Elképesztő fejlesztéssel rukkolt elő a British Airways dizájnosztálya: képzeljenek el egy függőleges "lábakra" állított vízszintes lapot, amely pont kellemes magasságba emeli az ételt ahhoz, hogy megegyük azt. A korábbi évezredek gasztronómiai fejlődését meglehetősen akadályozta, hogy a tehetős gourmet-knak századokon át magas póznákról kellett lepiszkálniuk az ételt, nem beszélve azokról a borús évtizedekről, amikor a business luonge-ok vendégei talajba ásott lukakból voltak kénytelenek falatozni. De ennek vége.

A másik találmány egy nehezen meghatározható alakú, leginkább egy guggoló hentesre emlékeztető tárgy, ami arra szolgál, hogy ne zuhanjunk háttal a padlóra, ha cigivel a kézben leülnénk a tévé elé. Ez a pompás fejlesztés megakadályozza, hogy az Amerikából érkező utasok még azelőtt eltörjék a gerincüket, hogy pénzt tudnának költeni az Öreg Kontinensen.

Zsíros újságírók

A két hihetetlen találmányt a londoni Heathrow repülőtér hírhedt 5-ös terminálján tanulmányozhattam, a British Airways biznisz-lounge-ában, a cég ugyanis a magyar sajtóban szokatlan, úgynevezett turbózsíroskenyér-túrát szervezett Londonba. Ez annyit tesz, hogy hajnalban gépre tették az újságírókat, aztán este hozták is őket haza. Azaz csak egyet, engem, merthogy a szivárványszín palettáról egyedül én vállaltam be a napi két röpülést. Egy kolléganő jött még velem, de ő több napra maradt.

A zsíroskenyértúra lényege, hogy valami olyat mutassanak a sajtónak kellemes környezetben, amihez egyáltalán nem kellett volna pont odamenni (mondjuk céges eredmények ismertetése a Maldív-szigeteken, prospektusosztás Dél-Kínában.) Ez az esemény eszerint igazából amolyan félzsíroskenyér volt, mert legalább volt apropója annak, hogy a szakíróknak személyesen, Londonban mutassanak be olyan forradalmi találmányokat, mint a korábban lefestett asztal, illetve fotel. A Heathrow új, gigantikus ötös terminálja ugyanis olyan káosszal nyitott, hogy a légitársaságoknak elemi érdekük bebizonyítani, a tíz focipályányi monstrum ma már nem olyan, mint a Nyugati téri aluljáró. Ja, és azt is meg akarták mutatni, hogy milyen jó a kaja a BA járatain és a luxusváróban.

Elmaradt a székely himnusz

A belém fektetett pénz, zsír, pörc és apróra vágott hagyma megérte: tanúsíthatom, hogy az ötös terminál nem olyan, mint a Nyugati téri aluljáró. Ahogy megérkeztünk, egy bő negyedórát várakoznunk kellett egy hídszerűségen, 10 méterrel az érkezési csarnok felett lebegve. A gépek irányából megjelent egy Gandhi-forma idős indiai úr, kopasz fején lipicait megszégyenítő lófarokkal, mire az elé érkezett, kábé harminc fős társaság tagjai mind hassal a földre vetették magukat. A Nyugati téren tuti odaragadtak volna a földhöz és háromezer-kétszázszor végig kellett volna hallgatniuk a székely himnuszt a kataton tárogatós előadásában. Itt semmi ilyesmi nem történt.

A vizuális típusú olvasók kedvéért mondom, hogy az új terminál pont úgy néz ki, mint egy repülőtér. A BA bizniszvárója pedig olyan, mint egy korszerű luxushotel hallja és étkezői. Egy olyan luxushotelé, aminek verejtékmirigyproblémákkal küszködő törzsvendégköre van. Irtó büdösek lehetnek a gazdag transzatlanti utasok, állapítottam ugyanis meg az egymás mellett elhelyezett 100 zuhanyfülke láttán.

Sziget, nagyseggűekkel

A villámtúra fő vonzereje az volt, hogy a loungejárás után elvittek a Taste of London gasztrófesztiválra, ami olyan pompás esemény, hogy ahány barátomnak meséltem róla, mind ilyet akar szervezni jövőre Pesten, ami jó hír, mert a jövő szezon végére emaitt viccesen dagadt lesz mindenki a városban. A Taste of London helyszíne a Regent's Park, és pont úgy néz ki, mint egy angol romantikus komédia forgatási helyszíne: decens, hófehér sátrak és pavilonok a smaragzöld gyepen, a gyalogösvények míves plasztiklapokkal kirakva, halkan csevegő, decens, agyontetovált fesztiválközönséggel. Az egész kicsit olyan, mintha a Szigetet Svájcban rendeznék, kizárólag jól szituált, párnafenekű fiatalemberek és hölgykísérőik számára.

