„Kedves Vendégeink! A Róma Ételbár 2018. szeptember 8-án, szombaton volt nyitva utoljára, utána BEZÁRT” – még mindig ez olvasható a Csalogány utcai kifőzde honlapján. De nemsokára ez megváltozik, 2020-ban ugyanis új tulajdonossal, de a régiek áldásával újra fog nyílni az a hely, ahova a miniszterelnök is enni járt néha, és ami a helyiek, és nem teljesen helyiek, jobboldaliak, baloldaliak, centristák, újságírók, melósok, taxisok, topmenedzserek között is legendaszámba ment.

A Róma nem azért zárt be, mert lecsapott egy gonosz befektető, vagy eldózerolják az épületet, vagy egyszerűen csak az önkormányzat ki akart szúrni egy kifőzdével, hanem azért, mert a tulajdonosok elfáradtak. Kettejük közül a feleség, a Cica néven ismert Sebestyénné Földes Ilona volt az igazi karakter, akiről a helyet is ismerték, és aki megteremtette azt a hangulatot, ami miatt sokan úgy érezték, hogy sikerült megtalálni egy budai utcában az otthon melegét.

Állítólag, mert én sosem voltam a Róma Ételbárban, úgyhogy mindezt másodkézből írom le, én nem tudok sírni a rántott velő meg az orjaleves emlékétől. De a Pléhcsárdás rántott korona-érszűkülettől vagy a Kádár étkezdei lambériától sem érzem azt, hogy ez igen, sikerült visszateleportálnom az anyaméhbe, vagy minimum nagymamám konyhájába. A házias, közvetlennek tűnő kifőzde eltűnése sokakban rettenetes pátoszt és még nagyobb nosztalgiát tud kiváltani, de a szélesebb közönség átélte ugyanezeket, amikor bezárt a (pocsék, de legalább éjjel-nappal nyitvatartó) Rákóczi pékség, a (magyar ipari cukrászat legrosszabb arcát mutató) Jégbüfé, vagy a (leginkább Fortepan-installációnak kinéző) Pajtás. A városi lét természetes velejárója az, hogy a helyek nyílnak, eltűnnek, átalakulnak, megszűnnek. És ha úgy tűnik, hogy egy kultikus hely örökké ott fog maradni a bulinegyed kellős közepén, akkor is közbe tud szólni a tulajdonos rohamosan romló egészsége.

A Rákóczi pékség helye azóta üres, a Wichmannból pizzéria lett, a Jégbüfé valójában csak Budára költözött, de arra még nem nagyon volt példa, hogy egy bezárt kultikus helyet valaki ugyanott, új lendülettel, de hasonló szándékkal újranyisson. Ezt találta ki Andrusch Dániel, aki huszonkilenc évesen úgy gondolta, hogy miután egy ismerőse megszerezte az ingatlant – amit az önkormányzat csak úgy volt hajlandó átadni, ha ugyanerre, vagy nagyon hasonló funkcióra használnák –, és felajánlotta, hogy csinálják meg a Rómát megint. „Keresték őket kínai éttermek, tésztázók, kávézók, régiségbolt, minden” – mondja a tulaj.

Andrusch egy ötödik kerületi bár üzletvezetőjeként dolgozik, nagybátyja nem más, mint Andrusch Péter, a Várban található Alabárdos tulajdonosa. Andrusch elmondása szerint megcsömörlött az éjszakai élettől, és inkább vágyott egy olyan fajta vendéglátásra, ahol legalább beszélgetni tud emberekkel, és nem a részeg embereket hallgatni. Amikor mondom neki, hogy Cica is a felszolgálásból és az éjszakázásból került ide, akkor nevetve elmondja, hogy a haverjai azzal poénkodnak, hogy ő lesz az új Cica mama.

