Vajon miért gondolják becsületes, ufós kulcstartóktól és szcientológia-jelvényektől mentes emberek is, hogy a XXI. század lángelméi titokzatos okokból vonzódnak a harmadrendű tévék éjszakai adásaihoz, a külvárosi művelődési házakhoz és a falambériás termekben tartott beetető előadásokhoz?

A kérdést csak magamnak tettem fel. Számos kardigános úr, bőrkabátos srác, diáklány, anyuka és egy ifjú menedzser állt ugyanis mellettem a külvárosi diákszállóban, hogy miután egy minimálbérnyi összeget fizet a reprezentatív szervezőlány kávésdobozába, elsajátítsa mindazt, amiért egyébként évekig kell idétlen kézmozgások kíséretében azt énekelni, hogy do-re-mi.

Talán úgy vélik, az emberiségnek el kellett érnie arra a tudásszintre, ahol a Mágikus Henger, vagy a homokot olajjá alakító Prolong 2000 mellett megjelennek olyan találmányok is, mint a gyorstalpaló zenetanfolyam. Amely egyszerre tanít meg zenélni, kottát olvasni, komponálni, továbbá az összhangzattan minden szabályára is, a biztonság kedvéért.

Külvárosi messiás

Rajtam kívül senkit nem zavart, hogy Mozart például négyéves korától biflázta a hangsorokat, míg végül az lett, aki. Nem hozakodtam tehát elő azzal sem, hogy a dolgok alapvetően bonyolultak, és ez a kellemetlen tulajdonságuk olyankor mutatkozik meg leginkább, mikor az ember direkt az egyszerűséget keresi.

Szomorú nézetemet nem osztotta az ötvenes, nagydarab, nyomott selyeminges úr sem, mivel megjelenése után rögtön kijelentette: három nap múlva Bachot fogunk játszani kottából, a legutolsó órán pedig dalkomponáló gyorsasági versenyen fitogtathatjuk majd tudásunkat.

A módszer kidolgozója, a skót Dunken Lorien termékértékesítő-mosoly közepette hozzátette: hamarosan képesek leszünk zenélni, de persze nem olyan szinten, mint Elton John vagy Billy Joel, amit a magam részéről örvendetesnek találtam. A vidám kilátásokat fokozandó a zenetanár elmesélte, hogy Ausztráliában volt egy 67 éves ikerpár tanítványa, két vénlány, akiket szüleik tehetség hiányában eltiltottak a zenétől. A tanfolyam után azonban rögtön beálltak egy punk együttesbe, és azóta huszonéves srácok társaságában turnéznak a kenguruk földjén.

Hogyan lehet ez? - kérdezte Lorien a döbbent hallgatóságtól. Szenilitásra vagy egy ausztrál bulvárlap betépett gyakornokára tippeltem, pedig nem. A magyarázat: a zenéhez nem kell tehetség. A régi görögök ugyanis tizenegy éves korukra már három hangszeren játszottak, és nem azért, mert a botfülűeket kirakták a Taigetoszra. "A zene kommunikáció", fogalmazta meg az alaptételt a mester. "A zene lényege az önkifejezés, nem pedig a bravúros játék. Mint ahogy írni sem azért tanulunk meg, hogy aztán feltétlenül regényeket adjunk ki."

A Nagy Zenei Forradalom

A zene egyszerű dolog, amit szándékosan bonyolulttá tettek, mondta a mind élénkebb zenetanár. A várt hipnózis vagy mantrázás helyett azonban meglepő irányt vett a történet. A zene túlmisztifikálása a keresztény egyház műve, szólaltak meg antiklerikális felhangok. A kora középkori papság, befolyását növelendő, ki akarta sajátítani magának a zenét. Betiltotta a nem vallási muzsikát, és bonyolult szabályrendszerrel bástyázta körül saját hangrendszerét.

Az ifú Elton John

A skót Kodály Zoltán apja, mint megtudtuk, lelkésznek tanult, így az ifjú hozzáférhetett az ősi iratokhoz. Rájött, hogy a nyugati zene kezdetben csak nyolc hangot ismert, és ezeket az abc betűiről nevezték el.

Nekem az általános iskolában valami furcsa kódnak tűnt a C, D, E, F, G, A, H hangsor, amelyet aztán, mivel nem tudtam megfejteni, annyiban is hagytam, a kettős keresztekkel, furcsa b betűkkel és a "Hull a hulla a fáról" kezdetű népdallal együtt. Noha - mint itt kiderült - egyszerű abc sorrendről volt csak szó, A-B-C-D-E-F-G, amelyben a B helyére egy kódexmásoló hibájából H került. És C-ről is csak azért kezdik a dolgot, mert a középkor elején még az esett a klaviatúra közepére.

