról. Hirosima kétmilliós, modern kikötőváros az Ōta nevű folyó deltatorkolatában, amit a folyó ágai tagolnak kisebb-nagyobb szigetekre. A bombát az amerikaiak a kellős közepére dobták le, egy jellegzetes, T-alakú híd, az Aoi híd volt a megcélzott pont, bár a Little Boy nevet viselő bomba végül nem itt, hanem 240 méterrel távolabb, egy sebészeti klinika fölött robbant fel. A tűzviharban Hirosima épületeinek körülbelül 70 százaléka teljesen elpusztult, és körülbelül 66 ezren azonnal meghaltak, 69 ezren pedig megsebesültek. A bomba felrobbanása után készült fotókon teljesen üres, égett terület látszik az utcák vonalaival - és néhány erősebb, a tűznek jobban ellenálló, általában betonszerkezetes épülettel.

Az egyik ilyen épület vált a hirosimai atomtámadás világszerte ismert jelképévé. Egy folyóág partján, közvetlenül az Aoi híd mellett állt Hirosima Prefektúra Ipari Kiállítási Csarnoka, egy tekintélyes vasbetonépület az egykori üzleti negyedben, aminek a robbanás ellenére

A kiállításokra, vásárokra használt épületet eredetileg 1915-ben emelték Jan Letzel cseh építész tervei szerint bécsies art déco stílusban. 1945. augusztus hatodika előtt a város egyik büszkesége volt, a tetőteraszáról pazar kilátás nyílt Hirosima központjára, a sok vízpartra.

A bomba az épületnek csak a csontvázát hagyta meg, a kupolájából egy kopasz acélszerkezet maradt. Érdekes módon az épület pont azért maradt állva, mert annyira közel esett a robbanás epicentrumához, a bomba alig 150 méterre robbant fel tőle. Ha kétszer ilyen távolságra van, jó eséllyel elpusztult volna, de ha 500 méterre, akkor is valószínűleg összedől, így viszont a robbanás nyomása szinte függőlegesen nehezedett a falakra. Ettől még akik benne voltak, abban a pillanatban meghaltak, és a szerkezet csontig kiégett.

• Az amerikai haderő Enola Gay nevű repülőgépe 1:15 perckor szállt fel Tinian szigetéről, és 8:15-kor dobta le az atombombát. A Little Boy névre elkeresztelt bomba nem ért földet, hatszáz méterre a földfelszín felett felrobbant, és három kilométer sugarú körben felperzselte a várost, a későbbi nukleáris hatásokról akkor még fogalmuk sem lehetett a túlélőknek.

Az újjáépítés során sokáig nem tudták, mit kezdjenek a rommal, sokan a teljes lebontását javasolták, de a szimbolikus ereje nagyobb volt. Végül 1965-ben döntöttek úgy, hogy megőrzik az utókornak abban az állapotban, ahogy a robbanás után maradt. Emlékül, elrettentésül.

Ahogy megérkeztem, már rutinos voltam, mindkét jegyet egyszerre tettem be a kis nyílásba, nem adta vissza, a kapu átengedett. Az állomáson volt wifi, és egyébként végig ki volt táblázva merre kell menni. Buszra szálltam, aminek első és középső ajtaja van. Japánban nem a felszállás elsőajtós, hanem a leszállás. A középsőn felszálltam, előrementem, a sofőr pedig, miután kifizettem 180 jent, leengedett. Amit elsőre megállapítottam: Hirosima zöld. A fű a kevés napfény miatt sárga, de télen éjjel sincsenek arrafelé mínuszok, napközben viszonylag kellemes az idő, szél nélküli 10-13 fok volt, néhány órás napsütéssel.

Az egykori Ipari Kiállítási Csarnok ma Genbaku Dome néven fut, és a Hirosimai Béke Emlékpark része. A buszmegállótól pár lépésre már látszott is a rom. Messziről vonzotta a tekintetemet, és először mentem egy kört körülötte, mert minden szögből látni akartam. Aztán mentem még egy kört. Majd még egyet. Végül elindultam a hipocentrum felé. Japánban az összes útbaigazító táblára odaírják, hány métert kell menni, de itt nem találtam olyan kiírást, hogy 150 méterre zuhant a bomba.

