Aki Budapest építészetével kezd foglalkozni, annak megkerülhetetlen Újlipótváros, vagyis a Bauhaus-negyed, ahol egyetlen Bauhaus-ház sem áll. Ezt a városrészt mindenki a gyönyörű modernista épületeiről ismeri, a káprázatos lépcsőkről, erkélyekről és tetőteraszokról. Bár erről esik a legtöbb szó, korántsem csak egyetlen stílus és korszak van jelen itt. Számos historizáló, art deco és szecessziós ház áll a negyedben, de a huszadik század második felében is jó pár épület született, a szürke paneloktól az izgalmas téglahomlokzatokig. A legcsodálatosabb az egészben, hogy a számos stílus ellenére a negyedben viszonylag egységes maradt a városkép, még a szocializmus időszakát is egészen jól átvészelte, csak az elmúlt évtizedek építészeti mélyrepülése húzza le kissé a színvonalat.
Bolla Zoltán új könyve viszont azt a korszakot mutatja be, amíg szinte töretlen volt a fejlődés. Ez a most megjelent Újlipótváros építészete, 1861-1945.
Bolla Zoltán neve egyet jelent a magyar art decóval. Először csak képeket kezdett gyűjteni róla egy Google Plus-oldalon. Aztán városnéző túrákat szervezett a stílus bemutatására, végül készített egy fantasztikus letölthető könyvet, amelynek az első kötete félévvel később meg is jelent nyomtatásban, majd rá egy évre a második rész is. Ezután még előrukkolt egy városnéző zsebkönyvvel is. Egyszóval, mindent bemutatott, amit be lehetett hazai art deco ügyben. Sokat köszönhet neki a stílus: az, hogy ma Magyarországon ilyen ismert és népszerű, nagyrészt az ő munkájának az eredménye is.
Szóval, amikor megtudtam, hogy új könyvvel rukkol elő, nagyon kíváncsi voltam (és kicsit féltem is persze), hogy mit lehet még kifacsarni ebből a témából. Ám igazi meglepetés volt ez a kötet, ugyanis a szerző elkalandozott a kitaposott ösvényről. No jó, az art deco természetesen Újlipótvárosban is jelen van, de egyáltalán nem ez a környék meghatározó stílusa. Így aztán Bolla a tőle megszokott alapossággal, rengeteg kutatással, és részletességgel most nagyrészt valami egészen mást mutat be, mint eddig. Ebben segítségére volt Kiss Attila, akinek a historizmus és az új historizmus a területe.
A témával együtt változott a könyv szerkezete is az eddigiekhez képest. Jóval nagyobb teret kapott benne a várostörténet, melyet olykor egy-egy telek, olykor egy-egy család példáján követhetünk végig. Különösen izgalmasak a statisztikai összeállítások, infografikák, amelyeket a szerzők készítettek, például, hogy a városnegyed melyik épülete melyik korból származik. Ám a legmeghökkentőbbek a korabeli térképek, és tervezőasztalon maradt elképzelések.
Például az, amelyik bemutatja, hogy egy egyházi negyedet akartak létrehozni a Szent István park körül hatalmas katedrálissal (1928-as közmunkatanácsi terv), majd egy évvel később már szállodákkal pakolták volna körbe, a „Budapest fürdőváros” koncepció jegyében. Akkoriban is elég gyorsan változtak a tervek. Annyira, hogy 1936-ban már ide tervezte Vágó az új budapesti városházát. Ha megvalósul, nem lenne kérdéses, hol van a Városháza park – a Szent István park lenne az.
De Újlipótváros története nem csak a 20. századról szól. Persze Pest csak sokára nyújtózott ki idáig, a reformkorban ez még külvárosnak sem volt mondható, kezdetben csak halászok és vámosok lakták. Na meg a hóhér.
A terület egyik legkorábbi írásos említése egy Széchenyi-levélben maradt fenn. A gróf a gőzmalmának keresett telket, és azon panaszkodik, hogy
a városhoz közeliek vagy be vannak építve, vagy túl drágák, a távolabbiak pedig – mint amilyenek a későbbi Újlipótváros helyén feküdtek – olyan messze vannak, hogy használhatatlanok.
