Imádja a francia konyhát, de az utóbbi időben az olasz ízek elcsábították. Horgas Eszter legutóbb egy baráti vacsorán vett részt, ahol a kollégája hallevest főzött. A fuvolaművésznő gyümölcsturmixszal és öt kilométer gyaloglással kezdi a napját. Délelőtt tizenegy óra körül reggelizik, délután viszont bőségesen ebédel. Este már csak teázik.

Még mindig a francia konyha híve, vagy kipróbált másféle konyhát is?

Mostanában átpártoltam az olasz konyhához, nagyon megkedveltem. Így aztán előfordul, hogy karácsonykor Olaszországból hozatok friss tengeri halat. A napokban kaptam egy vacsorameghívást, a kollégám hallevest főzött, amit fokhagymás pirítóssal ettünk, fenséges volt. Szeretem a tenger gyümölcseit is, egy tál fekete kagyló mellett remekül lehet beszélgetni, néha a levét is kimártogatom friss, meleg, ropogós kenyérrel. Egyébként mindent megeszem, amit megkívánok, de ehhez az ételnek jó illatúnak, „csábítónak” kell lennie. Egy alkalommal, amikor Mauritius szigetén jártam, átvittek minket a Szarvas-szigetre: hófehér homok, zöldeskék tenger, szinte hihetetlen látvány tárult elénk. Vacsorára homárt szolgáltak fel, és néhány pohárka rum után szinte álomszerű állapotba kerültünk, ráadásul vacsora után élő latin zenére táncoltunk.

Kizárólag tenger gyümölcseiből főz?

Mindig azt főzök, amihez kedvem van: legutóbb például sárgadinnye-krémlevest készítettem őszibarackszeletekkel és pirított mandulával. Utána baconbe göngyölt szűzpecsenyét sütöttem, amihez krumplipürét és kevert salátát – madársaláta, rukkola, paradicsom, különféle magvak – kínáltam. Egyébként sohasem eszem egyszerre sokat, mert akkor „lehúz” a testem, és a szellemem frissességét csökkenti.

Ezek szerint nagyon nem mindegy, mit eszik a koncertek előtt?

Amikor egy előadásra készülök, még jobban odafigyelek arra, hogy mit eszem, mert egy rossz ízű étel csökkentheti a teljesítményemet. Általában a fellépés előtt három órával már nem eszem semmit, de egyszer megtörtént, hogy valami fokhagymás ételt rendeltem. Ráadásul nem volt friss, ezért a színpadon nagyon nehezen tudtam az előadásra koncentrálni, mert a testem az emésztéssel volt elfoglalva... Emlékezetes marad számomra a 2004-es pulai koncert is, ahol a Carment adtuk elő Al Di Meolával. Hónapok óta készültünk az előadásra, és előfordult, hogy szinte egész nap nem ettem, annyira összpontosítottam a zenére. A koncert végén a közönség negyven percig tapsolt, majd elvittek minket egy vendéglőbe, ahol végre felszabadultan ehettem: rákokat, halakat, salátákat és mángoldot, amit azóta is nagyon szeretek.

Gyermekkorában is ennyire tudatosan étkezett?

Egyáltalán nem, sőt. Eleinte rossz evő voltam, de miután négyéves koromban kivették a mandulámat, megjött az étvágyam. A műtét után öt tál krumplipürét ettem meg savanyú káposztával – a család legnagyobb örömére. Szerény körülmények között nőttünk fel, így nem válogattunk, az ételt meg kellett becsülnünk. Édesanyám remekül főz, a mai napig olyan hortobágyi palacsintát készít, amilyet senki más nem tud. De imádtuk a maceszgombóclevesét és a rácpontyot is tejfölös krumplisalátával. Nagyapám remek tojáskrémeket készített, dédnagymamám pedig olyan töltött paprikát, aminek az illatát már a lépcsőházban megéreztük. Ilyenkor előre kiabáltuk: „Nyenye, csináltál pirosat?!” Édesapám író, ő nevezett el engem Cirfandli Tündérnek, akinek a kedvence a diós-lekváros tészta volt.