Gyújts fel minden masszázsfotelt!

A Taste of London koncepciója egyszerű, ennek megfelelően pompásan működik. Vannak egyrészt szupermenő éttermek a városból, pár tucat, sátrakba települve. Mindenki egy előételt, egy főételt, és egy desszertet csinálhat meg, falatkánál nagyobb, előételnél kisebb, amolyan tapasméretben. A belépőhöz jár egy adag játékpénz, egy ilyen korona 50 pennyt ér. Egy kóstolófogás 6-10 korona. Másrészt kiállítanak alapanyaggyártók-meg forgalmazók, úgyis mint elit csokoládésok, farmok, sajtmanufaktúrák, bortermelők és hasonlók. Meg egy-két késes, de csakis az elitjéből. Magyarország vásárainak nyomasztó szimbóluma, a masszázsfotel itt persze elképzelhetetlen. Harmadrészt vannak konyhaszínpadok ahol a médiaszakácskodás olyan Mick Jaggerjei lépnek fel félórás váltásban, mint Jamie Oliver, Gordon Ramsy, Alan Yau, Tom Aikens, Angela Hartnett vagy Gary Rhodes.

Korszerű parasztok

A közönség önfeledt gomolygásban halad sátorról sátorra, az arcokon egyre zsírosabban csillog a sok kicsapódó boldogsághormon, no meg dolgoznak a pezsgők és az organikus sörök. Az esemény legerősebb hívószava ugyanis az organikus, ami ma már nem rizstejbe áztatott szomorú tofuhasábokat jelent, hanem bármit, a véres steaktől az ismétlőfegyverig, amit valami helyi muksó termelt, maximum ötven mérföldes körön belül, ezért négyszer annyiba kerül. Trendileg még jól érezhető volt az ázsiai konyhák dominanciája, illetve a barokkos keverés visszaszorulása. A jelszó nem annyira a bizarr párosítás, sokkal inkább a korszerű parasztosság. Az éttermek belvilága laza és kellemes, a nálunk jellemző izzadságos dizájnkényszer nélkül, de a legmenőbb helyek is leginkább azzal marketingolták magukat, hogy melyik közeli gazdaságból veszik a húst, sajtot és zöldséget.

Apró, jellemző dizájnötlet, hogy az állva étkezést nem zsíros pultokkal oldották be, hanem jókora, műfűvel bevont infantilisan szőrös téglatesteket állítottak a sátrak mellé, amiken sokkal mulatságosabb szentjakabkagylózni.

Akit elcsapott a motorvonat

A teherszállítógépnyi kóstolóból külön feljegyeztem a Bumpkin étterem levendulával és fokhagymával bedörzsölve érlelt báránysültjét (benne maradt minden finom húslé, ahogy kell, és ahogy nálunk ritkán sütik), a Sumosan sült pórécsíkokkal és shitake gombával, héjában tálalt fésűkagylóját, aztán - közvetlenül egy 3 friss osztriga + angol pezsgő kombó után, tömegközlekedési irányultságom miatt belefutottam a Bombardier Satanic Mills nevű barna sörébe, és kuszává váltak a feljegyzéseim.

Fakuló emlékek

Halvány emlékeim vannak arról, hogy több száz, vattából készült Tesco-csirkecomb árátért veszek szakácskönyveket, aztán hosszan bámulom a séfet, aki élőben mutatja be, ahogy a Nintendo főzőprogramjával tényleg lehet curryt főzni. (Vicces program, nyomogatással lehet például gyakorolni a habverést.) Ja, ebben a fázisban vagy ötször találkoztam az "újfajta fast food" kifejezéssel, ami friss alapanyagokból 5-15 perc alatt összedobható fogásokat jelent, nyilván ezért is a nagy ázsiai előretörés.

A British Airways VIP-részlegében még végigsöpörtem a sajtpulton - hazugság lenne, hogy feledhetetlen, hiszen semmire sem emlékszem - elámultam azon, hogy itt legalább olyan jól csinálják a szezon divatpuhatestűjét, a fésűkagylót, mint a menő éttermekben, jattoltam az óriáscég fő borbeszerzőjével, aki igazi veres arcú borisszának néz ki, kipróbáltam életem első csokoládéízű borát (csodás, a neve Kaiken és argentin), aztán robogtunk is a reptérre. A visszaúton Kati, a cég regionális marketingese élőben mutata be a business class teljes, mondom teljes borkínálatát, így innen végképp nincsenek emlékeim.

Ha tehetik, gazdagodjanak meg szennyesen, és olyanok lehetnek, mint én másnap reggel: rettentő fáradtak, hasogatóan fejfájósak és talányos kagylószagúak.