A Megyer-hegyi tengerszem karrierje egy közel tíz éve megtartott internetes szavazáson indult, amikor is az ország legszebb természeti csodájának választották, olyan helyszíneket maga mögé utasítva, mint a Dunakanyar vagy a Balaton-felvidéki tanúhegyek. Azóta évről-évre egyre nagyobb tömegek látogatják, és pár éve a közeli Sárospatak is meglátta benne a lehetőséget.

Ha át akarja élni, milyen a tengerszem belülről, a falakról nézve, nézze meg helyszínen készült videónkat a mászásról:

A Zempléni-hegységben található Megyer-hegyi tengerszem igazából nem tengerszem, hanem egy száz éve felhagyott kőbánya csapadékkal feltöltődött, néhol 40 méter magas, meredek kőfalakkal körülvett belső udvara. Már a 15. században felfedezték, hogy a hegy kovásodott riolittufája tökéletes malomkő-alapanyag. Az itt bányászott kövek az 1800-as évekig külföldön is keresettek voltak, a bánya 1907-ben zárt be. Az udvart mára esővíz töltötte ki, és egy állandó vizű, festői szépségű tó jött létre. A tó mélysége a hat métert is eléri, sötét, feketés színe pedig a tó fenekén lebomló tölgyfalomb avariszapjának köszönhető. Területe 1997 óta védett.

A város pályázott a Megyer-hegy fejlesztésére, parkolók, utak, pihenőház, kilátó és és egy via ferrata pálya megépítésére. Az uniós támogatást elnyerték, a természetvédelmi engedélyt – néhány kör után – megkapták, és most már áll a kilátó és megnyitott a via ferrata pálya is, amit a hétvégén elmentünk kipróbálni. Ez Magyarország negyedik via ferrata pályája a cseszneki, a tatabányai és a Cuha-völgyi után. 

Az új pályánál két dolog érdekelt leginkább: mennyire élvezhető a mászás rajta és mennyire rontja el a drót a sziklák és a tó látványát. Ez utóbbira ugyanis régebben többen panaszkodtak, a nemzeti park is vizsgálódott: végül kompromisszum született arról, hogy maradhat a drótkötél, de a pályák rövidebbek lesznek és kevésbé lesznek szem előtt.

Amikor megérkeztünk a helyszínre, azzal kezdtem, hogy körülnéztem a kilátópontokról. A sziklára rögzített drótpálya egyáltalán nem szúr szemet, a falszakaszokat a víz felett összekötő kötélhidak látszanak inkább. Nyilván, ha mászók vannak a pályán, akkor őket jól látni, és hallatszik valamennyire a karabinerek csattogása is, de egyfelől jóval kevesebb a via ferrátázó, mint a sima látogató, másfelől sokan azt sem tudják, mit csinálnak az emberek a sziklafalon.

A hat pályából a két hosszabb, közepes nehézségűt választottuk ki, amit végigmászva tulajdonképpen körbejárhattuk a tavat a sziklafalak belső oldalán. Mindkét út a tóhoz vezető kis kanyon belső végéből indul, egyik az egyik, másik a másik oldalon.

Sokáig azt hittem, hogy a kis szurdokot azért vájták a hegybe, hogy a lefaragott malomköveket kényelmesen ki tudják szállítani a malomudvarból. De kiderült, hogy nem ez volt az ok, hanem a bányaudvarban felgyűlő esővizet vezették ki így a bányán kívülre. A köveket egy korabeli kép szerint pallókon is felguríthatták a bányából.

A C (közepes) nehézségű Szabó József emlékút 200 méter hosszú, kis traverzálással (oldalazással) indul a malomtó sötét vize felett, majd egy felszökés után középmagasan bevisz egy kisebb udvarba, ahol néhány ottfelejtett malomkő is árválkodik. Innen feljebb folytatódik egy emelettel, és a szikla felső peremén halad a végéig. A kiszállástól nem messze kezdődik egy ösvény, amin pihenésképpen el lehet sétálni az öt percre levő új kilátóig és vissza. A lépések és fogások könnyen elérhetők, ha valaki ismeri a hazai via ferrata pályákat, akkor körülbelül a cseszneki Ostromlók útjához hasonlítható.

A másik sziklakaréjon haladó, 150 méter hosszú Édes vízi élet út egy fokkal érdekesebb, mert sokkal többet megy a vízfelszín felett – néha akár a lábát is belógathatja a mászó a vízbe –, és több kötélhíd is van benne. A sok oldalazás néha megerőltető, mert végig karral kell tartani a testet a befele dőlő sziklafal mellett, ezért is kaphatott egy fokkal nehezebb, D-s minősítést a pálya. 

A mászást a közelgő vihar első súlyos esőcseppjeinél fejeztük be, és amikor kijöttünk erősen elgondolkoztam azon, hogy a via ferrata pályákat eredetileg Olaszországban arra találták ki, hogy a katonák, majd a nem profi hegymászó turisták is le tudják küzdeni azokat a magas hágókat, csúcsokat, amiről korábban nem is álmodhattak. A Megyer-hegyi tengerszemnél ilyesmiről szó sincs, ez a pálya inkább kicsit egy drótköteles erdei kalandparkra hajaz, azzal a különbséggel, hogy itt nem a fatörzsekre építik a kötélrendszert.

Viszont ahogy megláttam kívülről néhány még a pályán rekedt, esőben küzdő mászót, egyből szinte irigykedni kezdtem rájuk, mert ők "bent" voltak a tengerszemben, én meg kint. Akkor rájöttem, hogy ez ennek a pályarendszernek a lényege: megfogni, megtapintani a köveket, benne mozogni a bányában, néha magasan a falakon, néha szinte a tófelszínen járva, néha pedig a kötélhídon lebegve átélni belülről ezt a természeti látványosságot, speciálisabbnál speciálisabb szemszögekből látva minden egyes hajlatát. Ezt az érzést kívülről, a korlátok mögött húzódó ösvényekről szemlélődve megközelíteni sem lehet.

A megközelítés még nem annyira egyszerű, mert épül a felfelé vezető út és kerékpárút, az aktuális helyzetről a fejlesztés honlapján lehet tájékozódni. Ugyanitt található meg az is, hogy milyen feltételekkel lehet használni a via ferrata pályákat. A tengerszemnél is tartózkodik napközben – egyfajta úszómester-jelleggel – egy őr, aki felügyel, segítséget ad vagy kinyitja esetleg a minimalmot, ahol minden látogató őrölhet magának egy kis búzát a régi kézi malmok segítségével.

(Borítókép: Indexvideo)