Amikor belépünk a még ki nem nyitott Rómába, én egy makulátlan kinézetű kifőzde belsejét látom, az alkalmi vendégfotóson viszont az az érzés tükröződik, mintha egyszerre lenne a múltban és a jövőben, minden ismerős, de valahogy minden idegen is. Amikor ott jártunk, még nem volt teljesen kész a dekoráció, de a változtatások így is látszanak. Egy átjáró eltűnt az előtérből, több asztal fér el, több ember tud leülni. Beszereltek egy klímát, a vendégek által nem látogatott részeket alaposan felújították, mivel egy kompletten új vendéglátó egységről van szó, végig kellett menni a hatósági engedélyeztetéseken, miközben harminc éve bizonyára engedékenyebbek voltak a szervek. A NAV-hoz becsatornázott pénztárgépek korában már azt is nehezen teheti meg egy új üzlet, amit Cica, és odakiabál egy vendégnek, hogy jól van, adj mondjuk háromezret.

A székek antikok, a lámpák régiségek, sok apróság van, ami tényleg a szocializmust idézi, de úgy válogatták őket a helyre. A fényképek (többek között Demján Sándorról, Cica egyik korai támogatójáról) még nem kerültek fel a falra, de mindenképpen fel fognak. A képek által közrefogott tükröt újra fogják gyártani. A feliratos tányérokat Hitka Viktória készítette, ha kikanalaztuk belőle az ételeket, akkor az aljukon Cica-idézetek fogadnak. Az étlap ugyanolyan laminált A4-es lap lesz. Az utcafronthoz a vízivárosi örökségvédelem miatt nem nyúlhattak. „Újrarakjuk a virágokat, újrakövezzük azt a kis részt, és kirakjuk az asztalokat” – csak ennyi történik.

Andrusch elmondja, hogy az ételválasztékban konkrétan semmi változás nem lesz. „Szerintem mindenkivel ez van, hogy nagymamás főztöt akar enni, ahhoz csatol vissza” – mondja, és megbeszéljük, hogy az egy örök probléma, hova és milyen étterembe küldjük azt a turistát, aki igazi magyaros ételt akar enni, mert a nagymamáinkhoz azért mégsem kopogtathatnak. (Megegyezünk a Gettógulyásban, a Kisharangban, meg a Rosenstein kifőzdéjében.) Andrusch szerint ez a fajta főzés annyira ritka dolog, hogy nem kellene veszni hagyni.

A Róma konyháját vezető Szilágyi Ferenc egészségügyi okokból már nem fog visszatérni, de nagy nehezen, pár hónappal a nyitás előtt sikerült találni egy olyan szakácsot, aki azonnal megértette, hogy mi a koncepció, ismerte a helyet, és szerencsére hozta magával a beszállítói kontaktjait is. Még az előkészítés alatt Andrusch leült Cicával, aki leírt neki minden egyes fogást, amit 38 év alatt valaha felszolgáltak. Minden egyes tételt. „A nyitóétlap majdnem ugyanaz lesz, mint ami az utolsó napon volt, csak kicsit szűkítve” – ígéri Andrusch, aki hozzáteszi, hogy az árak maximum 5 százalékkal lesznek drágábbak annál, mint amik zárásnál voltak. (A Róma egyébként abban az időben már egyáltalán nem volt olcsó hely.)

De nemcsak az étlap és a tervek szerint a személyzet néhány tagja lesz az, amit visszahoznak a Róma ételbár előző verziójából, hanem maga Cica is. Ő ugyanis személyesen ott lesz a kifőzdében, és ezzel Andruschnak is sikerült átvágni a gordiuszi csomót, azt a dilemmát, hogy hogyan lehet reprodukálni egy hely hangulatát, ha nincs ott az, aki a hangulatért felelős volt. „Attól félünk, hogy nehogy azt higgyék az emberek, utánozni akarjuk, mert tényleg ugyanazt akarjuk továbbvinni.”

Cica hivatalos titulusa „háziasszony” lesz, azaz nem fog felszolgálni, nem fog kasszázni, hanem a vendégekkel fog beszélgetni, ahogy régen is tette. Andruschnak elsőre fura is volt, hogy a férjével együtt felépítettek egy ilyen helyet 38 év kemény munkájával, és átadják egy csapat fiatalnak, de iszonyatosan nagy megtiszteltetésnek érzi.