A képzeletbeli becsapódás helyét – mint említettem, földet nem ért – csak egy márványtömb őrzi, volt egy kis gombóc a gyomromban, amikor mellette álltam, és felfelé néztem. Ez nem olyan, mint mikor az egri várban elképzeltük kisiskolásként, hogy Maklár felől jön a török, és ha abban a korban élnénk, akkor hogy tanítanánk móresre. Itt minden pislogás felér a fényképezőgép használatával, így raktároztam el magamban a képeket.

Ahogy a szomszédos szigeten álló Béke Múzeum felé vettem az irányt, és átmentem a hídon, többször visszanéztem. Gabriel Garcia Marquez írja a Száz év magányban, hogy van az úgy, amikor az időt baleset éri, darabokra törik, és valamelyik örök szilánkját otthagyja valahol. Nem tudom, létezik-e épület, amelyikre jobban illik ez a megállapítás, mint a Genbaku Dome-ra. Több ezer fokot bírt ki ez a szilánk.

A Dómtól egy kilométeres séta az 1955-ben, a korra jellemző szögletes modern stílusban épült múzeum, előtte szökőkút és az áldozatoknak épített emlékmű.

A kasszánál 200 jent kértek tőlem, és már meg is kaptam a belépőt. Odamentem a csomagmegőrzőhöz, betettem a táskám, elsőre észre sem vettem, hogy a 64-es szám jutott nekem. Különösebb számmisztika nélkül: Tokió története során először 1964-ben rendezhette meg az olimpiát. 1940-ben már kijelölt helyszín volt, de a japán-kínai háború miatt át kellett adnia a rendezési jogot, és végül a második világháború miatt Helsinkiben sem lobbant fel az olimpiai láng. Japán aztán a 64-es olimpián elkápráztatta a világot, a háborút követő két évtizedben olyan fejlődésen ment keresztül, ami – ez a korabeli visszaemlékezésekből kiderül – a magyar sportolókat is lenyűgözte.

Beléptem a múzeum első termébe, ahol nagy posztereken mutatták be a régi Hirosimát, ami akkoriban 400 ezres város lehetett. Egyike volt a korabeli Japán legmodernebb településeinek, volt villamos, nyüzsgő piac, úszóversenyekről is kiállítottak képeket. Az úszás központi sportág volt már akkor is az országban, az 1936-os olimpián még csak hat aranyérmet adtak a férfiaknak, és ebből hármat a japánok vittek el, Csik Ferenc győzelme a két japán előtt ezért is számít történelmi jelentőségűnek a 100 méteres gyorsúszásban. (Sem magyar, sem japán arany azóta sincs ezen a távon.)

Néhány kivételtől eltekintve az épületek többnyire fából voltak, mint akkoriban minden japán városban. Mivel egyike volt az ország jelentős ipari központjainak, sokakat meglepett, hogy megúszta a szőnyegbombázásokat, míg sok japán nagyvárost addigra már a földdel tették egyenlővé az amerikaiak.

A műemlékeiről híres korábbi főváros, Kiotó bombázásának tervét az amerikai hadügyi államtitkár, Stimson vetette el, mert a legenda szerint volt ott nászúton, és lenyűgözte a pagodák szépsége. Niigata nem volt annyira jelentős célpont, Kokurában – Hirosimától 80 kilométerre – pedig sokszor volt rossz idő.

A következő teremben egy nagy üvegasztalon holografikus segítséggel mutatták be, mi történt. Békés, nyugalmas nyári reggel volt, amikor Motojaszu folyóág partjára, az Aoi híd közelében ledobták a 64 kilónyi uránt tartalmazó, 16 kilotonna TNT erejének megfelelő bombát. A tűz terjedését olyan érzékletesen szemléltették, hogy a látogatók közül sokan ösztönösen elfordultak. A hipocentrumtól több kilométerre található hegyek fái is lángba borultak.

Az emberi szenvedéshez a japánok máshogy közelítenek. A súlyosan égett testeket életnagyságú fotókon helyezték a szemünk elé. A sugárfertőzött katona nyelvét ugyanúgy megmutatják, mint a 12 éves kislány táskáját, ételhordóját. A kiütéses arccal szenvedő tűzoltó és halálának időpontja még inkább sokkoló. És akkor még nem is beszéltünk az áldozatok szándékosan rendezetlenül elhelyezett ruháiról, emléktárgyaikról, elszenesedett gyerekjátékokról, a küllő nélküli, szétszakadt, hullámos vázú bicikliről.