Na igen, az ingatlanpiac működése nem sokat változott kétszáz év alatt. Aztán később csak megtelepedett itt az ipar, ami meg is maradt jó sokáig: a századfordulón például innen indult meg egész Budapest elektromosáram-ellátása. Ezen a helyen működött Pest-Buda első, gépesített sörgyára is, a Tüköry-serfőzde 1836-tól 1870-ig, és természetesen tartozott hozzá hatalmas sörkert is. Mikor Anton Dreher Magyarországra érkezett, Tüköry sörét kóstolta meg legelőször, és az annyira tetszett neki, hogy eldöntötte, sörgyárat nyit ő is, Kőbányán.
A hatalmas üzem és a sörkert a mai Szent István körút helyén nyújtózott el, a képek szerint lazán beépített fás, parkos környezetben. Jól mutatja, mennyit változott a város azóta. A rég eltűnt gyárépületet Pollack Mihály, az ugyancsak rég eltűnt sörcsarnokot pedig Hild József tervezte. Neves mesterek, egyikük a Nemzeti Múzeumot, másikuk a Szent István-bazilikát jegyzi – többek közt. Merthogy a kor szinte minden neves építésze letette itt a névjegyét, többek közt Feszl Frigyes, Ybl Miklós és Steindl Imre is (Vigadó, Opera, Országház – hogy mindegyiknek csak a legismertebb művét említsem). Ezeknek a nagy építészeknek azonban ma már nem állnak az ide épült házaik, igaz azok nem is voltak olyan jelentős darabok az életművükben.
Már csak ezért is nagyon izgalmas a könyv második fele, az inventárium. Ez ugyanis katalógusszerűen tartalmazza a negyed valamennyi, 1945 előtt épült házát, akkor is, ha azt már lebontották vagy átalakították. Hétszáz épület szerepel a gigantikus adatbázisban, a kötetben található 1200 fotó többsége ezekhez tartozik. A szerző száz lépcsőházba kéredzkedett be, és fotózta végig azokat, így azokról is minden eddiginél teljesebb képet tud nyújtani a kötet. Fel van tüntetve minden ház címe, helyrajzi száma, építtetője, építésze, funkciója, tervezési éve és stílusa. Sőt, épületenként vannak jelölve a források, ha tehát valaki alaposabban utána akar járni valamelyiknek, megteheti.
És éppen itt kezdődnek a problémák. Korunkban, vagyis a 2010-es évek végén nagyon furcsa műfaj ez a kézikönyv. Már megszoktuk a digitális adatbázisok kényelmét, jó lenne belenagyítani a fényképekbe, vagy rákeresni egy szóra. Ez lassan kifejezetten hiányzik, érezzük a nyomtatott forma korlátait, hogy ugyanebből a kép- és tudásanyagból mennyivel jobban használható dolgot lehetett volna digitálisan létrehozni. Csakhogy, miközben szívesen adok ki több ezer forintot egy elegáns albumért, amiben minden háború előtti újlipótvárosi ház szerepel, egy ugyanennyit tudó digitális adatbázisért nem szívesen fizetnék ugyanennyit. Épp ezek miatt a furcsa megszokások miatt van még létjogosultsága az ilyen kiadványoknak. Talán a következő generációk már erről is másként gondolkodnak majd.
A miénknek mindenesetre még igazi kincs ez a könyv. Gyakran forgatott kiadvány lesz, amiben nagyon sokszor fogok még utánanézni egy-egy építésznek vagy évszámnak, pláne egy-egy átépített homlokzatnak. Nem csak hiánypótló, de egyúttal példaértékű is! Elképesztően jó lenne, ha hasonló alapossággal megírt, igényesen fotózott, szép könyv állna rendelkezésünkre valamennyi budapesti városrészről. Persze akkor azon sóhajtoznék, hogy de jó lenne ugyanez más városokról is. Szóval egyelőre boldog vagyok, hogy ez megjelent.
A könyvbe itt lehet belelapozni a neten, bővebb információt pedig a szerző oldalán találni róla. Aki még többet olvasna építészetről, kövessen Facebookon és Instagramon.