Warcraft

Garázdálkodj okosan! is lehetne a népszerű számítógépes játékból, a Warcraft III-ból készült táblás társasjáték címe, ugyanis a velejét kőkemény területfoglalós taktikázás adja – tipikusan az a játék, amitől a lányok menekülnek. A játékosok felváltva jönnek, a megfelelő mezőkön erőforrásokat gyűjtenek, aztán fejlesztenek és építkeznek, majd seregeket toboroznak (repülő, távolsági és közelharci egységekkel) és megtámadják a szomszédos területeket – akárcsak a videojátékban. Szintén a játékból ismerős a négy faj – emberek, orkok, élőhalottak, árnyelfek, természetesen mind más egységekkel rendelkezik.

A játékrendszer tehát nem egyszerű, de jól átgondolt, még ha minden megoldását láthattuk is más játékokban. Az igényesen kivitelezett játékmezőkből többféle tábla kirakható (például a Warcraft III utolsó pályája is, a Világfa körüli össznépi pankráció), így a játék hosszabb távon is szórakoztató lehet azoknak, akik ráuntak már a Catanra vagy a Rizikóra. A dobozon hirdetett 60-90 perces játékidő helyett viszont legalább a kétszeresére kell készülni.

Doom

Az egyik legnépszerűbb lövöldözős videojáték táblás változata, aminek tesztelésébe némi előítélettel vágtunk bele. Az ember ugyanis azt gondolná, hogy egy adrenalinban tobzódó virtuális mészárlásból táblás taktikai játékot készíteni körülbelül annyira életképes, mint mondjuk a Tetrisből kártyajátékot csinálni. Ráadásul a szabálykönyv pokolinak szánt betűtípusa miatt a "Térdig vérben gázolva" fantázianevű pálya első szavát sikeresen "Érdig"-nek olvastuk, így perceket röhögtünk azon, hogy elképzeltük derék tengerészgyalogosainkat az M7-esen.

Szóval nem sok eséllyel indult nálunk a Doom táblás játék, ehhez képest fél óra múlva feszült koncentrációval agyaltunk azon, hogyan kéne kinyírni a hátunk mögött hirtelen felbukkant démonlovagot. Egy játékos irányítja a szörnyeket, egy-három játékos pedig a tengerészgyalogosokat, az utóbbiak célja a túlélés (ehhez fegyvereket találhatnak segítségül a pályákon), az előbbié a gonosz kacagás, ugyanis a szörnyek talán túl erősre sikerültek, néhány házi szabályt érdemes alkotni. A játékrendszer egyébként könnyen átlátható, jól definiált harci szituációkra és mindenféle egzotikus dobókockákra épül, és persze a méretarányos szörnyfigurákra, a fröccsöntőipar remekeire (és ezt minden cinizmus nélkül mondjuk). A dobozra nyomtatott 90 perces játékidő viszont itt is nyomdahiba - az első, legkisebb pályát is három óra alatt teljesítettük... volna, ha a finisben nem zabálnak fel a szörnyek.

Rettegés Arkhamban

1926-ban járunk. Arkhamban térkapuk nyíltak, és a Lovecraft- novellákból ismerős létsíkokról (Álomföldek, R'lyeh) csillagsarjak, zombik, és egyéb istentelen fattyak szökdösnek át, hogy a békés polgárokból lakmározzanak. A játékosok tipikus lovecraft-i szereplőket alakítanak: egyetemi professzort, nyomozót, régészt, vagy egy mit sem sejtő rokont, aki egy zavaros levél miatt érkezett a városba. Az alapdoboz 16 karaktert tartalmaz, különböző képességekkel, velük kell rohangálni a játéktáblán, Arkham térképén. A bejárható helyszínek a novellákból kerültek át: a Boszorkánytanyához, a Miskatonic Egyetemhez, vagy a Fekete barlanghoz külön eseménykártyák tartoznak, ezeknél mindig valami nagy szívatást kell túlélnie játékosoknak, kockadobásos képességpróbákkal.