Erről nem volt szó

Azóta felvették a sorba a fekete billentyűket, tizenkettőre növelve a hangok számát. Az egyházi zene ezen hangok közül választ ki - bizonyos szabályok szerint - nyolcat, amiket a különböző skálájú zenékhez felhasznál. "A zenét akkor halljuk harmonikusnak, ha a megadott szabályok szerint válogatott hangok szerepelnek benne. Azok pedig bármilyen sorrendben illeszkedni fognak" - fejezte be a levezetést a magát Duncanként emlegető tanár.

"De a hangsor mégiscsak az ember ízlését, vagy a hangok belső logikáját követi" - voltam kénytelen kilépni a megfigyelő szerepéből. "Nem" - válaszolta a selyeminges reformer - "400 és 800 közt minden zene be volt tiltva, csak az egyházi muzsika létezett Európában. A Vatikánban elfogadott hangsorok, mint minták beleivódtak az emberekbe. Idővel azt tekintették normának."

"Tudtad, hogy a zeneszerzők nem intuíció, hanem konkrét szabályok alapján válogatják ki a szerzeményükbe kerülő hangokat?" - ordítottam este zeneileg művelt barátom kaputelefonjába.
- Persze.
- És, hogy nekünk azért tetszik bármilyen zeneszám, mert megszoktuk azoknak a hangoknak az együttesét?
- Ismered a kínai operát?
- Borzalmas.
- De ugye nem gondolod, hogy a kínaiak sznobizmusból hallgatják évszázadok óta? Nekik az tetszik, ott az a minta az elfogadott.

Miért nem szólt erről nekem senki?!

Misszió és olajbiznisz

Lorien óráinak befogadását nem csak a zenei előképzettség, hanem az egyetemi múlt is nehezíti. Ahelyett, hogy ráérősen úsznánk egyik témától a másikig, az előadás feszesen szerkesztett, mint egy videoklip. Amíg az eredetiség és a közmegegyezés ambivalens viszonyáról gondolkodom, a fontoskodó könyvelő már domináns és szubdomináns hangokat számol előttem a papír klaviatúrán.

A tanítások egyébként ezen a puritán eszközön alapulnak. Lorien szerint ugyanis nincs szükség hangokra ahhoz, hogy a novícius elsajátítsa a billentyűk neveit, vagy a skálák és akkordok kiszámolásának módját.

A módszer lényege a második napra olyannak tűnik, mintha valaki a bemagolt szorzótábláról elmondaná, az tulajdonképpen összeadások sorozata. A hangulat egyre oldottabb, a fiatal anyuka a szünetben a hangnemváltást gyakorolja, egy addig félénk srác pedig halkan elmondja: "Szerencse, hogy ez a tanfolyam nem zavar bele a rendszerbe. Ha az energetikában létezne hasonló, rég betiltották volna. Tudod, a perpetuum mobile teljesen felborítaná nekik a rendszert."

A három Sterbinszky rajongó techno-dj a lemezkiadás fortélyairól faggatja a hajdanán az EMI-nál és a BMG-nél menedzserkedő zenetanárt, aki nekem később azt is elmondja: ezt az egészet nem a pénz miatt csinálja, mivelhogy azelőtt évi 500 ezer dollárt keresett az olajbizniszben.

Bárhogy is tiltakozik a realitásérzékem, a dolog működik. Egyedül az a dalszerző táblázat látszik a metódus gyenge pontjának, amelynek segítségével kikereshető, milyen hang vagy akkord után melyik másikat érdemes használni. Lorien ötezer zeneszám kihüvelyezésével alkotta meg forradalmi szorzótábláját. A lelkesültség közepette nem merem felvetni, ezzel tulajdonképpen abba az ötezer számba zárjuk be magunkat, amely minden bizonnyal jó néhány Elton John és Billy Joel szerzeményt is magába foglal.

Zenetudatú hívők

Az utolsó este egy didjeridoo művésszel és egy programozóval a külső-kelenföldi kocsmában igyekszünk összeilleszteni az információdömpingtől repedezett személyiségünket.

- Zenélnek? - mutat a pincér barátian a kottákra. - Én 20 éve klarinétozom, a fiam meg a konzira jár.
- Alapszinten játsszunk. Egy tanfolyamon voltunk.
- Gondolom régóta tanulnak zenélni.
- Négy napja kezdtük. De ez nem jelent semmit, mert van egy módszer... Tudja úgy van, hogy az egyház... - kezdenek bele sorstársaim a történetbe. Hátradőlök, és figyelem, ahogy a pincér arcára kiül a Jehova tanúi és a Krisna tudatú hívők által jól ismert, rémült félmosoly.

- Hogyhogy nem akarsz semmilyen hangszeren játszani? - kérdi később az autóban a programozó.
- Tulajdonképpen azért jöttem, hogy leleplezzem ezt a dolgot.
- Aha, tavaly ugyanezért iratkoztak be a tanfolyamra páran egy tévétől.
- És?
- Azóta alapítottak egy amatőr zenekart.