„Ha kinek olly fogadása vagyon, hogy tsak kenyérrel, vizzel akar böjtölni, és Isten szeretetiért akarná magát sanyargatni, így-is meglehet: Metéljen kenyérböl kotzka szeltet, és aztis forró vizzel öntse-meg, a' vizet elsöben megsózván, és kalánnal Czibre módjára ehetik benne”
– ezt írja 1698-ban megjelent „Szakats mesterségnek könyvetskéje” című kibővített munkájában M. Tótfalusi K. Miklós (Misztófalusi Kis Miklós) Kolosváratt (Kolozsvár).
Noha a kenyérből és vízből álló étel az utóbbi évszázadokban már az önsanyargató étkezés vagy a szigorú börtönkoszt jelképe, az ókor és a középkor emberének azonban teljesen általános eledelként szolgált. Elég, ha felidézzük a római légósok napi fejadagban kapott kenyerét, ami a menetelések során alaposan megszikkadt.
Hogy ne fogtörő falat legyen csupán, már akkoriban is vízben puhították meg a kemény, kerek cipókból szelt cikkeket.
Aki pedig szemernyi kifinomultsággal akart közelíteni az étele felé, az némi sót és vadfokhagymát is szerkesztett belé. Bőségesebb napokon csurranhatott rá olívaolaj, még gazdagabbakon hullott bele némi reszelt sajt, és már kész is volt a gazpacho őse. Nem is beszélve arról, ha uborka vagy annak leve is került hozzá.
A Misztófalusi Kis Miklós-idézetben felbukkanó „Czibre módjára”, nem más, mint a cibere, ami egyfajta kenyérlevesnek is tekinthető, noha inkább alapléként, ízesítő-savanyító hozzávalóként jelent meg a konyhákon, leginkább a böjti napok idején.
Akárcsak a kenyérleves, a korpacibere sem tartozik a látványos ételek közé. Leginkább rozsból vagy búzából készült olyan módon, hogy felforralt és néhol visszahűtött vízzel öntötték fel a megőrölt gabonák könnyen erjedő részét, a korpát. A híg lé azután meleg helyen tartva pár nap alatt megsavanyodott, némiképp kitisztult, közben a korpa az aljára került. Leszűrve nyáridőben remek szomjoltó, minden más évszakban pedig levesek, kásák savanyításához kiváló. A visszamaradt nedves korpát pedig vagy újra felöntötték vízzel, vagy tészták erjesztéséhez használták.
Misztófalusi ajánlj hozzá egy ágacska csombort is, de javaslatával élve, tálalás előtt vegyük ki a kész levesből. Könnyedebb, rántás nélküli verzióhoz a tejföllel kevert tojássárgáját javasoljuk, amivel krémesebbre habarható a leves. Még szerencse, hogy az esztergomi érsek már 1611-ben kért és kapott felmentést Magyarország és a csatolt részek számára a tej, a tejtermékek, a tejzsír és a tojás böjti felhasználhatóságát illetően, amit 1635-ben az egri egyházmegyében így hirdettek ki:
Ha azonban valaki tej és tojás nélkül akarja a böjtöt tartani, ezt nem tiltjuk meg neki. Csak akik tej és tojás evése nélkül böjtölnek, meg ne vessék azokat, akik élnek a lehetőséggel és eszik a tejet és a tojást (Péterffy K. 1741–42: II. 339).
Böjtös ételekből is szinte végtelen a sor, hiszen a konyhai kreativitást nem nélkülözhette a húsvét előtti negyven nap alapanyagok tekintetében szűkösebb időszaka sem. A zsíros, szaftos húsokban, cupákokban dúskáló Konc király elleni tél végi csatát nem veszthette el Cibere király.
Segítségére voltak benne a gabonaféléken túl a hazánkban páratlan gazdagságban található édesvízi halak, az aszalt gyümölcsök (szilva, alma és körte), az olajos magvak és a különféle kerti növények. A sóska például más zöldségekkel együtt a nagyheti zöldcsütörtök „sztárja” volt. És bármennyire is szigorúan böjtösnek gondoljuk ezt az időszakot, azért némi örömszerző étel is készült a konyhában, élükön a zsír nélküli perecekkel és gubákkal.
Az egyik, mai szemmel legizgalmasabb desszert viszont a szintén gabonából készülő búzacsíramálé. Ez a zsír és cukor nélküli, mégis nagyon édes csemege pár centisre csíráztatott, azaz malátázott búzából, lisztből és vízből készül. Tésztáját végül cseréptepsibe öntik, hosszan sütve készítik el, majd onnan kockázzák ki, hogy végül Cibere vajda uralkodásának napjait megédesítsék.