Ebben az elsötétített teremben volt a legnagyobb szipogás, elszorultak a torkok, a térdeimben is nehézséget éreztem. A lépcsőre égett ember árnyéka sem könnyen feldolgozható, a súlyosan megégett és hámló bőrrétegeket, a radioktivitástól elszarusodott, feketévé váló, de gondosan tárolt körömdarabokat pedig már nem volt erőm lefotózni se.

Sok színes gyerekrajzzal próbálták a feszültséget oldani, de ezt a ránk telepedő súlyt nehezen oldja bármi is. Támolygásom csak fokozódott, amikor láttam egy 80 év körüli, szemüveges bácsit, akit tolószékben vittek körül a termeken, és a legsokkolóbb képek előtt hosszan időzött. Úgy tűnt a gesztusaiból, nem először jár itt.

Ahogy egymás mellett ülnek a házak teraszán a gyerekek, a hintán, libikókán, ahogy az osztályteremben írni és olvasni tanulnak. A túlélő árvák külön nevet kaptak: hibakuszák.

És persze akadt olyan szülő is, aki túlélte, de a gyerekeit veszítette el. Az ártatlan külföldi áldozatokról – koreaiak és európaiak - egy külön falon emlékeztek meg. Számomra teljesen új információ volt, hogy a detonáció után fél órával érkező fekete eső milyen hatalmas területet érintett. Az egyik vitrinben kiállítottak egy világos színű inget, amit egy túlélő viselt, és látszott rajta az elszíneződés.

Ehhez képest a korabeli filmek, ahogy elindul a vadászgép a Csendes-óceánról, és a robbanás pillanatában már 15 kilométerre van a várostól, már nem annyira letaglózóak. Ahogy elmagyarázták a folyamatot, hogyan robbant be a dúsított urán, mitől volt a villanás – ezt egyébként még 8 kilométerről is fényesebbnek látták, mint a Napot –, az már nem elsötétített teremben történt, talán ezért sem váltott ki annyira rémisztő hatást.

Maketten szemléltették, mekkora volt a Little Boy névre elkeresztelt bomba egy felnőtt és egy gyerek mellett, és mellé helyezték a Nagaszakira lehajított plutóniumalapú Fat Mant is. A hőtől összelapult üvegpalack, és hogy milyennek kellett volna lennie, egyedi szemléltető eszköz. Attól mondjuk a tárlat végén eltekintettem volna, milyen daganatos betegségek keletkeznek a sugárzástól.

Mivel az áldozatokon volt a hangsúly, arról nem ejtettek szót, Amerika miért választotta ezt a brutális eszközt – sokszor olyan érzésem volt, mintha csak egy természeti csapást, egy példátlanul erős tájfunt vagy földrengést mutattak volna be –, és azt a történelmi vitát sem vették elő, hogy  szükség volt-e ilyen kegyetlen támadásra, vagy Japán már a megadás szélén állt a háborúban, és csak hetek vagy napok kérdése lett volna a kapituláció. Barack Obama látogatását viszont megörökítették, az általa hajtogatott origami darut is. Az elnök mindenesetre nem kért bocsánatot a bombáért. 

Amikor kijöttem a múzeumból, tettem még egy kört a Dóm körül, mintha mágnesként vonzott volna újra magához. A legközelebbi boltba még beszaladtam egy kóláért, angol és norvég szót hallottam, a skandinávokat nem volt nehéz felismerni, mentek a kézimeccsre, és kis zászló lógott a hátizsákjaikon. Mindegyik mondatban előjött az atom szó.

Gyalogoltam még egy kicsit a modern és csillogó épületek közt, a boltokból kiszűrődött Puccini Pillangókisasszonyának híres operája, de a következő aluljárónál megfogadtam az információs irodában kapott tanácsot, és felszálltam a villamosra, mert nehéz lett volna kitalálni a helyes kijáratot. Könnyen megtaláltam a vonatot, és nem volt kedvem a telefonra nézni.

Sokszor nem találja az ember a helyes szót, amikor megkérdezik, milyen volt ez vagy az a város, hogy tetszett ez vagy az épület, egyáltalán, mi maradt meg belőle, jobb híján csak olcsó közhelyeket tudunk puffogtatni.

Ez esetben azonnal tudtam választ, ahogy a vonatra ültem. Hirosima hátborzongató volt. Hátborzongató és lélekérintő. 

Ahogy majd telnek a hetek, talán más és több jelző is eszembe jut.