Szerezhetünk tárgykártyákat is (bizarr régészeti leletet, egy flaska szentelt vizet, puskát), amik a szörnyek elleni harcban, és a kapuk bezárásában segítenek. A szerencsés játékos akár a legendás Nekronomicont is a hóna alá csaphatja. Ezeket a kártyákat a karakterek szabadon cserélgethetik, sőt, erősen ajánlott megbeszélni egymás között, ki darálja a szörnyeket, és ki utazzon a Külső Síkokra. A játék végén ugyanis felébred a Főszörny, aki csak csapatmunkával győzhető le. A 8 választható ellenfél között természetesen ott van Yog-Sothoth, Nyarlathotep, és a Nagy Cthulhu is.

Amilyen hangulatos a játék, annyira összetett szabályrendszerű, és helyigényes. „Ezt nem lehet az ágyon ülve játszani, ide minimum ebédlőasztal kell" – sommázta egyik hétvégi tesztalanyunk, amikor meglátta, hogy a játéktábla mellé 280 kártyát, 60 szörnyet, és 100 színes tokent (pénz, életerő, stb.) halmoztunk fel. A szabályok megtanulása nem nehéz, de nálunk a totál kezdő csapat első játéka 6(!) óráig tartott. Az alapdoboz teljesen magyar, de rengeteg angol nyelvű kiegészítő (Dunwich Horror, The King in Yellow, stb.) kapható hozzá a hazai webshopokban, új karakterekkel és helyszínkártyákkal.

Condottiere

A családunkban elterjedt nézet volt, hogy a társasjáték ún. családi szórakozás, amiben mindenki jól érzi magát, pedig én minden egyes játékban meg akartam verni apámat, anyámat, öcsémet. A társasban a taktikázást és a küzdelmet szeretem, és ehhez sokáig a Rizikó volt a legjobb, ott stílusosan lehetett világuralomra törni, ha szerencsém volt. De sokszor nem volt, és mivel a szerencsefaktort nem lehetett minimálisra szorítani, ezért nem is játszom vele egy ideje. A Condottiere a Rizikó tökéletesített verziója: a reneszánsz Itáliában játszunk és városállamokat kell elfoglalnunk (hatot egy játékosnak a győzelemhez, vagy négyet, ami egy tömbbé áll össze) a saját zsoldoshadseregünkkel.

Háromféle kártyát kaphatunk a leosztás során: különböző értékű harcost, mindent megváltoztató szuperkártyát (a tél elveszi az értékeket, a püspök eldobatja a legerősebb zsoldoskártyákat) és vannak a hősök meg kurtizánok. A játékmenete egyszerű: körönként mindenki egy kártyát játszhat ki, az nyeri a kört (vagyis foglalja el az államot), akinél a legerősebb értékű sereg áll. Az egy-másfél órás játékot ráadásul egy egészen apró dobozba is összetudjuk szedni.

Once Upon A Time

A játék címéből látszik e kártyajáték legnagyobb hibája: nem lehet kapni még magyarul, csak angolul, különböző webshopokban és szerepjáték-szaküzletekben (bár lelkes rajongók a szabálykönyvet már magyarították). A címből (Egyszer volt, hol nem volt) az is látszik, hogy mesélős játékkal van dolgunk. A játékosok (elvileg legfeljebb hat, de én játszottam már tízes csapatban is, roppant szórakoztató volt) kártyákon húznak ki mesetoposzokat (királylány, erdő, beszélő állat, és így tovább), és ezekből együtt mesélnek egy nagy közös mesét. A kártyákat úgy lehet kijátszani, ha a toposzokat beleszőjük a mesébe, a cél minden kártyát kijátszani és végül egy befejezéskártyával véget vetni a mesének (ez például egy befejezéskártya: "Az öreg király belátta tévedését és bölcsen uralkodott, amíg meg nem halt").