Otthon besegített a főzésbe?

Néhányszor kuktáskodtam édesanyám mellett, de aztán elkezdtem fuvolázni, és jártam művészi tornára is, így a főzésre nem jutott időm. A konyhát húszévesen fedeztem fel, amikor férjhez mentem. Eleinte elkövettem néhány „bakit”, de ezek nem vették el a kedvemet a további próbálkozásoktól. Az akkori férjem imádta a mákos tésztát, s gondoltam, egyik este meglepem. Kifőztem a tésztát, rászórtam a mákot, és feltálaltam a vacsorát. Néhány pillanat múlva kiderült, hogy a mákot elfelejtettem ledarálni... Előfordult olyan is, hogy feltettem valamilyen főzeléket vagy paradicsomlevest a tűzhelyre, aztán elvonultam a szobába gyakorolni. Mire feleszméltem, a tűzhelyen már csak egy elszenesedett lábast találtam...

Aztán persze megváltozott az életem, hiszen anyuka lettem, és azt hiszem, egész tisztességesen megtanultam főzni. Mindkét lányom a mai napig szereti, ha főzök. Persze figyelek arra, hogy lehetőleg a kedvenceik kerüljenek az asztalra, és hogy mindig minőségi ételeket együnk.

A gyereknevelés mellett nem lehetett egyszerű még a koncertekre is készülni. 

Életem legszebb pillanatai közé tartozik, amikor megszülettek a lányaim, és rádöbbentem, hogy anya vagyok. A szakmában pedig az volt a leginkább felemelő, amikor a Kanári-szigeteken koncerteztünk Al Di Meolával, és amikor bemondta a nevemet, az egész színházterem felállt, kiabáltak, s nekem folyt a könnyem. Akkor már majdnem elhittem, hogy vagyok valaki...

Gyermekként arról álmodtam, hogy egyszer lesz egy saját családi házam, és amióta megvalósult, nem akarom elhinni, ezért naponta hálás vagyok. Azt viszont álmaimban sem gondoltam, hogy a zene olyan magasságokba emel majd, és olyan szakmai sikerek jönnek, amiről egy fuvolista nem is álmodhat. Az előadásaimban egyre nagyobb szerepe van az összművészetnek. Idén az új bemutatónkra egy színdarabot írtam Elton John és a többiek címmel. Nincs bennem elégedetlenség, csak magammal szemben: még mindig nem tartom magam elég bölcsnek, sokszor félek, ezért mindent nagyon intenzíven élek át, s ez néha kifáraszt.

Aki mindent nagyon intenzíven él meg, az a nehézségeken is könnyen túlteszi magát? 

Az egyik nehéz pillanat az volt, amikor elvesztettem a nagyapámat, akit nagyon szerettem, majd három éve az apukámat is. A másik nehéz pillanat volt, amikor az autómból ellopták a mesterhangszeremet, az aranyfuvolámat. Akkor úgy éreztem, hogy vége az életemnek... Ráadásul egy nagy bemutatóra készültünk, ami két hét múlva lett volna az Erkel Színházban, végül kölcsönhangszeren játszottam... Hónapokig hánykolódtam a „kétség tengerén”, abba akartam hagyni a zenélést, míg egy téli estén rám tört egy álom, hogy színpadra kell vinnem a Carment. Ettől a gondolattól újjászülettem, és kaptam egy új hangszert is.

Kamaszkorom kedvenc olvasmánya volt Eric Knight Légy hű önmagadhoz című könyve, és én a benne leírtak szerint élem az életem: csak azt tudom megtenni, amit a belső hangom diktál, és ezt tanítom a növendékeimnek is. Hiszek abban, ha kapunk egy nehézséget, akkor ahhoz megkapjuk a kulcsot is.

(Borítókép: Horgas Eszter 2012. február 18-án. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI / MTVA)