Elsőre azt mondhatnánk: az Orgoványi Művelődési Ház tökéletes példája annak, hogy mennyire eltávolodott egymástól az építészszakma és az átlagemberek.

Ha egy átutazó ránéz erre az épületre, valószínűleg semmi különöset nem lát benne. Még csak a Wikipédiára se írta be senki a település nevezetességei közé, pedig azért nincs olyan nagyon sok építészeti látnivaló Orgoványon, ebben a szélesen elterülő, nagyon hétköznapi homokhátsági faluban. Ehhez képest a ház egy zarándokhely: szinte minden, építészetet tanuló fiatalnak kötelező tananyag. Akárkit kérdeztem meg a szakmában arról, hogy mit érdemes felkeresni a Mi Vidékünk Bács-Kiskun megyei túrája során, az elsők között említette Jurcsik Károly és Varga Levente 1969-ben átadott munkáját. Mondanom sem kell, örök sorvezetőm, a 111 év, 111 híres ház listájában is szerepel.

Szóval lehetne példája ez az elefántcsonttoronyba zárkózott művészek érthetetlenségének, lehetne bizonyítékként emlegetni, hogy mennyire mást tartanak szépnek manapság az építészek, mint az emberek, de

Olyan épület, amit ha odafigyelve bejárunk, felfedezünk, akkor rájövünk, mit esznek rajta a tervezők. Meg onnantól kicsit talán máshogy tudunk mi is nézni a kortárs épületekre. Nem mintha egy fél évszázada emelt házat még lehetne kortársnak nevezni. Csak hát szerintem nagyjából hetven-nyolcvan évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy valóban jó épületre már ne csak valami elavult vacakként, hanem izgalmas alkotásként tekintsen a közönség. Így volt ez az előző századforduló építészetével, vagy mostanában épp az art décóval és a korai modernnel. Szóval pár évtizedet még ki kell húznia az orgoványi művelődési háznak.

Sokak talán valami tipikusan szocialista, modern „kockaépületre” asszociálnak, ha ránéznek. Holott ennek épp az ellenkezője igaz. Ott kezdődik, hogy – amint Csontos János a Magyar Nemzetben megjelent legendás kirohanásában fogalmazott – ez a ház „valóságos polgári bravúr: a panelos Kádár-rendszer tagadása, a kézimunka diadala a sorozatház-gyártással szemben”.

A szocializmus idején a vidéki művelődési házak amúgy is amolyan menekülőutak voltak az építészeknek sok helyen. Nem voltak túl nagy beruházások, nem voltak túlságosan szem előtt, és az alkotók szabadabban kezelhették a feladatot, mint mondjuk egy lakótelepi szolgáltatóház vagy egy irodaház esetén. Rengeteg jó épület született így a hetvenes-nyolcvanas években. Jurcsik Károly és Varga Levente terve azonban eredetileg típustervnek készült, vagyis egy később máshol is felépíthető, szabványos épületet terveztek. Azonban úgy készítették el azt, hogy nemcsak előregyártott elemekből (panelekből) lehetett megvalósítani, hanem ha van rá lehetőség, akkor helyi anyagokból is. Így is történt: az építéshez alföldi, egész pontosan mezőtúri téglát használtak fel, amit aztán kívülről-belülről meszeltek. - mint az Bordás Mónika cikkéből kiderül. Ráadásul a munkában sok orgoványi is részt vett, akik önkéntesként építették fel művelődési otthonukat.

Ez a hagyományos építési mód már önmagában is szokatlan volt abban az időben, de a homlokzat sem egyenmegoldás. Ha körbesétálunk a ház körül, akkor minden különösebb építészeti előképzettség nélkül rácsodálkozhatunk arra, hogy mondjuk a nyílászáróknak „ritmusuk” van. Na jó, azért az általános iskolai szolfézsismeretből nem árt előásni az alapokat.

Ugyanakkor minden, ami kívül megjelenik a házon, annak oka van belül. Az ablakok nem pusztán díszítés miatt vannak ott, ahol vannak, és a főhomlokzat sem dizájnkodás miatt van hátrébb húzva a második szinten, hanem mert egyedül a nagyterem ilyen magas. Ugyanakkor nem töri meg a harmóniát, hogy az egyik helyiség kiemelkedik a többi közül.