Andrusch érzi magán a nyomást, a legjobban tényleg attól fél, hogy az új Rómát egy utánzatnak fogják gondolni, miközben a célja az, hogy úgy érezzék, csak egy alapos felújítás történt. De mi lesz, ha az egyszer itt ebédelő Orbán Viktor is vissza fog majd jönni? „Hát igen, elég nagy a nyomás!” – mondja, és nevet egy nagyot.

Következő nap visszamegyünk a Rómába, ahol ott van már Cica is. Vagyis visszamennénk, ha két törzsvendég nem állná el az ajtót, és nem ismételgetnék a régi tulajnak, szerencsére az új tulaj füle hallatára, hogy mindenképpen jönni fognak. Én először találkozom Cicával, a fotós nem, az ő szakállát azonnal megrángatja, és mondja neki, hogy régen ez még nem volt. Én csak illedelmesen bemutatkozom.

Cicát beszélgetésben irányítani nagyjából olyan, mintha egy tornádót akarnánk kézjelekkel megszelídíteni, nemcsak haszontalan, hanem teljesen hülyén is néz ki. Az egykori tulajdonos nagyjából a harmadik szavunkra belekezd az élettörténetébe, én csak sűrűn tudok bólogatni, amíg ő elmeséli a Dunapark kávézót, a Balettcipőt, a Wiener Neustadtot, a szocializmus kis és közepes méretű stiklijeit, kérdezni sem lehet, sőt leültetni sem, annak ellenére, hogy megbeszéljük, egy asztalnál csináljuk az interjút. A régi, Rómában kifüggesztett fotók felett állunk, és nagyon hamar megtudom, hogy még jó régen csokikat küldözgetett a későbbi Oscar-díjas Nemes Lászlónak, amikor az apja jött neki ebédet venni. Aztán mi lett belőle.

Ahogy mondtam, Cica rengeteget beszél, nagyjából ugyanazt a monológot, amit négy évvel ezelőtt elmondott a 24-nek, de amikor mi szeretnénk tudni valamit, akkor egyszerre kell nekem kérdezni, és kis időeltolódással Andruschnak is. Cica elmeséli, hogy az egyik ok, amiért túladtak a Rómán az volt, hogy a férjét és a hely társtulajdonosát, Attilát Alzheimer-kórral diagnosztizálták. A keze már néha remegett a végén, a beszéd is nehezére esett, aztán amikor egy teszt eredménye miatt súlyosabbnak tűnt a helyzet, úgy döntöttek, hogy még azon a héten bezárnak.

Háromszor kérdezünk rá arra, hogy milyen volt az a 2018. szeptember 10., két nappal zárás után, elsőre még befejez egy sztorit Demján Sándorról, akinek a segítségével a kétezres években az év vállalkozója lett. Másodjára elmondja, hogy gyakran volt olyan, hogy beült az autóba – Cica hetven fölött is vezet, az interjú végén elmegyünk vele dobni a parkolóautomatába pénzt –, talált egy parkolóhelyet a környéken, és ment volna nyitni a Rómát. Olyankor potyogtak a könnyei, igaz, ezt nem mondja ki, csak mutatja. Harmadikra már csak annyit mond, hogy rosszul volt: magas vérnyomás, magas pulzus. Gyógyszereket kellett szednie. Gyakran álmodik még a Rómával, a kezében edények, viszi ki őket, beszélget a vendégekkel. Akik folyamatosan keresik őt, hogy mikor fog kinyitni megint a hely, a Vízivárosban gyorsan terjed a pletyka, az arra sétáló helyiek mindig bekukkantanak, ha nyitva van az ajtó. Már nem kell sokat várniuk, hogy bemehessenek, és ki is szolgálják őket, a felújított Róma ételbár a tervek szerint március első felében nyílik meg a Csalogány utca 20. alatt.

Cica szerint nagyon szép lett.