Mivel mindenki ugyanazt a mesét meséli, a játékosok folyamatosan egymástól veszik át a mesélés jogát. Ez bizonyos kártyalapokkal lehetséges vagy úgy, ha az egyik játékos olyan toposzt mond ki, aminek a lapja egy másik játékosnál van. Külön öröm belebarmolni a másik jól eltervezett cselekményébe: például ha valaki bemesél egy szakácsot a sztoriba, sejteni lehet, hogy valamit még kezdeni akar vele a későbbiekben, ilyenkor nagy az anyázás, ha valaki úgy folytatja a mesét, hogy "azzal a bátor szegénylegény lenyakazta a szakácsot". Egy játékmenet tíz-tizenöt perc, a lehetőségeknek viszont csak a kreativitás szab határt, remek improvizációs játék. Dark Tales címmel megjelent hozzá egy kiegészítő is, ebben a rosszul végződő mesék toposzai találhatók meg.

Vízirulett - Wet Head

A legidiótább karácsonyi társasjátéknak a Wet Head nevű, önszopató, könnyed orosz rulettes játék bizonyult. Felmérésünk alapján ez a legköltségesebb játék, ha azt nézzük, hogy összesen egy alkalommal és egy percig lehet vele játszani, míg más játékoknál a tízezres játékot több alkalommal és 2-3 órán át lehet használni, ellenben egyik után sem lehet percekig nevetni. Itt a vesztes is örül, pedig a játékok lényegéből adódóan ilyenek nincsenek: a győztes örül, a vesztes szív. A játék olyan egyszerű, hogy magyar nyelvű leírása sincsen, egyszerűen a kobak erre kiképzett részét megtöltjük vízzel, majd beleszúrjuk a pálcikákat, a fejünkre rögzítjük, és mehet a játék. Egyszerre többen kell játszani, mert ha kihúzod a fejedből a pálcát, és nem ömlik a fejedre a víz, akkor adhatod tovább. Az Indexben ezt egyedül kellett kipróbálnom, mint Robert De Nirónak A szarvasvadászban.

BANG!

Emiliano Sciarra feltalálta a "kacsintós gyilkos" vadnyugati változatát, ahol még a legjobb barátodat is hátba lövöd egy Winchesterrel, ha nem mondja elég meggyőzően: ő a seriff helyettese. A játékosok szerepkártyákat kapnak, de csak a seriff fedi fel a kilétét. A szerepeknek megfelelően kell végiglövöldözni a játékot: a banditáknak ki kell nyírni a seriffet, a seriffnek és a helyetteseinek a banditákat, és mindenkinek figyelnie kell a Renegátra, aki a legvégén akar pisztolypárbajt vívni a seriffel egy régi sérelemért. És addig mindenkit jól egymásnak ugraszt.

Nemcsak pisztollyal lehet lőni a másikat, rengeteg egyéb kártyát ki lehet szórni: késelést, ágyútüzet, kocsmai bunyót, táncos lányokat, vagy lefizetett indiánokat. A játékosok különböző képességű karaktereket is választanak a szerepük mellé: Jesse Jones (Jesse James mintájára) nem a pakliból húz lapot, hanem egy másik karaktertől lopja el, Willy the Kid pedig (Billy the Kid mintájára) annyit lőhet egy körben, amennyit nem szégyell (míg a többiek csak egyet).

A szopatós kártyák ellen blokkoló kártyákkal lehet védekezni: hordó mögé bújhatunk, vagy elvágtathatunk egy lóval. Természetesen az olyan klasszikus westernfilmes klisék sem maradhatnak ki, mint amikor a gyilkos golyót a kabát alá rejtett Biblia fogja meg. A sebesüléseket külön kártyán kell vezetni (akinek elfogy az életpontja, meghal), gyógyulni jó időben kijátszott sörrel és whiskyvel lehet. Kocsmában vagy házibuliban érdemes úgy játszani, hogy a játékos csak akkor gyógyulhat, ha tényleg megissza a kártyán jelzett sörmennyiséget.

Köszönjük a Játék-makett.hu-nak és a Delta Visionnek, hogy kölcsönöztek számunkra játékokat.