Persze nem díszítetlen, csak a praktikumra koncentráló modern ez. A lépcsőház funkciója például teljesen jelentéktelen, de gyakorlatilag a leghangsúlyosabb sarokra került. Itt egy nagyon finom díszítés is található. Bár majdnem a teljes ház magasságát átfogja, annyira nem tolakodó, hogy sehol nem találtam rá utalást. A szellőző és a bevilágító rácsai ugyanis egy menórát formáznak, ami alighanem az 1919-es brutális orgoványi vérengzés áldozataira utal. Bár hivatalosan ennek az ötvenedik évfordulójára emelték a művelődési házat, az akkori kánonban persze a munkásmozgalom mártírjairól beszéltek. A hatvanas években egy ilyen vallási szimbólum épp annyira nemkívánatosnak számított, mint egy kereszt, de a helyszín miatt nehezen lehetett volna belekötni, mivel a különítményesek áldozatai zsidó származásúak voltak. Később azért felszereltek egy Munkásököllel áttört rács című alkotást is a homlokzatra – biztos, ami biztos.

Ám a ház szépsége nem a díszítésben rejtőzik. Akinek elsőre nem tűnik vonzónak ez a téglatömeg, az idézze fel magában Babilon téglafalait. Ott szintén csak kis játék van a homlokzaton a ki-be ugráló felületekkel, az is indokolt, mégis lenyűgözőnek tartjuk. Oké, a méretek kicsit mások. Itt azonban nem a külső az igazán megragadó. Hanem az épület belső szerkesztése.

Az értelmes, jól átgondolt elrendezés persze leginkább azoknak lehet meglepő, akik jártak gyermekkorukban valamilyen elbarmolt épületbe szakkörre vagy néptáncra, ahol teljesen logikátlan helyiségek láncolatával és szűk folyosókkal megküzdve kellett eljutni a végcélig. De a következetes, világos, szellős, mégsem pazarló szerkezet azoknak is tetszetős lehet, akik soha nem jártak rossz művház épületben. Nekik alighanem az lehet a rácsodálkozás, hogy

Maga a belső felépítés – kisebb változtatásokkal – teljesen elfogadható lenne jelenleg is. Ennek ellenére folyton napirenden volt (van) az átépítése. Ez részben érthető. A műszaki rendszere, a közművek, a szigetelés stb. nem felel meg a mai elvárásoknak. Pedig a maga idejében ebben is kiemelkedő volt: úgy építették ezeket a rendszereket, hogy az az építészeti koncepciót tiszteletben tartsák, sehol nem találkozunk zavaró belebarkácsolásokkal.

Jelenleg azonban nincs a csúcson az épület. Már az utólagos dombormű is megtörte eredeti szépségét, a neonfelirat meg pláne, de nem ezek az igazán fájó elemek. Egyre több apróbb beavatkozás bontja meg az összképet, és hát az állapota sem valami fényes kívülről. Persze nehezen lehet megmagyarázni, hogy egy műemléki védelmet nem élvező épületet miért is kellene olyan módon felújítani, hogy megőrizzék eredeti adottságait. Főleg, ha az sokkal többe kerül, és kevesebbet ad. Ugyanis a település időközben kinőtte a központot. 2009-ben felmerült, hogy egy új szárnnyal kibővítik; már a pénz is megvolt rá – ez azonban országos felháborodást váltott ki. Orgovány egyedülálló építészeti értéke megmenekült, 2012 óta műemléki védelem alatt áll.

Nem túlzunk, ha azt állítjuk, a Homokhátság egyik legfontosabb 20. századi épülete. Aki a közelben jár, annak érdemes egy próbát tennie és odakanyarodnia: vajon a helyszínen megfog másokat is, ahogy minket megfogott?

Ja, és ha valaki felháborodott a címben feltett kérdésen, természetesen nem hülyék az építészek. Sőt. Általában nekik van igazuk, csak el kell telni egy kis időnek, mire erre mások is rájönnek.